Itt már egyébként kezdtem érezni, hogy elborított az elmebaj, mert valahol nem normális, hogy péntek este begyúrtam a raffaelló gombócot, meg a sajtos-túrós rudat, szombat hajnalban felkeltem, gömbölygettem, gömbölygettem, aztán csíkokat vagdostam, meg rakosgattam tepsire, aztán fogtam magam és elmentem a boltba barna cukorért, mert nekem még muszáj volt megsütnöm az Egzotikus csókot is. Bár nem is csoda, amelyik sütinek ilyen neve van, azt egyszerűen muszáj megsütni és kész. Meg a fogadalom az fogadalom, mégis meddig kellett volna várnom, hogy megsüssem az első sütit a könyvből. Ugye, hogy semeddig, hát itt is van. Az 1/1 azt jelenti, hogy első kötet első sütije, értelemszerűen így fogom jelölni a többit is, ezt most nem tudom miért magyaráztam el, nem hinném, hogy van aki nem jött rá magától, de nem lehet tudni, lehet, hogy valaki épp tök részegen olvas, annak hátha jól jön.

Hannah Swensen féle Egzotikus csók 1/1

Hozzávalók:

- 40 dkg liszt

- 2 teáskanál sütőpor

- 20 dkg vaj

- 25 dkg barnacukor

- 15 dkg fehér csokoládé, apróra vagdosva

- 15 dkg apróra vágott egzotikus aszalt gyümölcs, nálam szilva, sárgabarack és mangó

- 1 citrom reszelt héja

- 2 tojás

- 1,5 dl víz, ebből én 1 dl-t használtam fel

A lisztet és a sütőport kimértem egy tálba, majd kézzel elmorzsoltam a vajjal. Hozzáadtam a cukrot, a csokit és az aszalt gyümölcsöt is hozzáadtam volna, ha az Iván szeretné, de így azt a végére hagytam, miután már kiporcióztam az ő adagját. Belereszeltem a citromhéjat, hozzákevertem a tojást, és annyi vizet, hogy a tészta kezelhető legyen, ezeket már keverőgéppel.

Kikentem a tepsit, majd úgy egy evőkanálnyi halmocskákat raktam bele, egymástól pár centire, mert megnőnek ám, meg szét is lapulnak. Előmelegített sütőben 190 fokon sütöttem 15 percig, míg szép aranybarnák nem lettek.

Nagyon finom kekszes süti, tökre alkalmas lenne arra, hogy az Ivánnak csomagoljak reggelire a fémdobozból amiben tárolnánk, ha még lenne belőle, de nincs.

Tökre akarok tudni sósakat is sütni, meg kelt tésztát, meg mindent, ez itt az első lépés a sósak felé, nem túl falrengető lépés, egy hülye is meg tudná sütni, nagyjából annyira bonyolult. Viszont állati finom, főleg még melegen, hű de nagyon jó. Az eredeti recept innen van, ott sajtos stangli szilveszterre néven fut, de ezt most nem éreztem annyira aktuálisnak, ezért neveztem át roppant fantáziadúsan.

Nyárbúcsúztató sajtos-túrós rudak

Hozzávalók:

- 50 dkg liszt

- 50 dkg túró

- 50 dkg margarin

- 1,5 ek só

- 1 tojás a tészta megkenéséhez

- reszelt sajt a tészta megszórásához

- 1 csomag sütőpor

A hozzávalókat jó alaposan összegyúrjuk, majd becsomagoljuk folpackba, és egy éjszakára hűtőbe tesszük pihenni. Másnap reggel úgy 1 cm vastagra nyújtjuk a tésztát, megkenjük a tojással, és megszórjuk reszelt sajttal. Derelyevágóval, vagy ha már meguntuk, hogy az összes sajtot görgeti magával, akkor késsel felszabdaljuk, 180 fokra előmelegített sütőben aranysárgára sütjük. Ne barnítsuk meg, mert kiszárad.

A sorozat ami épp megváltoztatja az életemet, jól van na, hadd legyek már teátrális, pedig egyre csak gyarapszik a polcomon. A legjobb az egészben pedig az, hogy az Iván már az előtt tudta, hogy üres a lelkem nélkülük, mielőtt még leírtam volna, és azóta naponta vagy kétszer azt veszem észre, hogy nő a kupac a polcomon. Mi kellhet még ennél több, így két évnyi házasság után, mint a bizonyosság, hogy a másik mennyire ismer, és mennyire elfogadja a baromságaimat. Azért arra megkért, hogy rendben van, hogy ennyire lelkesedem ezért a könyvért, meg odavagyok meg minden, de lehetőleg a rajongásom álljon meg a sütiknél, és ne terjedjen tovább a gyilkosságokra. Mintha olyan lennék. Ugyan-ugyan. Két éve ilyenkor már itt lógott a szekrényen a menyasszonyi ruhám.

Az első süti már elkészült, ne gondoljátok, hogy nem vagyok buzgómócsing. Hamarosan felkerül.

A recept egy kézzel gépelt lapról származik, ami ki tudja honnan származik, de már jó régóta megvan, ehhez mérten zsíros ujjnyomos a papír is. Ez azért ne vegye el a kedveteket, meg az étvágyatokat sem, főleg, ha szeretitek az édesnél is édesebb nassokat, na meg a gyári raffaellot. Mert ez majdnem olyan. Azért készült most ez, mert van egy kollégám, akinek ha rám néz semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy raffaello gombóc. Mindez azért, mert úgy tíz éve vittem be nekik vagy kétszer ilyet. Tíz év után leesett, hogy mire célozgat ezzel, szóval ha vágytok valami sütire, amit velem akartok megsüttetni, akkor még időben kezdjétek el mondogatni.

Az ott a gombócok mögött a futótökünk, lassan behálózza az egész erkélyt, tök jó fej, nem?

Raffaelló gombócka

Hozzávalók:

- 45 dkg cukor

- 25 dkg margarin

- 40 dkg tejpor

- 40 dkg kókusz, ami szerintem inkább ötven

- sótlan mogyoró, dió, mandula, akármibármi. Marhapörkölt ne.

A cukrot felforraljuk 2 dl vízben, amíg habzani nem kezd. Ha ez megtörtént, elzárjuk, beledaraboljuk a margarint, elolvad, kihűtjük nagyjából. Ha már nincs kedvünk várni, hogy hűljön, és már összegyúrtuk a sajtos-túrós rúd tésztáját is, akkor keverjük bele a tejport és 30 dkg kókuszreszeléket. Tegyük hűtőbe pár órára, hidd el, össze fog állni keményre, de még formázhatóra. Gömbölygessünk belőle diónyi méretű golyókat, a közepükbe nyomjunk bele egy-egy szem mogyorót, vagy akármit, majd forgassuk bele a maradék 10 dkg (nekem végül 15 kellett kb.) kókuszreszelékbe.

Hűtőben tároljuk, nekem nagyjából 100 db lett belőle, normális embereknek egyszerre három darab bőven elég, nem normálisak úgy harmincig nem állnak meg.

Nem voltak karfiolok. De most komolyan. Hová lettek?!

Oké, érzem én is, hogy mostanában csupa baromságot írok, semmi mélyenszántó gondolat, sehol. Egy szál se. Valószínűleg azért, mert nincs most ilyen a fejemben. Néha megijedek, hogy brutális módon nem használom az agyamat, az meg, hogy sütikről vagy sárkányokról olvasok, meg piffpuffdirrdurr filmek a kedvenceim, nem tudom mennyire tart karban, elég lesz ez ahhoz, hogy ne folyassam a nyálam már ötven évesen? Hogy akarok-e ezen változtani? Nem. Egy percig sem. Az én ambícióm az nem a munka meg a karrier meg a tanulás, sosem volt az, ezek csak szükséges dolgok az életben, amiken túl kell esni. Az én ambícióm az, hogy az otthon az otthon legyen, hogy tisztaság legyen és jó illat, és finom étel az asztalon, hogy jó legyen az Ivánnak hazajönni hozzám, meg a házi krémeshez. Az én ambícióm az, hogy aki eszik a sütimből, ne köpje ki, hanem legyen tőle egy jó pillanata, hogy feltehessem ide az újabb receptet, mert így olyan, mintha alkottam volna valamit. Az én ambícióm az is, hogy hülyeségeket írok ide, ne adj isten még vérengző karfioltolvajokról is akár, néha meg fontos dolgokat is magamról, amik lehet, hogy nekem is újak. Még az is előfordulhat. Az én ambícióm hogyvoltot írni, a Castle-t, meg mást is majd, mert nyugdíjas koromban is hogyvoltozni fogok, nyilván. Bizonyos könyveket kívülről akarok tudni, ami nem akadályoz meg még több ezer darab elolvasásában. A történetek nélkül szörnyű nagy űr keletkezne az életemben. Ne vegyétek el a könyveimet, ha jót akartok, az öt legfontosabb dologban a világon, benne vannak. Az is egy jófajta életcél, hogy most először megnövesztem derékig a hajam? Végül is miért ne lehetne az. Nahát. Egész csomónyi ambícióm van, úgy tűnik.    

én erről miért nem tudtam, és ha ti tudtatok, miért nem szóltatok, hogy létezik ilyen könyv, hogy Hannah Swensen titokzatos esetei, receptek süteményekhez és gyilkosságokhoz? Szerelem volt első látásra, meg is vette nekem az Iván, mert ilyen rendes ember ő. Ilyen címei vannak a sorozatnak, hogy Epertorta és gyilkosság, Áfonyás muffin és gyilkosság, Csokis tündértorta és gyilkosság, hát ez mennyire nagyon jó már, hogy süti és gyilkolás egyben, mintha nekem találták volna ki direkt. Az első kötetet szereztük be egyelőre, mert mi van ha a címe mégsem azt tükrözi amit várok, hanem kiderül, hogy egy fos, de nem ez fog kiderülni, hanem az, hogy azonnal meg kell vennem a maradék nyolc részt is, én érzem. Süteményreceptek vannak benne a fejezetek végén! Receptek. Sütikről. Ami nektek sem egy hátrány, mert mindet ki fogom próbálni itt a blogon. Nem térek magamhoz, na.

Az iskolások kiküszöbölésére az a megoldás eddig, hogy maradtam a hajnali buszon, negyed hétkor ezek még alszanak, vagy otthon isszák a kakaójukat nem nekem visonganak a fülembe, simán megéri korán kelni. Ez a hét meg nem akar telni az istennek sem, már tegnap úgy éreztem, hogy legalábbis csütörtök van, ehhez képest még csak holnap lesz, de nem baj, ma Lorettás nap lesz. A legfőbb jellemzője a Lorettás napnak, hogy mindig ugyanazt vacsorázza nálunk, irtó sok munka van vele, rengeteg vesződséget okoz mindig, sült krumpli, ketchup, kóla. Mindig ugyanazt a pizsamát kapja, mindig ugyanoda teszi a telefonját kiskesztyűstől, van egy megszokott rutinunk, ami klassz. Szeretem a rutint. Aztán a bor mellett majd be nem áll a szánk, mert valahogy a munkahelyi levegő időnként némító hatással van az emberre, az otthoni levegő meg nem annyira. Sőt.

A Loretta vacsorájáról eszembe jutott az én mai ebédem, és a rejtélyesen eltűnő karfiolok esete. Tisztán emlékszem, hogy a zöldségkeverékbe amit belekevertem a csirkés tésztámba, voltak kis pici karfiolok. Tényleg, láttam őket. Felismerem a karfiolt. Két adag lett, a tegnapiban nem volt egy darab sem. Kerestem, nem volt. Ha a maiban sem lesz, akkor valaki kiválogatta belőle a karfioljaimat és ellopta. A vérengző karfioltolvaj. Izgultok mi?

Corvin mozi, négy liter pattogatott kukorica, Feláldozhatók 2, a férjem keze a combomon, oly kevés kell a boldogsághoz egy ilyen magamfajtának. Mondjuk még a Feláldozhatók 1-2. díszdobozban, masnival átkötve. A masni fontos. Meg egy csoki.

Az Iván találta ki, hogy legyen vanília krémes süti, mert mindig házi krémest akar, de én meg nem vagyok hajlandó mindig házi krémest sütni, ezért most jött azzal, hogy jó, akkor legalább vaníliást. Meg kosárkába is legyen. A kosárka az aztán jó ötlet, gondoltam, mert amilyen lelassult állapotban vagyok mostanában, azzal elleszek úgy tíz-tizenkét órát. Végül annyit nem, de mondjuk négyet biztosan. A legjobb rész, mikor egyenként elmosogatod az 53 darab fém bizbaszt, ami vágja a kezed. Hát nem tudom, birkatürelműeknek való süti, meg gyermeklelkűeknek, lehet jót játszani a töltögetéssel meg díszítgetéssel, tőlem ne várjatok sokat, tudjátok, hogy béna vagyok mint a szar. Végül is gyerek is volt ma nálunk, mert Daenerys kirándult el hozzánk, egyelőre még nem a sárkányai hátán, hanem kis szülői segítséggel. Még nem igazán bírta értékelni a kis vicces kosárkákat, de gondoltam azért lássa a szándékot, meg hátha majd a kineziológusa (mire ő felnő, szerintem ez ilyen evidens lesz, hogy mindenkinek van sajátja) egyszer előszedi ezt az emléket, hogy nézd már milyen szerető családba születtél bele.

Vaníliás kosárka. Meg puncsos.

Hozzávalók a tésztához:

Tulajdonképpen linzertészta, két adagot csináltam, a kakaós annyiban különbözött, hogy ott 20 dkg liszt, 10 dkg kakaó, a többi ugyanaz.

Fehér színű:

- 30 dkg liszt

- 15 dkg margarin

- 7 dkg cukor

- 1 csomag sütőpor

- 1 vaníliás cukor

- 2 tojássárgája

- kevés tejföl

- csipet só

Gyúrjuk össze, a kosárkákat kenjük ki olvasztott margarinos ecsettel, majd kb. diónyi méretű tésztagolyókkal béleljük ki a formáinkat. Klassz meló, monotonitás szeretők előnyben. Előmelegített sütőben 180 fokon úgy húsz perc, de úgyis látod. A kakaóson mondjuk rohadtul nem, de cselesen vegyesen kell rakni őket és akkor ha a világosak jók, akkor az is jó lesz. Velem a világosak kibasztak, mert simán benőtték a lukat, így kénytelen voltam kivájni a belsejüket, hogy legyen mibe töltögetni. A kakaós viszont sűrűbb tészta lett a kakaó miatt, azt nem is kellett vájogatni. Nem kellett volna bele sütőpor lehet? Lehet.

Megsültek a kosárkáink, ott sorakoznak szépen három tálcán, és még csak este tíz, meg még van a borunkból is, úgyhogy vidáman keverünk pudingot. Vaníliásat, meg puncsosat is. Négy deci tejből, hogy sűrű legyen, mert még belekeverjük a tojások felvert habját is. Aztán ezt belekanalazzuk egyenként, majd szólunk az Ivánnak, hogy rakjon rá cukorszíveket, meg reszeljen rájuk csokit, mi meg rakjunk rá meggyet. Némelyikre. Természetesen kikentem volna simán lekvárral mindet a puding előtt, de akkor már az utcáról szedegethetném a zoknijaimat, miután az Iván kihajította őket az ablakon. Így lekvármentesek a kosárkák. Jól látjátok, néhány nutellás is készült, mert nutella nélkül mit sem ér az élet.

hála a jó égnek a mosott szar hétnek, vagy már két hete tartott ez nálam, gőzöm sincs. De tényleg, az az állapot volt, mikor még az is nehéz, hogy pislogjak, szabályosan úgy éreztem, hogy tíz kg nehéz legalább a karom, mikor mondjuk fel kellett emelnem az asztalról, hogy gépeljek három szót. Ilyenkor ráadásul nem is beszélek, amúgy sem sokat, de ilyenkor annyit sem, mert még az is fáj. Varázsütésre péntek délután javulni kezdett a helyzet, hogy most azért, mert péntek, vagy azért mert tudtam, hogy a nap további részében sütisütés lesz, ahhoz meg bezzeg nem fáj felemelni a kezeimet, azt nem tudom. Vagy csak úgy elmúlt. Remélhetőleg nem is tér vissza most egy darabig a zombi állapot, mert nem szerettem semennyire sem.

Oké, tökre azt hittem, hogy most majd mondok itt valami eget meg világrengető fontosat, de kurvára nem jut eszembe semmi. Így aztán inkább megírom a sütiset, annak legalább van valami értelme. Hétfőn már jönnek az iskolások, bassza meg, hogy fogom utálni.

mosott szar, úgy közlekedem, mint akit rugdosnak, még az is fáj, hogy egyik lábam a másik elé kell rakni, még a nézés is fáj. Irtóra le vagyok lassulva, ezt a két sort is már vagy öt perce írom, rettenetes. Valaki öntsön le egy vödör vízzel, aztán rázogasson kicsit a vállamnál fogva, hogy térj már magadhoz Zenóbia, hát elrohan melletted az élet! Most mondjuk ez nem okozhat neki túl nagy nehézséget, elég ha csoszog, részemről akkor is úgy érzem, hogy suhan. Huss. Idén még slambucot kell főznünk bográcsban, mert különben elválik tőlem az Iván, azt mondja. Én meg nem kockáztatnék inkább, úgyhogy hamarosan slambucos hétvége lesz. Ennek semmi köze semmihez, csak úgy leírtam, hátha meglátja a jó tündér és egyszer csak arra megyünk haza, hogy ott gőzölög a bográcsban a slambuc. A mostani állapotomban talán még azt is képes lennék elbaszni, viszont ebből sürgősen ki kell lábalnom, mert hétvégén sütisütős lány szeretnék lenni. Majd az helyretesz.

Tartottam is egy pár perc szünetet, mert borzasztóan elfáradtam ebben az egy bekezdésben. A mosott szarságom abban is megnyilvánul, hogy megint sminkmentes hetet tartok, képtelen voltam időben elkészülni reggelente, nem mellesleg pont leszartam, hogy hogy nézek ki, mert ha annyira nem szartam volna le, akkor rajzoltam volna magamnak itt bent arcot. Reménykedjünk, hogy a szemüveg karakteres vonásokat csinál, mert jelenleg ezzel kell beérnünk. Szeretek szemüveges lenni, nem tudom, van-e még ilyen, a többség asszem nem így van ezzel, lásd szemműtétek növekvő száma. Szeretem, nélküle már nem tetszem magamnak, ha úgy nézek bele véletlenül a tükörbe, akkor az már nem is én vagyok, az valaki más arca, valaki homályosé. Van nekem fekete szemüvegem, ami belül zöld, meg van piros, ami belül is piros. A pirosat még az esküvőhöz szereztem, mert vérpiros körmökkel, vérpiros cipőben mentem férjhez, ehhez pedig vérpiros szemüveg is dukált, így voltam roppant vagány menyasszony, bár lehet vagányabb lett volna, ha a buli végén fekve hányok, de maradtam a csak szolídan fejezzük ki az egyéniségünket a habruha mögül elvnél. Basszus és ez is már két éve volt, nem hiszem el. Idén már másodszor megyünk majd halálra zabálni magunkat a Pesaroba, mert hagyományosan ott ünnepeljük a házassági évfordulónkat. Jól van na, még csak egy volt, de tudom, hogy a többi tíz is ott lesz, szóval egész nyugodtan mondhatom már most, hogy hagyományosan.

Nem vicceltem egyébként, már le is foglaltuk a szállásunkat Egerbe az októberi hosszú hétvégére, hál istennek a kereséssel már nem kell sok időt töltenünk, szinte név szerint tudjuk, hogy melyik panzió hol van. Na jó, még csak negyedjére megyünk. Ez viszont már lehet, hogy tényleg hagyomány. Sok-sok borozás lesz, meg nem is tudom. Úgy nagyjából borozás lesz a program.

Jajj, azt még muszáj megosztanom veletek, hogy minden kuponéknál a múltkor találtam egy olyat, hogy "szilikonos fogyasztó lábujjgyűrű". Az Iván szerint vacsorára kell fogyasztani egy jó nagy pohár vízzel, mást semmit, és két hét után már szépen fog látszani az eredmény. Én arra tippeltem, hogy biztosan annyira szorítja az ember lábujját, hogy az evésre már gondolni sem bír. Meg arra is lennének tippjeim, hogy aki ezt megveszi, annak nagyobb-e az agya mint egy csirkének.

Ti ezek a felszabadultan gyerekké váló strandolók vagytok? Vagy milyenek? Tegnap megvolt az év utolsó strandolása a Balcsin, klassz volt a víz, amolyan pöcslengető meleg, ahogy Keresztapám mondja, ha másképp szeretnétek, akkor kellemesen langyos. Én úgy strandolok, hogy letelepszünk, betakargatom a türcsivel a cuccunkat, mert naivan azt gondolom, hogy úgy nem lopják el, mert azt hiszik, hogy az ott nem egy táska a törülközők alatt, amiben a fagyira valót tároljuk, hanem mondjuk döglött macska. Ami nyilvánvalóan nem kell senkinek. Pancsi-pancsi meg szétázás a vízben úgy egy órát, akkor labdázom is, meg csüngök kicsit az Ivánon, meg viccesek vagyunk, hogy puszilgatjuk egymás orrát, aztán sikongatok, hogy ne már, mert leesik a szemüvegem, anélkül meg nem jó, mert nem látok el csak egy méterre, meg sikongatok, mert ne menjünk beljebb, mert nem ér le a lábam, én meg csak úgy tudok úszni, ha leér a lábam. De nem idegesítően sikongatok, csak úgy aranyosan. Aztán megunom, menjünk ki, olvassunk regényt. Estig, közben együnk sült hekket, meg fagyit, olvassunk tovább, feküdjünk hanyatt, nézzük az eget, meg a felhőket, meg az égig érő fákat, meg a vizet, de már ne menjünk be, mert már elég volt, csak üljünk a parton és bambuljunk. Vannak mások, akik viszont bemennek a vízbe háromszor egy nap alatt, mert ők tényleg lubickolnak és játszanak és fröcskölnek, meg ugrálnak és tornyot csinálnak hárman, aztán vetődnek a vízbe és hangosan nevetnek, meg üldözik a labdát meg minden, és jó nézni, de mikor felajánlják, hogy engem is elhajítanak az ég felé, az már nem az ilyeneknek való, mint én. Ti milyen fajták vagytok? Vízi fajták, vagy nem annyira víziek?

Megjött a szél, valahogy most olyan utoljára hangulatom van, utoljára strandoltunk, utoljára együnk ma még fagyit, utoljára lesz nyugodt hetem a buszon, utoljára vehetem fel a rövid farmernadrágot, meg az ujjatlan trikót, pedig még nincs ősz, még lesz meleg biztosan, de mégis, valahogy ilyen ez most. Szeretem a nyarat, már most visszasírom, már most keveslem az erkélyen töltött esték számát, de azért jó volt ez az idei nyár is nagyon. Lassan keresni kell új várni valót, lassan lehet karácsonyi excel táblázni, de még azért addig még elmegyünk egyszer Egerbe átborozni egy pár napot. Mert az jó, és Eger a mi városunk, csak nem ott lakunk valamiért.

A vonatozás jó, a vonatozás izgalmas, kényelmes, álmosító, monoton zajban lehet kibámulni az ablakon és nézni ahogy a napfény átsüt a fák között, gondolattalanul süllyedni egyre mélyebben az ülésbe. Egész életemben buszoztam, csak hogy értsétek. Főleg akkor jó vonatozni, ha ritkán látott barátnőhöz megy az ember átbeszélgetni órákat, rosé fröccsök mellett a Fő Téren, zenével meg lángos illattal, meg karamella és két méteres óriáskígyó gumicukor árussal a háta mögött. Hogy hoztam-e az Ivánnak óriáskígyó gumicukrot, azt kérditek?

Azóta már réges-régen meg is ette az egész óriáskígyó gumicukrot, csak valamiért nem működik a munkahelyemről a blogolás, ami miatt nem vagyok nagyon boldog. Így lehet, hogy ezentúl akár egy egész napos csúszással fogtok értesülni az ilyen nagy horderejű eseményekről, amik történnek velünk. Például a lábkörmöm is kilakkoztam ám hétfőn, csak hogy érezzem, hogy velem van az erő, mert ha én egyszer elhatározom, akkor punktum, vagy úgy lesz, vagy nem. Holnap még lemegyünk a Balatonra, úgy az ország kilencvennyolc százalékával együtt, én leszek a fekete bikinis lány, gyertek oda nyugodtan. Lesz nálam alkoholos filc, simán aláírom bárki fenekére, hogy Zenóbia.

jutott eszembe fogmosás közben, hogy ha egyszer lesz majd egy incifincipicike cukrászdám, akkor annak Zenóbia Rusztikus Süteményboltja lesz a neve. Ezzel a cseles névválasztással leplezem majd jól, hogy nincs kézügyességem. Hogy a sütik direkt nem élére vasaltak, direkt göröngyös és direkt nem elég fényes a csokimáz, direkt nem egyformák a szeletek, és direkt folyik szanaszét a krém az oldalukon. Nekem ettől is házi süti a házi süti, hogy vele történhetnek ilyen malőrök. Lesz még ezer éves gyúródeszka a falon, nekem meg lesz pöttyös kötényem, és fejkendőm, amiben boldogan dagasztom majd a fahéjas-diós csigát. Az esküvőre egy nénitől rendeltük a sütiket, és titkon abban bíztam, hogy majd olyan sütik lesznek, amiket nem lehetne simán akármikor eladni egy cukrászdában, hanem látszani fog rajtuk, hogy a néni az ezer éves gyúródeszkáján készítette őket, nem egy vérprofi műhelyben. Nem látszott. Az enyémeken látszana. Az milyen jó lenne, ha egyszer majd tényleg látszhatna is. Az milyen jó lenne, ha nem félnék egyedül lenni itthon éjszaka. Az milyen jó lenne, ha vágynék már gyerekre. Az milyen jó lenne, ha nyernénk a lottón. Az milyen jó lenne, ha ma vagy holnap kilakkozhatnám a lábkörmöm. Tudjátok mit? Kilakkozom. Mert ura vagyok az életemnek, azért!

Ez a süti ez valami hihetetlenül nagyon durván beszarás, hogy mennyire jó. De tényleg! Még szerencse, hogy nem vártam meg vele a szeptembert. Remélhetőleg nincs valami ősi átok ami rászáll arra, aki nem a megfelelő hónapban süti meg a naptársütiket, és nem fog holnapra hatalmas bibircsók nőni a homlokomra. Ha mégis nőne, szólni fogok, hogy ti várjátok meg a szeptembert. Vagy nem.

Diós-csokoládés kocka (szeptemberi naptársüti)

Hozzávalók a tésztához:

- 20 dkg étcsokoládé (nálam az egyik tábla málnás volt, mert nem gondolnám, hogy elrontja, és nem is)

- 20 dkg dió (fele darált, másik fele apróra vagdosott)

- 10 dkg liszt

- 6 tojás

- 25 dkg margarin

- 20 dkg cukor

- fél kávéskanál fahéj (többet raktam persze, mert fahéjból sosem elég. Majdnem mint a lekvárból.)

- fél kávéskanál szegfűszeg (nincs, ezért kimaradt, de ha neked van, tedd bele szerintem)

Gőz fölött felolvasztottam a két tábla étcsokit. Felvertem a tojásfehérjéket, majd habosra kevertem a margarint a cukorral, a hozzáadott sárgájákkal és az olvadt csokoládéval. Ehhez hozzáadtam az előzőleg összevegyített diót, lisztet és fahéjat, majd már fakanállal, a felvert habot. Sütőpapírral bélelt közepes tepsibe simítjuk, és 180 fokra előmelegített sütőben kisütjük, tűpróba.

A mázhoz:

- 20 dkg sárgabaracklekvár (a recept szerint, szerintem meg mittudomén, annyit kentem rá, hogy mindenhova jusson, de ne túl vastagon azért. Lett-e az Ivánnak lekvármentes rész? Hát persze, hogy lett, mert én vagyok a tökéletes feleség. Höhö.

- 20 dkg tortabevonó csoki

- 2 ek étolaj

- dió a díszítéshez

Amikor megsült, megkentem lekvárral, majd felolvasztottam szintén gőz felett az étcsokit az olajjal. Ráborítottam  a sütire, igyekeztem egyenletesen szétkencézni rajta. A végső dermedés előtt egy perccel (már ha rájössz, hogy ez mikor van) érdemes késsel berajzolni a kockákat, hogy szépen lehessen szeletelni. Nekem ez nem jött össze, nem is vártam mást egy pillanatig sem. A kockákat díszítsük dióval. Azt mondja még a recept végén, hogy sokáig elálló, finom sütemény. Akinél ez egy napnál tovább kitart, az szerintem nem normális, úgyhogy fogalmam sincs, ki volt az az elvetemült aki kipróbálta, hogy sokáig eláll-e.

Vasárnap kint voltam az indexen a gagyi stíriai metéltemmel, mi mással is lettem volna kint, bár attól tartok a pókfóbiám semmivel sem hiánypótlóbb mint a gagyi metéltem. Az ezerötszázötven emberből akik megnéztek csak három vette a fáradtságot, hogy leszólja a metéltemet, ez igazán rendes volt a többi ezerötszáznegyvenhéttől. Mondjuk azt borítékoltam, mikor mondta az Iván, hogy kint vagyok, hogy tutira lesz egy komment a margarin ellenesek fan klubjából, és lőn. Azt tudtátok, hogy ha túl sok margarint esztek, akkor egy szép reggelen úgy ébredtek majd, hogy leesett az orrotok? Pedig így van ám.

Nem túl igazságos ez, hogy gyerekként esel-kelsz, tele vagy kék-zöld foltokkal, meg plezúrral, mert elvágódsz a biciklivel, meg futkározol, mert adj király katonát játszol és megbotlasz a fűben egy buckán és elesel és lejön a bőröd, és akkor mondjuk nem kapsz katonát, de kapsz anyukádtól puszit rá, és senki nem gondolja, legkevésbé te magad, hogy akkor most béna vagy és ügyetlen és életre képtelen. De amikor felnőtt fejjel esel el, akkor mindenki felszisszen, a jobb szívűek segítenek felállni, hiszen neked már kell, mert nem hat éves vagy, akinek csak annyit mondanak, hogy ugyan már kis buksi kelj fel, semmi baj, látod, nem is fáj. Megkérdezik hogy vagy, eltört-e a bokád, szólnak, hogy kiszakadt a harisnyád, leporolgatnak, aztán utadra engednek. A rosszabb szívűek, vagy inkább a realisták meg simán tovább mennek, mert nyilvánvalóan be vagy baszva, vagy csak szimplán béna vagy, a bénákat meg úgyis fel kellene, hogy falják az oroszlánok. Így aztán az első gondolatom az volt, mikor a motorról leszállva nem annyira szálltam, hanem úgy estem le róla a betonra mint egy teli zsák krumpli, hogy te jó ég, remélem nem láttak meg a szomszédok, mert azt fogják hinni, hogy betéptem. A második az, hogy de ciki, nem elég, hogy minden ajtófélfának nekimegyek, meg az összes bútornak ami a lakásban van, emiatt folyton kék-zöld vagyok, amit az Iván egyelőre még aranyosnak talál, most még a rohadt motorról is lezuhanok. Csak ezután jött, hogy jé, lejött a kezemről a bőr, meg hogy jé, a szemüvegemet épp taposom bele a betonba, lehet nem tesz jót neki. Nem is tett jót, szétkarcolta a beton az üveget, így most a régiben járok, még jó, hogy van vagy négy kishibás szemüvegem. Csak ez most máshol nyomja az orrom, remek. A rosszabb szívű olvasóim nyilván tudják, hogy bármit is mondok, úgyis azért estem le, mert betéptem, így nekik nem muszáj elolvasni a magyarázkodást, de azért a többieknek elmesélem, hogyan is volt ez, mert biztosan égtek a kíváncsiságtól. 

Ennek például simán adhattam volna azt a címet, hogy: Stíriai metélt (ebédételnek is finom), ha én lennék Péter Jánosné, de nem vagyok. Annyira jó vaníliás sütemény illat van most a lakásban, hogy az hihetetlen, már csak ezért is megérte.

A gagyi verzió alapja egy zacsi spagetti tészta. Az enyémben negyven dekányi volt épp. Főzzük meg, leszűrés után rakjuk némi margarinra, hogy ne ragadjon össze.

Kutyuljuk össze az alábbiakat:

- 50 dkg túró

- 5 tojás sárgája

- 4 zacskó vaníliás cukor

- porcukor amennyit gondolunk

- 1 kis doboz tejföl

Kutyuljuk össze a fent összekutyultak a kifőtt tésztával. Kutyuljuk hozzá az öt tojás felvert habját. Öntsük tepsibe. Süssük meg. Együk lekvárral. Szerintem. De szerintem mindent együnk lekvárral. Soha többé nem akarom leírni a kutyulni szót, de attól tartok, mégis le fogom. kuty

Ezt nem én találtam ki, hogy finom sütemény, meg nem azért írtam oda, hogy egyből lássátok, hogy mennyire kurva jó vagyok a kókuszkocka sütésben, hanem így van a szakácskönyvben. Tök vicces szerintem. Néhány másiknál is van ilyen jelző, meg olyan is, hogy (nagyon jó) vagy (könnyű, igen finom) vagy (ebédételnek is finom). Bírom az ilyesmit, ha ti is, akkor Péter Jánosné Süteményes könyve a megoldás. 

Kókuszkocka (finom sütemény)

Hozzávalók a tésztához, ha nagy tepsiben sütjük, mi másban sütnénk, úgyhogy ez a másfeles adag itt nálam:

- 30 dkg porcukor

- 7,5 dkg margarin

- 2 egész tojás

- 3 evőkanál folyékony méz

- 1 csomag sütőpor

- 45 dkg liszt

- 3 dl tej

A cukrot a margarinnal, a tojással és a mézzel kikeverjük. Hozzákutyuljuk a lisztet és a sütőport, majd az egészet felhigítjuk a tejjel. Lassú tűzön sütjük.

Sütés után kockákra vágjuk, lehetne kicsit elegánsabb kis kockákra vágni, az enyémek momentán nem a világ legszebb kókuszkockái, de majd legközelebb. Amikor kihűlt, az alábbi csokimázba forgatjuk, és kókuszreszelékbe mártjuk. Az Ivánnak darált dióba.

Csokimáz:

- 30 dkg margarin

- 9 evőkanál cukor

- 5 evőkanál kakaó

- 9 evőkanál tej

Margarint felolvasztjuk, mindent hozzákeverünk, hoppáré kész is.

ilyen dinnyét eszünk, mert már ilyen is van, remélem jövőre lesz kék színű dinnye is. Ez itt finom, de kevésbé jellegzetes ízű mint a piros, úgyhogy maradunk a pirosnál. Gyümölcs túltengés van körülöttem most, érik az őszibarack, meg a szilva, meg dinnyét veszünk, meg mindjárt lesz szőlő is, legszívesebben teleraknám velük a kádat, és belefeküdnék és körbeenném magam. Szeretem a gyümölcsöket. Meg paradicsomunk is van kilószám, azt is imádom, hogy ilyen fényévekkel nagyon durván intenzívebb az íze mint a boltban vettnek, úgyhogy ilyen nehéz döntésekre vagyok kényszerítve mostanában, hogy akkor most paradicsom vagy őszibarack meg szilva, melyik is legyen, melyik is. Paradicsomot még egyelőre nem eszem szilvával. Egyelőre.

És azt meg nem nézitek, mert fényképezés helyett kinyírtuk, de egy akkora pókot láttunk a teraszon, mint egy egér. Nem viccelek, fél óráig tiszta libabőr voltam, most meg gondolkodom, hogy lehet le sem fekszem aludni, mert semmi értelme, úgyis iszonyú-rettenetes dolgokat fogok álmodni, ezek után nem is lehet mást. Nagyon remélem, hogy jelen esetben nem igaz az - ahol egy van ott van több is - elmélet, mert nincs kedvem költözni. Felvetettem az Ivánnak, hogy azonnal menjünk el a Tescoba egy Morteinért, és akkor onnantól az egyik kezem mindig foglalt lesz, mert abban lesz a Mortein. Az egyik ujjam pedig mindig a gombon lesz, hogy szükség esetén már nyomhassam is. A buszra is így szállok fel reggel, és főzni is így fogok amikor hazaértem. De várnom kell holnapig, mert kegyetlen az élet. Na, így lehet tönkretenni egy pillanat alatt a három órás sütisütés okozta nyugodt és békés és hjajj de elégedett Zenóbia állapotot. 

Most megyek lefekszem. Kicsit aggódom.