a keresztlányról: Daenerys szépen fejlődik, kielégítően növekszik mind testsúlyban, mind magasságban. Vagy hosszúságban. Neki még hosszúsága van inkább. Az eszik-alszik-sír-eszik-alszik-sír-sír-sír-alszik-eszik-sír állandó körforgással lehetne jellemezni legjobban a dolgot, közbeiktatva dupla annyi pelenkacserével, mint amennyit el tudunk képzelni mi gyerektelen laikusok. Részemről mélységesen együtt érzek, lassan majd eljutok a csendes csodálástól a meg is lehet fogni azt a gyereket, nem cukorból van állapotig, nekem ez nehéz, mert félek a gyerekektől, meg mi van ha eltöröm, vagy mittudomén. Erősen drukkolok, hogy a Pi mihamarabb hozzászokjon a napi három óra alváshoz, elég az, simán lehet annyival is restaurálni, mit neki csukott szemmel fűrészelés, meg méricskélés. A méricskélés mondjuk jobb, mert ahhoz nem kell semmiféle veszélyes szerszám. Bár bizonyos esetekben egy mérőszalag is lehet veszélyes. Most egy ilyen eset sem jut eszembe. Valahol ez megkönnyebbülés.  

nem az erkélyen ücsörgök otthon, és milyen büszke voltam, hogy de jó, két hét után nem hányva jövök be, ezzel már kihúzom karácsonyig simán, mert kipihenem, feltöltődtem, hűdeklasszazélet. A harmadik napra megjött a hányás, mert az erkélyen akarok ücsörögni, mert hiába a két hét, ha kimaradt belőle az egész napos sorozatbambulás, az egész napos ágyban döglés, amikor csak azért öltözöl fel, hogy átvedd a pizzát, az egész napos hátvakargatás, a kerti fűben hempergőzés. Ezek mind kimaradtak, pedig ezek mind olyan dolgok, amik nem maradhatnak ki egy rendes szabadságból, nem is volt rendes szabadság akkor, hát ez így nem mehet tovább, marad a hányás. Persze, most csak nyávogok, de hadd nyávogjak már, meg ez az én blogom, úgy nyávogok benne ahogy akarok. Mert vissza kell állnom a korán kelésre is, ami még nem megy eléggé, így kimarad a smink meg a csini vagyok, marad a leharcolt, leszarom hogy nézek ki állapot, ma konkrétan úgy jöttem be, hogy csak itt bent vettem észre, hogy a jobb oldalon tiszta fogkrém a hajam. Most a mindenkinek be tudnék mosni aki képes itt nekem vigyorogni állapot van, ne vigyorogjatok.

Nem baj, ma hazamegyek és sütök két tepsi süteményt a holnapi temetésre, attól majd jobb lesz. Nem a temetéstől, hanem a süti sütéstől. Lecsillapít, lemegyek közben alfába, dúdolgatok is majd, valami olyan kerül ki a kezem alól amitől úgy érezhetem, hogy csináltam valami hasznosat, amitől szebb lesz a világ, talán még egy temetésen is. A süti vigasz a bajban. Ha másért nem azért, mert bele van sütve a törődés meg az odafigyelés, meg az együttérzés, meg a gondoskodás. Hogy tudod, hogy nem maradsz egyedül a bajban, mert addig nem vagy egyedül, amíg jön valaki és megkínál egy kocka sütivel, amikor fáj az élet.

sem, mert nem oly soká alvás, aztán ötkor csörög a telefon, hogy keljél fel Zenóbia, mert itt a munka megint, éljenéljen soká a munka. Nem kelek ám fel ötkor attól még, hogy csörög, csak fél hatkor, de akkor is, az is pont elég szar, na. Fél órán keresztül csak ébredezek, annyi kell az agyamnak, hogy feldolgozza a csörgést. Megnéztük ma a Batmant, kurva jó volt, nemes egyszerűséggel ennyit bírnék erről mondani. Amit nagyon várok az a Feláldozhatók második része, és már azt is kitaláltam, hogy majd a hűvös őszi-téli hétvégéken tartanunk kell majd az Ivánnal Die Hard maratont, meg Szállító maratont. Meg Rocky maratont is kéne, de az sírós. Mármint nekem sírós, nem az Ivánnak. Meg az új James Bondot is megnézzük majd, bár a pasi semennyire sem jó benne, mondjuk nekem Pierce Brosnan sem tetszett, szóval tök mindegy. Tom Cruise sem tetszik, mégis jó volt a legutóbbi Mission Impossible is. Mondtam is az Ivánnak, hogy remélem értékeli a lelke mélyén, hogy én kizárólag ilyen filmekre vagyok hajlandó moziba menni, amiben szétlőnek mindent. Ma épp a klíma miatt mentünk, mert tegnap már nagyon láttam rajta a véget, és hiába van az úgy, hogy én bírom a meleget, ha a másikon meg látod, hogy nem bírja, az mégis csak szar érzés. Jövőre nem úszom meg a klímát, de nem baj, majd legalább milyen jókat fogunk veszekedni azon, hogy hány fok legyen a lakásban. Úgysem veszekszünk soha semmin, nem állapot ez így.

A vezetéssel kapcsolatban azt mondjuk nem ártana még gyakorolnom, hogy ha kiszállok az autóból, akkor vegyem ki a kulcsot, ha meg kivettem, akkor zárjam is be az autót, ha már, mert ma tök jól végignéztük úgy a mozit, hogy nem zártam be, mert hát az az Iván dolga, nem az enyém.

Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy hogy a jó istenbe fogok én leszokni a napi két pohár boromról, mármint minimum két pohár volt ez a nyaralás alatt, ajjajjjajj. Nehéz-nehéz az élet. A bor meg finom.

már csak két nap, már nincs is egész két nap, pedig de jó lenne ha még két hét lenne vagy két hónap vagy két év, vagy két évtized, vagy mindig és folyton és örökké itthon. Ebből mondjuk a két évet éppen eltölthetném itthon legálisan, de attól tartok, hogy nem fordíthatnám arra, hogy újraolvassam az összes kedvenc könyvemet. O-ó. Ha azt hiszitek, hogy Kőszeg után egyből hazajöttünk, akkor nagyon tévedtek, mert nem. Plusz két nap Balatonlelle után viszont már igen, mert elfogyott az összes pénzünk, Lellén meg az összes palacsinta. Mindenkit megkritizáltunk, Lelle a kritizálók paradicsoma, az Iván pedig még nálam is sokkal kegyetlenebb időnként, pedig én aztán tudok egy ordas nagy bunkó lenni. Mindig előjön viszont, hogy akik szerintem szép nők, azok szerinte tutira nem azok, akik meg szerinte szépek, azok meg szerintem nem, így szokás szerint levontam a következtetést, hogy neki tulajdonképpen én nem is tetszhetek, vagy ha igen, akkor saját magamat kell randának tartanom. Imádom a nyaralós embereket, imádom, hogy egyforma narancssárga pálmafás pólóban jár apuka meg a kisfia, meg hogy az egész család egyforma csíkos pólóban nyomja, mind a négyen abban virítanak és örülnek, mert ők most nyaralnak és mókásak és összetartoznak. Aranyos dolog, mert ilyenkor nyaralás alatt egy csomó minden aranyos, ami amúgy über leggázabb a világon, mint például egyforma susogós tréningben menni a tescoba bevásárolni. Mi is nagyon aranyosak voltunk, amikor ezzel itt alant idétlenkedtünk. Sikítoztam is meg vihorásztam, meg minden.

a bor miatt. A bor miatt feltétlen.

A harákolós ember mindenhova követ minket, amerre mi járunk, arra jár a harákolós ember is. Tavaly is lakott egy a panzióban, most meg alattunk lakik egy, már meg sem lepődünk, szinte hiányozna, ha nem lenne harákolós emberünk. Tudod, először csak köhög, köhécsel, krahácsol egy kicsit, aztán a sokadik krahácsnál már te kezdesz el krákogni helyette. Aztán krákog is már, mert kedvet kapott tőled, és akkor jön, aminek jönnie kell, hogy felszívja amit fel kell, aztán jön a katarzis. Nem is tudom, melyik a jobb, amikor kiköpi, vagy amikor lenyeli.

az ideiek:

az Iván egy baszott nagy szivarral meg whiskey-vel, én meg teával és borral, meg laptoppal, amin épp blogot írok a szemközti kávézó teraszán, hát wáó meg minden.

Tegnap letudtam az évi egy darab thermál fürdős élményt is, ahhoz képest amennyire utálom a fürdőket, még egész jó is volt. Nem vagyok egy vízi teremtmény, imádok ülni a folyó, víz, tenger, patakocska, csatorna partján és nézni a vizet, meg álmodozni felette, meg verset írni, meg könyvet olvasni, miközben hallgatom ahogy loccsannak a hullámok meg mittudomén. Ellenben utálom a klórszagot, utálom a fülledt levegőt, utálom a tömeget, utálom ha nem csak klórszag van, hanem irtózatos büdös gyógyvízszag is, utálom a seggest ugráló kölyköket, utálom a nedves kövön papucsban csattogást, hát na, értitek. Az esti szabadtéri színház csodásan sikerült, épp annyi időre állt el az eső, hogy ne tudják lefújni, de mihelyt elkezdődött a darab, visszatért az eső. Így aztán esőkabátokat osztogattak, ami miatt úgy tűnt, mintha háromszáz darab kotonjelmezes idióta nézte volna az előadást. Ami ráadásul egy rakat szar volt, még szerencse, hogy az esőkabátból nem láttam közben az Iván arcát, aki már így is előre utálta, mert hogy zenés meg énekelnek meg minden, de az én kedvemért hajlandó volt. Bár ne lett volna. Egyébként minden este vihar van. Ez egy ilyen város.

Egyébként meg ma Sopron volt, amiből nem sok maradt meg, mert a hisztimanók megszállták az agyamat, emiatt a nap egy része azzal telt, hogy nem kérek fagyit, kávét akarok, de itt biztos nincs koffeinmentes, ez meg nem tetszik mert rondák a székek, ott meg ronda emberek ülnek, ott meg túl alacsony/magas/vörös a pincérlány. Amikor az Iván már végképp nem értette, hogy most mifasz van, akkor kinyilvánítottam, hogy szerintem nem szeret eléggé. A nők akik olvasnak, azok tudják miről beszélek, ugye. Mert amúgy nyaralásnál mi mindig rögtön az első percben ilyen nagyon bensőséges hangulatba kerülünk és csak egymással csak ott csak akkor és mindig minden idilli. Most meg valahogy nem ment egyik percről a másikra, hogy túllépjen a munkán, meg az életen, én meg emiatt kevésnek ítéltem a fülmorzsolgatást, és akkor jöttek a hisztimanók. Elmondtam, meghallgatta, máris jobb lett. Olyan szar capuccinot még az életben nem ittam egyébként, ott is hagytam a felét, úgy volt koffeinmentes mint a bor alkoholmentes, amit most iszom. Konkrétan felvizezett kávé volt, annak is fos. Ez az a kávézó, ahova mindenki csak egyszer ül be, akkor is minek. A hisztimanók azóta távoztak, és most már arra a kérdésre is lesz érdemleges válaszom, hogy milyen extrém szex élményben volt már részed. Tudom, nem szoktam ilyenekről írni, most sem fogom részletezni, de nem is szoktam részegen blogolni, most meg de. 

Aki a diétás kínszenvedéseimre is kíváncsi, azzal megosztom, hogy azt a roppant frappáns módszert találtam ki a súlytartásra, hogy reggelizem tízkor, uzsonnázom négy-ötkor, este meg már csak iszom. A kajálás viszont a nutellás palacsintától a bolognai pizzáig bármi lehet, hát nem tudom mennyire jó módszer ez, az egészségességéről van némi fogalmam, viszont marhára nem érdekel, ennyire vagyok képes, többre nem. Ennyire is csak alig. Most abbahagyom, mert már marhára kell pisilnem.

nap vasárnap, semmi nem számít, miénk a világ, ami jelen esetben egy kőszegi apartman. Az első 120 km-t én vezettem le, legyetek rám büszkék, én nagyon az voltam, megcsókolnám a seggét is annak, aki feltalálta az automata váltót. Ebben a 120 km-ben mondjuk úgy elfáradtam, mintha futva kellett volna megtennem ennyit, de az Iván már ilyeneket vizionál, hogy majd átmegyünk Sopronba ahol ő megissza a sörgyár aznapi termését, én meg vezethetek vidáman. Az apartmant belaktuk, a két rémisztő babától akik a szekrények tetején laknak, meg a néha magától beinduló rezsótól eltekintve, tökéletes. Mivel időnk mint a tenger, ezért nem kezdünk el egyből rohamszerűen túrázni, meg lefényképezni pánikba esve az összes nevezetességet, meg azok amúgy sem mi lennénk. Holnapra az a tervünk, hogy a tetszőleges idejű felkelés után megreggelizünk a folyosón, aztán a város főterén meg egyéb terein fogunk egyik padról a másikra ücsörögni, meg egyik fagyit a másik fánk után kipróbálni, miközben jól megkritizálunk mindenkit aki arra jár, dehogyis. Közben lehet, hogy megtervezzük, hogy mit csináljunk másnap. De csak lehet. Ha lesz kedvünk. 

Ilyenek vannak itt, hogy sétálsz az utcán és egyszer csak ki van téve egy hokedli a ház elé, bezacskózott gyümölcsökkel, meg dobozzal, amibe beleteheted a kétszáz forintot, és már viheted is a gyümölcsödet, és sehol a cucchoz tartozó néni vagy bácsi, mert bíznak benned. Mi apró szemű savanyú almát vittünk, ami még nagyiéknál is termett a kertben még régen, de már nem, vagy lehet, hogy igen, de inkább ne teremjen mégsem, mert az már nem olyan, mert nem a nagyiéké. Ettem is két darabot már, nosztalgia ízük volt.

Ja, a tetszőleges idejű kelésről eszembe jutottak a kretén, részeg, fiatal fiúk, akik tegnap azzal szórakoztak hajnalban a házunk előtt, hogy úgy harminc jól irányzott rúgással felborították a toi-toit. Ezúton gratulálok nekik innen is. Főleg, hogy még üvöltöztek is közben, mekkora poén, tényleg. A toi-toi egyébként nem azért van a házunk előtt, mert az volt a titkos vágyunk, hogy az utcán szarhassunk, hanem mert csatornáznak végre a városban, és pont a mi utcánkban sikerült felállítani a csatornázási műveknek a főhadiszállást. Így tele vagyunk mindenféle érdekes gépekkel, meg lakókocsival, meg toi-toival is, a kretén, részeg fiatalok nagy örömére. Legalábbis erősen remélem, hogy legalább részegek voltak. Ezek után azt álmodtam, hogy a toi-toiban épp egy FBI ügynök ücsörgött, mikor az felborítódott. Fogalmam sincs, hogy miért volt ott, az nem derült ki, nyilván neki meg tényleg az utcán szarás volt a titkos vágya. Mivel ez egy FBI ügynök, ezért nem adta fel a harcot, hanem visszafojtott lélegzettel kibírta azt a pár órát, míg észrevették a fekvő budi rendellenes állapotát és visszaállították normál helyzetbe. Azóta hősként ünneplik. De jó lesz, ha vége lesz a csatornázásnak. 

Az ágynemű is pihe-puha, ó jajj, nekem olyan kevés kell a boldogsághoz.    

Ez volt az első sütemény, amit megtanultam sütni, úgyhogy kb. 14 éves koromtól húszig csak ezt csináltam, csak akkor tortaformában, úgy meg gyümölcstortának hívják. Piskóta, gyümölcs, puding, zselé. Éljen soká a gyümölcstorta! Az első piskótát azt úgy csináltam, ahogy konkrétan le volt írva a receptben és emiatt tök nyugodtan ültem ki a teraszra olvasni, hogy akkor én majd 45 perc múlva bemegyek, mert addigra készül el, hát azt írja a recept. Csak kicsit égett meg, nem nagyon, de lekapargatva még simán elment első próbálkozásnak. Anyám legalább százhuszonötször mondta el mire elhittem, hogy úgy nem lehet sütni meg főzni, hogy közben van a kezemben egy nyolcszáz oldalas könyv. Ez eléggé keserű csalódás nekem egyébként!

Szedres-pudingos piskótasütti

Hozzávalók a tésztához, ha nagy tepsiben gondolkodunk. És mi másban gondolkodnánk.

- 6 tojás

- 4 ek víz

- 10 ek liszt

- 10 ek porcukor

- 1 sütőpor

Kikeverjük a piskótatésztát, ezekből mind. Mivel sem időm, sem kedvem nem volt az óvatos habot külön felverős, meg lisztet külön keverős - de majd akkor hátha feljön egy méter magasra, és kiállításra méltó állagú tésztám lesz - módszerhez, ezért roppant frappáns módon összekevertem az egészet keverőgéppel, lesz ami lesz, leszarom alapon. Előmelegített sütőben 180 fokon, tűpróba meg minden, ne nyitogasd, mert elátkoz a piskóták istene.

Töltelék:

Fogod a szedret, vagy amit találsz otthon és gyümölcsnek tűnik, ha nagyobb mint egy szeder, akkor darabold fel, rakd rá a tésztára. Öntsd rá a pudingot. Rakj arra is gyümit. Öntsd rá a zselatint. Kéééééééész is, hipp-hopp, sitty-sutty!

Iszonyú régen történt ilyen velem, hogy hazajöttem és ahelyett, hogy terveim szerint rávetettem volna magam nekifutásból a taposógépre, mert ha én valamit eltervezek az úgy van, vagy nem úgy van, ezt most csak úgy írtam, hogy úgy van, mert jól hangzik, de ez most nem úgy lett. Nekifutás helyett odavonszolódtam a kanapéhoz, eldőltem rajta, és legközelebb arra eszméltem, hogy csorog a nyálam vidáman. Még jó, hogy bőr. Mármint a kanapé. Mármint műbőr persze, bőrre nem fussa. De azért klassz kis kanapé ez. Szeretjük. Nevet is adtunk neki. Na jó, nem.

A fáradtságom oka nyilvánvalóan nem a megfeszített fizikai munka, mert bemegyek, leülök, nyolc óra múlva felállok és hazamegyek. Különösebb lelki megterhelést sem okoz számomra a dolog, szeretek bejárni, nem forgolódom éjszakánként álmatlanul, hogy jajj mi történik odabent és jajj végezni fogok-e időre a határidős feladattal. Szóval szerintem szimplán csak érzem, hogy hétfőtől már szabadságon leszünk, emiatt pedig úgy döntöttem legbelül, hogy pont elég volt most egy kicsit a napi 4-5 óra alvásokból, amivel én amúgy tök jól elvagyok, hát úgy tűnik úgy fél évig. Fél év után fellázadok és nyálat csorgatok egy kicsit. Legutóbb akkor csináltam ilyet rendszeresen, amikor még műszakba jártam dolgozni, és fél négykor keltem, hogy beérjek fél hatra. Akkor az volt, hogy csütörtökre fogyott el minden héten az erőm, így a csütörtök délután az intenzív nyálfolyatással telt. Imádtam műszakba járni egyébként, valahogy az annyira jó, amikor a többi ember még dolgozik, te meg már mész hazafelé, vagy hogy elmehetsz ügyintézni anélkül, hogy szabit kéne kivenned. Klassz volt. Éjszakás koromban néha bejött hozzám egy-egy kolléganő, hogy épp most szakítottak a pasijával, és hozott egy üveg pezsgőt is, és akkor megittuk, miközben borítékokat bontogattam, meg pecsételgettem, ő meg elaludt az egyik asztalon, és mikor én hazamentem hajnalban a műszak végén, ő ott maradt mert neki akkor kezdődött a nappal. Jó volt. Szerettem borítékokat bontogatni meg pecsételgetni, nem vagyok valami nagy igényű a kihívások terén, attól tartok.

Négy év elteltével pedig valóban sokat fejlődött az orvostudomány, mert most már legalább tudják, hogy az a fajta szívbaj ami nekem van, az mégsem gyógyítható egyelőre katéterezéssel. Kár, hogy négy éve ezt még nem tudták, mert így volt két évem, ami erre ment rá, hogy hátha meggyógyulok, de nem mégsem, hátha mégis, nem mégsem. Hónapok az életemből, hónapok amik pánikban teltek, de legalább kipróbáltam az agykontrollt én, aki azt hittem, hogy ezért szemen köpném magam.  

mert ma végre-végre-végre megvettem az AZ-t, a délutánom azzal telt, hogy tapogattam, szagolgattam, lapozgattam, beleolvasgattam, hidegráztam. A lapjaira hullott példányt - amit tizenöt éve megvettem ajándékba az unokatesómnak, aztán kölcsönkértem és azóta sem adtam vissza, de legalább minden évben elolvastam kétszer -, azért megtartom még odabent a fiókomban, sötét téli délutánokon milyen jó lesz az még. Meg a nyáriakon vagy a tavasziakon, az ősziekről ne is beszéljünk.  Azon terveim, hogy hetven évesen visszaszokok a cigire és vagány, hidrogén szőke hajú öregasszony leszek szipkával a számban, kibővültek azzal, hogy esténként ebből fogok felolvasni az unokáknak, ha azt akarom, hogy másnap kussoljanak. Igazából már nem szorulok majd a könyvre, mert addigra bőven kívülről fogom tudni az egészet. A legjobb könyv amit valaha olvastam, soha ilyen hatással nem volt rám másik még, bár nem akarok belegondolni, hogy vajon miért van ez. A beteg lelkem, az lehet a baj. 

Innen a recept. Imádom a puncstortát, a cukrászdait, amiben pont nem érdekel, hogy az előző este összesöpört morzsák vannak-e benne, mert imádom, mert finom, mert rózsaszín, mert összeragad a szám, olyan édes. Ez pont olyan, csak nincsenek benne előző nap összesöpört morzsák. Mint a párizsi, amit sokan nem esznek meg, mert látták, hogy a gyárban ledarálják a csirkeszemet meg a disznókörmöket és abból lesz a fincsi felvágott. Nem érdekel, mert finom, szeretem, a vajas párizsis zsemle abszolút kulináris élmény. Na szóval a puncs szeletem. Ha te az a fajta ember vagy, aki meg bír enni három darab mignont egymás után, akkor egyrészt máris költözzünk össze, másrészt akkor ezt sem fogod kihajítani az ablakon.

Családi muri, szülinap, enyém a torta, mert szeretek kísérletezni a rokonokon. Ez volt az ötlet, hogy miért ne tölthetném meg én a browniet túróval. Meg is töltöttem, finom is lett, de a brownie az brownie-ként az igazi, teljesen felesleges vele faxnizni. Ha már, akkor még kellett volna bele meggy. Meggy híján meg vanília fagyi, mert az állag töménységén enyhíteni kellett valami selymes dologgal. Az Iván persze oda volt érte, de ez várható is volt, sehol semmi lekvár meg gyümölcs, hanem csak tömény csoki és tömény túró. De viszont nem szép. Ami szép, az a lefolyt csoki az oldalán, meg a kivillanó túrófoltok, az gyönyörűséges szerintem. Ellensúlyozásként dobáltunk rá egy csomó szívcukorkát is, mert legalább akkor már legyen giccsparádé.

Túrós-brownie torta

Hozzávalók a tésztához:

- 25 dkg margarin

- 2 dl víz

- 4 ek kakaópor

- 25 dkg liszt

- 20 dkg kristálycukor

- 1 ek szódabikarbóna

- 1 dl natúr joghurt

- 2 tojás

- 1 csomag vaníliás cukor

A vízben felforraljuk a vajat és a kakaót, majd lehúzzuk a tűzről. A lisztet összeforgatjuk a cukrokkal és a szódabikarbónával, majd hozzákutyováljuk a vajas-kakaós cucchoz. A tojást kikeverem a joghurttal, és ezt is hozzáadom. Keverőgép nélkül készíthető, tíz perc az egész, szuper. A tésztát előmelegített sütőbe tolom, húsz-harminc perc alatt kész is. Húsz alatt, ha krémesebb állagú browniet akarunk, harminc alatt, ha vágható tortalapot. Ez nekem nem jött össze, már a szépen kettőbe vágom dolog, így sütöttem még egy ilyet, levágtam mindkettő púpját, és így lett két lap browniem. A púpokat megkapta a nagyi, aki boldogan falatozta őket vacsorára lekvárral.

Túró töltelék:

- 50 dkg túró

- 2 dl tejszín

- 5 dkg cukor

- 1 citrom reszelt héja

- 4 gramm zselatin

A tejszínt felmelegítjük a zselatinnal együtt, de csak annyira, hogy feloldódjon. Levesszük a tűzről, hozzáadjuk a többit, simára keverjük. Beletöltjük a két lap közé.

A tetejére jön a csokimáz, jelen esetben dr. Oetker csokoládé ízű cukormáz lett volna. Az is lett, csak persze túl hígra kevertem, ezért a megoldást már az Ivánra bíztam, mert már nagyon csináltam volna a puncsos sütit. Simán megoldotta a dolgot a maradék zselatin felhasználásával, aminek vicces állagú, ámde finom máz lett az eredménye. Mondjuk mint a csokis gumicukor.

Igen, mi vagyunk az egyetlen normális család a környéken, amikor folyton a fura szomszédainkról regélek akkor nekem van igazam, és bennünk persze nincs hiba egy szem se. Szóval, ezt muszáj elmesélnem, mert beszartam rajta konkrétan. A hátsó szomszédunk, tudjátok, a kommunista a harminc macskájával (igen, tudom, hogy minden bejegyzésben egyre több macskát írok, de szerintem a pincében klónozza őket egy titkos laborban). Van neki egy fia is. Alkoholista, és egyben piromániás. Az alkoholizmusa nem különösebben zavar minket egészen addig, míg egyszer fel nem gyújtja a mi kertünket is, de eddig azt még csak a félszemű futós bácsinak sikerült egyszer, aki az oldalsó szomszédunk, tudjátok. Valószínűleg pont arra a szemére nem látott, amerre terjedt a tűz. Na mindegy, tehát a piromániásról onnan tudjuk hogy az, hogy minden este, nem hazudok, nem túlzok, tényleg minden áldott este eltüzel valamit. Minimum egy órán keresztül éget és füstöl, na jó, a szakadó esőre még nem talált megoldást, de már dolgozik rajta az anyja titkos laborában a pincében. A melletük levő zöldségestől elkunyerálja a romlott árut meg a papírdobozokat és azokat gyújtja fel, ha otthon épp nem talál semmit. Na most, mivel el vagyunk bőven látva szomszédokkal, a velünk szemben lakó megelégelte a dolgot, és betanította a hat éves kislány unokáit, hogy amikor meglátják a pasit, akkor kezdjék el kurva hangosan kántálni, hogy PIROMÁNIÁS-PIROMÁNIÁS-PIROMÁNIÁS! Így mulatunk mi itt a kertvárosban, csak szolidan és barátságosan.  

Úgy havonta háromszor megemlítem szerintem, hogy mennyire nagyon rohadtul tudnám élvezni, hogy ne dolgozzak egyáltalán, hanem én legyek a háztartásbelik gyöngye. Szóval aki a legelejétől fogva olvas (sziaLilla), az ezen a bekezdésen nyugodtan ugorjon át. Direkt felkeltem iszonyú korán, hogy jó csomó minden beleférjen a napba, és bele is fért jó csomó minden. Hajnali torna, erkélyen tejeskávézva bambulás, vezetés apuval, fagyizás apuval, főztem is, meg tébláboltam is céltalanul, meg csináltam gofrit az Ivánnak mire hazaér. Megnéztem végre a Hajnalhasadást is, amit csak egyedül lehet, mert ha itthon van hülye vámpírarcokat vág folyton, amitől nem annyira tudom átérezni Bella és Edward románcát, annál inkább át tudom érezni azt, hogy én ennek az embernek soha többé nem sütök gofrit.

Tudom, hogy Hajnalhasadást nézni roppant ciki meg minden, ettől még nekem ez a rész nagyon bejött, kurva jól megcsinálták Bellát, hogy minél szarabbul nézzen ki. Sokat segített volna még a dolgon, ha már kész lenne a sötétítőfüggönyünk, mert akkor a sötétben játszódó jelenetekből is többet láttam volna mint vibráló foltokat, de sebaj. Pedig guvadt szemekkel tapadtam a kanapé legszéléről a tévére, de minden hiába. A mai napból még hátra van az erkélyen borozás, holnap is ezt akarom, nem akarok dolgozni menni, itthon akarok maradni, és ugyanezt csinálni mint ma, csak egy másik filmmel, és gofrit nem sütnék, mert gofrisütőt takarítani fos.

Meg még az is volt, de ezt nem szeretném minden napra, hogy a rohadt pms miatt ilyenkor fel akarok zabálni egy fél disznót nyersen. Lehetőleg karamellába mártogatva. A két kiló őszibarack, meg a fél dinnye után azt kezdte követelni a szervezetem, hogy akkor ez most nem kaja volt, csak gyümölcs, egyél inkább téliszalámis szendvicset sajttal meg majonézzel, aztán egyél csokit meg kekszet meg nutellát. Kemény voltam és téliszalámis szendót nem adtam neki, csak némi csokit meg kekszet, hogy befogja végre a száját. Gyanús nekem amúgy, hogy amíg nem voltam ilyen diétakirálynő, addig a pms sem hozott ki belőlem ennyire keményen dolgokat, csak mióta szarrá koplaltam magam, azóta akarok fél disznót enni, előtte elég lett volna egy negyed is.

A körmömről leszedtem a lakkot, a csillámok alól nem jött le a zöld. Most foltos a lábkörmöm, újra kéne kenni valamivel, vagy járjunk tornacipőbe egy-két napig. Ez lesz. A Tescoban meg tegnap azzal a jelszóval, hogy ebben a hónapban elmegyünk nyaralni, ezért addig ne költsünk semmit, ott hagytunk annyi pénzt, amennyit még soha az életben nem sikerült. Mert annyira ügyesek vagyunk. Mindenesetre wc papírunk az most van egy-két hónapra például.

elképzelni, hány darab dörmi mackót tudnék megenni egyszerre.

Zenóbia ne borotváljál szennyes tartóra feltett lábat hajnali ötkor, mert mivel még nincs (amúgy sincs persze) mozgáskoordinációd, ezért meglököd a szennyes tartót, és szőrös ugyan nem, de véres lesz a lábad. Nem árulom el, hányszor vágtam már meg a lábam. Az Iván már csak lemondóan csóválja a fejét, mikor felfedezi az újabb sebeket, kék-zöld foltokat, amik napról-napra megjelennek rajtam, én meg tanácstalanul nézek, mert gőzöm sincs, hogy hogy kerülnek oda. A lábamról most lesz, mert ide leírtam.

Egy időben rendszeresen úgy mentem be vagy ki valahova, hogy nekimentem az ajtófélfának. És nem azért, mert nem férek át rajta, hanem mert képtelen voltam belőni az irányt. Pedig nem is szedek semmit. Lehet szednem kéne.

Jelentem, mindenki életben maradt a városban, bár mikor egy macska ment át előttem, akkor igyekeztem feltűnés mentesen gyorsítani. Ma már nem sírtam, kaptam dinnyés tic-tac-ot (nehogy azt a négy kalóriát elfelejtsem feljegyezni aztán ám), nem rontottam el a váltásokat, meg nem rángattam annyira a kormányt, mint akit elkapott a kezdődő parkinson. Annak viszont, hogy a váltás meg a pedálnyomkodás jól menjen, egyelőre az az ára, hogy nem veszem észre például a lámpát, ami piros, mert annyira boldog vagyok attól, hogy jé, tudok váltani meg taposni. Ismervén a szerencsés alkatomat, most kicsit félek, hogy ha elsőre sírás volt a vége, másodjára cukorkás mosoly, akkor vajon mi jöhet harmadjára? Csütörtök este kiderül. Holnap kicsit inkább iszom, a vezetés helyett.

Hát ezt meg muszáj megmutatnom, mert szerintem ilyen AZTAKURVA látvány, ezek itt kérem a diszkókirálynő körmök. A kezemen csak zöld van, csillám nincs, hogy kifinomult legyek. Nekem azért könnyű az ilyen, mert mivel kizárólag három színből áll a ruhatáram - most itt tesztelhetnélek titeket, hogy aki tudja mind a hármat, az kap egy zacskó mesekekszet - , ezért simán megengedhetem magamnak a durva színű körmöket. Hát ugyehogyugye.