Épp újra tanulok vezetni, ami nem azt jelenti, hogy valaha is tudtam egyáltalán, hanem azt, hogy jogsim van, de minek. Most az a cél, hogy eltüntessük az előző mondat végéről a minek szót. Kicsit haragszom a világra emiatt, hogy pont júliusban a nyár közepén kell nekem ezzel foglalkoznom, mert hiába nincs három hónap nyári szünet, de azért a nyár az akkor is a nyaralásé, imádom-szeretem, nem akarok semmi olyan dologgal foglakozni ilyenkor, ami kicsit is akármi. A vezetés pedig akármi. Mégis foglalkozom, mert tüzes vassal kényszerítettek rá, meg mert csak. Attól egyébként egy kicsit tartok, hogy emiatt a nyár imádat miatt majd egyszer feltűnnek az utca végén egy tucatnyian, égő fáklyákkal a kezükben meg kövekkel teli zsákokkal a hátukon, és akkor elintéznek engem végleg, mert nem bírják tovább idegekkel, hogy szívbeteg létemre még mindig élek itt a negyven fokban és te jószagú úristen még a sütőt is bekapcsolta a hétvégén, gyújtsuk fel, kövezzük meg, bár nem feltétlen ebben a sorrendben.

Béna vagyok mint a szar egyébként, rettenetes első órám volt, úgy szálltam ki a végén az autóból, hogy könnyeket hullajtottam (bőgtem mint az állat) attól, hogy hogyan tudok felnőtt nő létemre ennyire összemenni hat éves bizonytalan kislánnyá ötven perc alatt, aki meg van róla győződve, hogy soha az életben nem fog neki sikerülni ennyifelé figyelni. Lassít, nem ennyire mert megáll az autó, gázt, kicsit gyorsabban, de ne ennyire, lakott terület, hova rohan, ne rángassa azt a kormányt, váltunk hármasba, nem ötösbe, hármasba, ne nyomja a kuplungot, le a lábat a kuplungról, tényleg tornacipőben jár folyton, nem hiszem el, milyen tábla volt az, hogy hogy nem látta, harmincas, miért megyünk akkor ötvennel, nem lassít, nekünk van elsőbbségünk az majd ott marad, balra, mondom balra, lassít, vált, nem hármasba, kettesbe, parkoljunk be hátrafelé, ne arra tekerje azt a kormányt, bemegyünk az árokba, nem vagyok én ehhez szokva. Néha jó lett volna megállni kicsit, hogy na most akkor gondoljuk végig, hogy mi a következő lépés, merre megyünk, mit csinálunk, jó, felkészültem, menjünk. De nincs ilyen, élesben sem lesz, hogy megállok az útkereszteződés közepén, hogy átgondoljam, hogy merre is akaronk menni, és kinek is van itt elsőbbsége vajon. Bár rémálmaimban tanácstalan arccal épp ezt csinálom, a fenyegető autóstársak közeledésére pedig szép lassan bebújok az ülés alá, és a fejemre tapasztott kézzel dudorászgatok. Mert az segít.  

Vicces gondolat volt este, hogy de hát nem értem miért voltam ilyen határozatlan nyúlkislány, és hogy hogy én sírtam, hát én nem vagyok ilyen, hanem egy határozott magabiztos nő vagyok, aki mindent elintéz és mindent megold. Mire ezt kimondtam már röhögtem, hogy ja, ezért van az is például, hogy azon múlik, hogy milyen lesz a napom, hogy mit mutat a mérleg reggelente. Ez is kimondottan a magabiztos nők jellemzője, ne vicceljünk már.

Ma újra, ne aggódjatok, egyelőre van fékje a mellettem ülőnek is, aztán mire nem lesz, talán eljutok odáig, hogy képes leszek másra is figyelni azon kívül, hogy a pedálok meg a váltó. Lehet inkább sütnöm kéne valamit mégis..

Hangozna imígyen a cím, ha száz évvel ezelőtti szakácskönyvből származna, ehelyett a nosalty-ról származik, csak az nem tekercs volt és nem lekváros, de legalább mákos, így én találtam ki ezt a teljesen idióta nevet. Tök egyedül.

Muszáj volt már valamit sütnöm, mert már régen volt süti, vagy legalábbis újdonság süti régen volt. Ettől még szerdán sütöttem az Ivánnak házi krémest, előtte héten meg a kollégáinak Rákóczi túróst, mert jó fej vagyok, meg mert névnapja volt, meg mert van náluk egy olyan szokás, hogy süti-csüti. Azaz, minden héten csütörtökön valaki más visz egy tepsi süteményt, amit aztán jól megesznek együtt. Mekkora jó dolog ez már, és milyen vicces szó az, hogy süti-csüti. Nem annyira ijesztő a dolog, mert vannak vagy tizenketten, szóval nem minden második héten kerül ránk a sor.

Eredetileg nem terveztem a sütit, így beálltam a spejzba, hogy mi van itthon, jé, mák.

Térjünk a lényegre, ami a süti. Mindig a süti a lényeg.

Mákos piskóta tekervényes formában, házi barackízzel töltve

Hozzávalók a tésztához:

- 20 dkg darált mák

- 20 dkg porcukor

- 20 dkg liszt

- 1 tojás

- kis szódabikarbóna

- 3 dl tej

A hozzávalókat összekeverjük, előmelegített sütőben tűpróbáig sütjük. Ollé. Ennyi, kész vagyunk. Nem telt el fél óra a kezdéstől. Aki idegbajmentes sikerélményre vágyik elvágja kétfelé, megkeni amivel akarja, én tőlem szardellával is, egymásra rakja őket, megszórja a tetejét csokireszelékkel, porcukorral, csillámporral, szeleteli, eszi. Aki mindig azt hiszi amit én, hogy na majd most nem fog eltörni neki a tekercs, az nedves konyharuhával tekerje fel, hagyja kihűlni. Az ilyen türelmetlen fajta mint én persze nem hagyja kihűlni, hanem percenként tekergeti ki meg be, fel meg le, közben realizálja, hogy ez biza eltört, jé ott is eltört, jé, már három helyen van eltörve. Nem baj, megkenjük lekvárral, anyu féle barack, a tekercs egyik végét nutellával az Ivánnak. Feltekerjük, kenünk rá csokimázat, hogy elfedjük a töréseket. Szeleteli, család boldog. Az Iván is az lesz, ha hazajön végre a túlórából.

amikor a lány aki diétázik hazamegy és megeszik egy kiló sütit-csokit-kekszet, majd kicsit elkeseredik emiatt, és megfogadja, hogy másnap reggel ő ugyan rá nem áll a mérlegre (de). Aztán taposás közben pont egy olyan Gilmore részt lát, amiben a fiatal Lorelai van terhesen, és ettől rádöbben, hogy vannak nagyobb problémák is az életben, mint a süti-csoki-keksz. Mármint másokéban. Meg arra is, hogy eléggé valószínűtlen, hogy erre bárki más is egy Gilmore részből jönne rá, mert mások az afrikai éhezők miatt jutnak erre a következtetésre, nem amiatt, hogy egy sorozatban valaki terhes lett.

A lány természetesen nem én vagyok, csak egy ismerősömnek az ismerőse mesélte, hogy hallott róla, hogy van az a nő, aki kicsit stikkes és azzal történt ez meg.

A ma reggelem sem indult jobban, sőt. Azt hiszem a nyolcvanakárhány éves szomszéd bácsi is jobb, mint egy haldokló madárfióka az ajtó előtt, még akkor is, ha a nyolcvanakárhány éves szomszéd bácsi nem éppen arról híres, hogy naponta fürdene. Jáj. Van nekünk kis nagyon jó fej rozsdafarkúnk, az ajtó felett fészkel, már évek óta visszajár meg minden, szeretjük, ő is szeret minket. De most tragédia árnyalta be az idilli állapotot, a kisfiók öngyilkos zuhanásával. Természetesen pont nekem kellett megtalálni, és még tátogott is meg minden, az érzékenyebbek kapcsoljanak tovább. Úgyhogy megint sokkos állapotban telt az utam, a hát én ezt nem hiszem el mondatot ismételgettem egy darabig, aztán a buszon sokat segített, hogy épp most jutottam ahhoz a részhez a Trónok harcában, amikor Daenerys megeszi a ló szívet, mit nekem döglött kismadarak ezek után. Ami viszont vicces, bár persze azt gondoljátok most, hogy mi lehetne ebben a történetben vicces, de van vicc pedig. Az, hogy annyira szánalmasan működik az agyam, hogy mikor bárhol meglátok valami oda nem illő dolgot, vagy olyat ami eddig nem volt ott, vagy a perifériám szélén megmozdul valami, akkor az első ezredmásodpercben az agyam azt sikítja, hogy PÓK! FUSS! A következő ezredmásodpercben már helyreáll a rend, és látom, hogy dehogy PÓK, hanem egy légy, bogár, kerti szék, döglött kismadár. Nem, semmi ilyesmi nem befolyásol, hogy elvileg nem léteznek kerti szék nagyságú pókok. A gyors váltás miatt nincs időm elkezdeni sikoltozva, összevissza hadonászó karokkal elrohanni, pedig az még javítana a szomszédok rólam kialakult képén. Mentségemre legyen mondva, hogy reggelente értek már ilyen meglepetések, hogy kinyitottam a bejárati ajtót és ott figyelt szemmagasságban egy akkora pók mint a tenyerem, meg hát a fóbia az fóbia. Szerencsére ez az ezredmásodpercnyi megborulás külső szemlélő számára észrevétlen marad, bár most, hogy leírtam, már mindenki tudja, hogy valami nagy baj lehet nálam odabent.

Reggel összefutottam a buszmegállóban a nyolcvanakárhány éves szomszéd bácsival. Nem ő a macskás, a macskás az egy nő, aki mellesleg kommunista, emiatt nem szívlelik egymást a nyolcvanakárhány éves szomszéd bácsival, mert hogy ő meg nem az, és mindketten nekünk fikázzák a másikat lelkesen. A macskás kommunista azért sem szereti a nyolcvanakárhányéves szomszéd bácsit, mert az egyszer visszautasította az ajándék borsólevesét. Biztosan kommunista borsók voltak benne, azért. A nyolcvanvalahány éves szomszéd bácsi az, aki máig kijár a Margitszigetre futni, nem vicc. Na most hogy ezt ilyen szépen levezettem, térjünk vissza a buszmegállóhoz. Nekem hál istennek a köszönésen kívül nem kellett megszólalnom, de gondoljátok végig, milyen állapotba kerültem reggel hatkor egy ilyen monológ végighallgatásától, főleg, hogy tudjuk jól, hogy reggelente körülöttem maximum suttogni lehet, azt is csak nagyon kedvesen:

Nem bírom én ezt az időjárás változást, de hát már a fiatalok sem bírják, azok is panaszkodnak, hogy szédelegnek, nem is csoda, mert az Orbán vagy a Gyurcsány (itt nem sikerült eldöntenem, hogy végül is melyik) felküldi a kémrepülőit, és azok irányítják, hogy ilyen legyen az idő, de hát nem is csoda ez sem, mert az Orbánnak vagy a Gyurcsánynak (itt sem sikerült eldöntenem, hogy most akkor melyiknek is) ez már a harmadik házassága, ez meg mindent elárul, ezért tart itt a világ. Meg azért mert nézze meg ezt a nőt is, hogy lehet valaki ilyen dagadt (a bácsi nem suttog ám, de nem ám, úgyhogy én erősen próbáltam úgy tenni, mint aki a kémrepülőket keresgéli a légtérben), hát mennyit kell ehhez zabálni, én ehetek akármennyit akkor sem hízok, de lehet, hogy beteg, mert a testvére is ekkora, hát hol vesznek ezek magukra ruhát, nem baj majd jön a holokauszt megint, akkor majd lefogynak.

Hát így.

Lószart sem aludtam az éjjel a vihar miatt, amiért amúgy normál esetben odáig vagyok, mert annyira szép, bár közben összefosom magam a félelemtől. Most nem voltam odáig, hanem csak simán összefostam magam, annyira paráztam, hogy becsap a villám és mind meghalunk egyből. Nem volt jó érzés fél háromkor iszonyú egybefolyó villámlásra és dörgésre ébredni, na. Ma emiatt az aktivitásom egy beteg csigáéval fog vetekedni, gondolkodni egyáltalán nem fogok, kizárólag arra kell majd koncentrálnom, hogy egyik láb, másik láb, egyik láb, másik láb, időnként meg majd megdícsérem magamat, hogy milyen szépen tudsz lépegetni Zenóbia, csak hogy legyen ösztönzés a további lépegetésekre. Emiatt történhetett meg az, hogy nagy meglepetésemre önismereti játékba kezdtem. A buszon olvasott könyvben az egyik szereplő az alábbi kérdéseket tette fel magának, amikre kapásból kellett rávágni a választ, és akkor kicsit elméláztam, hogy na én miket is válaszolnék vajon, s lőn:

Mi hiányzik most az életedből? Semmi.

Mit csinálnál legszívesebben, ha holnaptól minden perceddel szabadon rendelkezhetnél? Olvasnék.

Mi áll a vágylistádon az első helyen? Egy tál cseresznye.

Mi akadályoz meg abban, hogy elérd a célodat? Milyen célomat?

Kiben bízhatsz meg feltétel nélkül? A családomban.

Ebből most akkor megállapíthatjuk, hogy egy sekélyes, langyos vízben élő nő vagyok, aki pont ettől érzi jól magát, és még a családom is jó fej. Meg hogy szeretem a cseresznyét. Valahogy úgy érzem nem véletlen, hogy nem foglalkozom önismerettel, nem tesz az jót.

Viszont játszhatnánk egyet, úgyhogy ezennel felhívást intézek hozzátok. Akinek van blogja, az megírhatná akár oda is a kérdésekre a válaszait és esetleg tovább is adhatja másoknak, ha van kedve. Akinek nincs, vagy van, de oda inkább nem, az meg írja meg kommentben, hogy mik a válaszok az élet nagy kérdéseire. Majd a későbbiekben alapítunk egy önelemző kört. Körben ülünk majd székeken, egy valakit mindig beültetünk középre (Zenóbia vagyok, dohányos), akit a többiek roppant kínos kérdésekkel fognak bombázni. Szereted a puncs fagyit? Brad Pittet? Belemártogatod a kalácsot a kakaóba? Hány cipőd van? Ezt kevésnek tartod-e? A végén mindenki kap egy oklevelet, amiben leírjuk, hogy ha nem szereted a puncs fagyit, akkor te egy rejtett pszichopata vagy, de napi egy doboz xanax segít majd, hogy a külvilágnak ez ne tűnjön fel.

Aztán pénzt kérünk majd a tagságért, ebből iszonyúan meggazdagszunk és mindenféle celeb eseményeken fogunk részt venni, talpig ezüst flitterben. Jó lesz?  

Nekem a nyár a szerelmem. Reggel a terasz asztalon ott volt egy láda meggy és egy láda cseresznye, ezzel indult a napom, hogy cseresznye íz, és magköpködés az utcán, úgysem látja senki, de ha látja sem érdekel, mert reggel van és korán és álmos vagyok, és az én utcám, az én cseresznyém, az én magom. Lehet lábkörmöt lakkozni, máskor is lehet, de most értelme is van, mert ott figyelnek színesen és vidáman, figyelik hova köpködöm a magokat. Lehet hajszárító nélkül élni, mert az Iván este befonja vizesen, reggelre megszárad, ha nem fésülöm ki, akkor aznap legalább két órán keresztük még hullámos is marad. Vagy másfél. Trikó, szoknya, póló, papucs, tornacipő, szakadt farmer, komfort van ebben is, nem öt réteg ruha, meg a leszarom érzés, hogy tök mindegy hogy nézek ki, csak ne fázzak. Most lazaság van, tegnap óta újra bakancsot akarok felvenni rövidnadrághoz, mint tizenhat évesen, mert miért ne, mert vagány, mert most már megint megtehetem. A nyár rövid, túl rövid, a nyár tartson örökké, csináltassunk cseresznye tetoválást, hogy megőrizzük magunkon a nyarat. A borozás az erkélyen, a grillezések, a nyaralás, hogy két hétig csak együtt csak egymással csak mi ketten, csak-csak. Hogy órákig nézném a partról a vizet gondolattalanul, kezemben kürtőskaláccsal, hogy megfagysz a légkondis buszon, ahelyett, hogy megkönnyebbülnél a hűvöstől, zoknit akarsz hirtelen magadra húzni, ha ilyen vagy, te vagy az én emberem, örök barátok is lehetnénk még. De csak ha nem kérsz a cseresznyémből.

Kristen Stewart még mindig nem tudja becsukni a száját, vagy lehet, hogy azért nem csukja be, mert úgy kiütközne, hogy túl markáns az álla, nem tudjuk ezt meg már sohasem. A királynőt imádtuk, nekünk nem volt kérdés, hogy ki a szebb. Annyira elvitte a filmet, hogy a végére egészen komolyan kezdtem úgy érezni, hogy aprócska mókusszíveket kell ezentúl reggeliznem, hogy ne kapjak sikítófrászt a ráncaimtól, amiket látni vélek (attól tartok nem csak látni vélek, na de majd a mókuskaszívek). Egyes jelenetekről és egyes szereplőkről eszünkbe jutott többek között a Robin Hood, a Gumimacik, a Bambi, A gyűrűk ura, meg még gollam is (hogy lehet ilyen bizarr módon undorító tündéreket kitalálni). Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a vadász volt az igaz szerelem, nem pedig a nyálas kinézetű William herceg, ja, képes vagyok ilyeneken megkönnyebbülni. A törpék megöregedett hobbitoknak tűntek, eleinte nyolcan voltak, ez tuti, mert kétszer is megszámoltuk a Melisszával. A filmkészítők közül is hamargyorsan utána számolt valaki, hogy hoppácsak ezek itt többen vannak, úgyhogy gyorsan ki is nyírtak egyet, hogy stimmeljen a létszám. A királynős jelenetekért tényleg odavoltam, azt kurva jól megcsinálták, a himlősarcú, perverznek tűnő, idétlen frizurás bátty is nagyon stimmelt. A többit azért nem utáltam, mert én vagyok annyira bugyuta, hogy engem el lehet kábítani még mindig az akármilyen langyos szerelmi szálakkal is, meg hogy a hős majd megmenti a világot, végül is ezt megkaptam. Kikapcsolt, a lényeg ez volt, meg a lányok. Meg az ikeás fánk, meg a pattogatott kukorica.   

Az Iván azt vízionálja, hogy macskaszart látott az autó elején reggel. Vagy hallucinál, amit jelen esetben nagyon remélek, annak ellenére, hogy ki tudja hova vezet ez még, ha az ember férjét látomások támadják meg. Főleg, hogy macskaszarról szólnak. Na most, mivel a kapun már nem tudnak átjutni, ezért vagy az van, hogy ezek ilyen intelligens macskák, és érzékelték, hogy kibasztunk velük a kapuval, ezért megtanultak szarral célbadobni, vagy   beásták magukat, ami nem lehet, mert le van rakva téglával az alja, úgyhogy marad a szarral célbadobálás. Lehet, hogy nem mókuskaszíveket kéne reggeliznem. Hö.

Ezt láttuk az erkélyről Hilltopéknál. Nem hinném, hogy visszaadja a hűbazmeg érzést, ami elfogott minket, még a libabőr is elöntött mikor először kiléptünk. A hűbazmeghez erősen hozzájárul, hogy hihetetlen mód csend van, kizárólag a madárcsicsergés hallatszik, meg ahogy érik a szőlő. Ki is találtuk jól, hogy jelentkezünk azonnal aranyhal etetőnek vagy madárijesztőnek a tőkék közé, vagy tök mindegy, csak ne kelljen hazajönnünk. Mondjuk aztán mondtam az Ivánnak, hogy arra azért kíváncsi lennék, hogy hány nap után rohannánk és tekernénk maximum hangerőre a Muzsika tévét, de mindenesetre állati jó lenne ezt kipróbálni. Az első két órában kizárólag suttogva mertünk beszélni, mert hát annyira. Láttuk Sanyit a rókát is, amint szökellt a szőlőben, hazafelé Sacihoz a rókalányhoz, aki meleg vacsorával várta az odúban. Igen, ilyeneket találtunk ki, és mellé gügyörésztünk is egymásnak, eléggé undorító volt. Undorítóan jó. Az Iván persze nem gügyörészett valójában, csak én, ő meg keményen nézett, összehúzott szemöldökkel.

A kemény nézés ott vesztette hitelét, mikor robbanócukorkás jégkrémet rendelt az erődben, ami ráadásul kibontva így:

Harsányan röhögtem. Az erődből nem feltétlen ez volt a leglényegesebb látnivaló, de menjetek és nézzétek meg magatok. Tökre érdemes amúgy, bár aki hasonlóan jól tud térképet olvasni mint én, az ne menjen egyedül, mert tutira eltéved és sikoltozva, megőszülve fog előkerülni valamelyik kazamatából úgy egy hét múlva. Klausztrofóbiások érjék be a réten nézgelődéssel, kurva nagy rét, szóval nem lesz gond ebből sem. Átmentünk Szlovákiába is, roppant intelligens módon az első Lidliig jutottunk, csak azért, hogy vehessünk szlovák feliratú csokikat meg sört, meg kofala kólát. Vettünk, örültünk, hazahoztuk, örültek mások is, az élet szép.

Ennél szebb már csak akkor volt az élet, mikor tegnap este kiültünk a libikókák mellé ezekkel itt fentebb, ez egy alig burkolt Hilltop reklám is lehetne. A magvas gondolatok megosztása helyett, egy órán keresztül stíröltünk egy világító seggű bogarat, amiről utólag kiderült, hogy dugni készülő szentjánosbogár-lány. Reméljük innen is, hogy végül összejött.

Van még rettentő sok képünk, de azokból ti már nem fogtok látni semmit, mert az élet kegyetlen is, amellett, hogy azért szép. Iszonyúan ránk fért már egy ilyen hétvége, még rám is, pedig nem mondhatni, hogy borzasztó stresszben telnének a hétköznapjaim. Innen már kihúzzuk ép elmével Kőszegig, már csak egy hónap. Amit még kár lenne kihagyni a történetből, hogy a mai ebédünk úgy nézett ki, hogy útba ejtettük az új olasz kézműves fagylaltozót, mert azt még nem próbáltuk. Ott ettünk három gömböt, megállapítottuk, hogy finom, meg hogy akkor ez volt a leves. Aztán azzal a lendülettel átsétáltunk a szemközti kávézóhoz, ahol adnak gépi fagyit, és azt kineveztük második fogásnak. Desszertet végül nem ettünk. 

a Lány aki eljön velem sétálni hozott nekem egy fehér színű szoknyát, hogy ha jó, akkor az enyém, és jó, és örülünk mert nagyon klassz az anyaga is, és laza fazon és fehér szoknyám még úgy sincs és így ha alaposan összeszámolom, akkor pont húsz azaz 20, igen jól látod, húsz darab szoknya figyel a szekrényemben. Mármint húsz olyan, amit hordhatnék simán akármikor bármikor, mert a gagyikat másik szekrényben tartom. Három héten keresztül simán fel tudnék venni minden nap másikat. Ügyesen utána számoltam, nemde? Pólóm, trikóm, rövid ujjú blúzom is van legalább ennyi, mármint nem fajtánként, pedig az lenne ám az igazán durva, hanem összesen. Most, hogy az irigykedősebbek egy laza, bár enyhén ingerült mozdulattal törölték a blogomat az olvasói listájukról, elárulom, hogy na viszont őszi-téli ruhatáram az meg egyáltalán nincs, lófasz van helyette. Nyilván az is az oka ennek, hogy egy rendesebb fajta téli pulesz belekerül alsó hangon hatezerbe, és az még az alsó hang, míg trikót-pólót simán veszek feleennyiért kettőt, mert ki lehet fogni. A pulcsikkal meg egy ideje már úgy vagyok, hogy legyen inkább drágább, de az jó anyag legyen, tényleg meleg legyen, ne műanyag, és legyen persze szürke. Most ez véresen komoly, hogy június közepén képes vagyok arról írogatni, hogy nincs téli pulóverem? Áh, töröljetek ki inkább mind (a tizennyolcan) a listátokról.

Megyek is ki a méregdrága és mellé rohadt bunkó zöldséges fiúkhoz egy kis cseresznyéért meg meggyért, mert az jó. A fiúk egyébként állatiak, mert itt a János kórház mellett mondjuk abszolút jó üzleti érzékre vall, hogy mindent háromszor annyiért adnak, mint bárhol máshol, mert hát a szerencsétlen aki jön meglátogatni a még szerencsétlenebb rokonát, úgyis megveszi ezerhétszázért a kiló cseresznyét, meg nyolcszázért a fél liter almalevet, mert leégne a pofájáról a bőr, ha spórolásból csak egy negyed kilót vinne a Gizusnak, akinek most mondták meg, hogy ez a láb már sosem lesz a régi, akkor meg minek is foglalja itt a helyet, ugye. A zöldséges fiúk nem mosolyognak. Soha. A zöldséges fiúk nem engednek hozzáérni az áruhoz, ez csak az ő kiváltságuk, ha hozzáérsz, ciccegnek. A zöldséges fiúk utálják a vevőket. Mindet. Következő életükben gyümölcsimádó nyugdíjasok lesznek, akiknek sok rokonuk lesz kórházban.

Mára azt tervezem, hogy kipróbálom, hogy el tudom-e köpni a bunkó zöldséges fiúk cseresznyéjéből a magokat a szemközti falig.

Farmerem is van egy pár. Csak úgy mondom. Meg azt is, hogy abból viszont sosem elég, farmerfüggő vagyok, majdnem annyira mint süti.  

marhára fog hiányozni az elmúlt hétből:

- a reggel nyolckor frissen-melegen-pihepuhán érkező tepertős pogácsa, amiből akkora volt egy darab, mint a fejem. Nem vicc. Azóta is minden reggel csorgó nyállal ébredek, de aztán rá kell jönnöm, hogy visszatért a hűdefincsi abonettek korszaka, szánalom

- a nyáritábor hangulat, hogy esténként ingerenciám támadt az Edinának vagy horrorsztorikat mesélni, vagy sürgősen megosztani valami rettenetes nagy titkomat a paplan alól suttogva, vagy sorrendet állítani, hogy az aznap látott fiúk közül kivel csókolóznék először és kivel meg csak ha kést tartanának a nyakamhoz

- a cseresznyefa, gondolom ezt nem kell magyaráznom

- a népi bölcsességek, mint például - én nem mondom, hogy rossz embernek tartom, de a szarom jobb nála -

- hogy teljesen természetes, hogy szembe jön egy ember és úgy eszi a kurva nagy szelet disznósajtot magában, mintha valami kekszet majszolna

- hogy önmagamnak éreztem önmagamat, hogy valahogy ott és akkor semmi nem számított, úgy voltam jó, ahogy voltam, magamnak is, és ez az ami mindig meglep. Mondhatnánk, hogy biztosan van valami a levegőben, vagy az anyagban amit szívtam, de nem, az emberek teszik

- a gombostűk, amikből ezret használtunk el fejenként a sátordíszítéshez, és hogy amúgy én béna vagyok mint a szar, de még nekem is sikerélmény volt a végeredmény

- a táncpróbák. Nem, a táncpróbák amúgy nem

Amik marhára fognak hiányozni az Ivánnak az elmúlt hétből:

- hogy a hajszárítót senki nem húzta ki a dugaszból és rakta el a mosógépről, hanem minden reggel ott találta, ahol hagyta

- hogy a tréningnadrágot senki nem rakta el a fürdőszoba padlójáról, hogy este fürdés után tanácstalanul álldogáljon, hogy akkor most mit vegyen fel de mégis, hanem csak bele kellett ugrani, mert hát ott volt, látó és ugrótávolságon belül

Akkor most jó egy feleség a háznál, vagy nem jó?

Férjhez adtuk a Melisszát, akit soha nem láttam még ilyen boldog-kiegyensúlyozott szerelmesnek, számít ezen kívül még valami? Ugyandehogy.

Azt hiszem, én vagyok a világ legszerencsésebb lánya, annyira boldog volt a boldogszülinap. Borzasztó sok dolgot kaptam, hát igen, én rettentően boldog vagyok attól is, ha kapok valamit, hát még ha sok mindent. Lett nekem gyönyörűséges karkötőm az Ivántól, majdnem leestem az erkélyről, mikor kinyitottam a dobozt, ilyen aztakurvadeszép és tejóégeznemnormális érzés volt, meg mellé még könyvet és dörmi mackókat, ebből is látszik, hogy ismer engem a férjem. Kaptam a Piéktől, akik egyre jobban gömbölyödnek, brifkót, már meg is sétáltattam a cukrászdáig meg vissza, mert hoztam a kollegáknak sütit. Emiatt mákos guba tortát ebédeltem, ami azt jelenti, hogy a mai napom is boldog nap, nem is lehetne így már másmilyen. Lett nekem nagy dög fekete táskám, szakadt farmerem, pulcsim, pólóm, rövidnadrágom, természetesen egy kivételével az összes szürke, hát milyen lenne, na. Fülbevalóm, négy is, egy cseresznyés is az Iván kedvéért, nehéz volt meggyőzni, mert van neki színe. Így már mindig van cseresznyém, amikor csak akarom. Ez azért sem hátrány, mert ma reggelire is hoztam cserkót, de egy az egyben kihajítottam a picsába, mert tele volt kukaccal, francba. Mennyirenagyoncukimár sütemény fülbevalót is kaptam, azzal az ötlettel, hogy ha majd egyszer fotót is adok a blogomhoz, akkor ez legyen rajtam, ez így lesz, megígérem. Úgy hetven felé vannak ilyen terveim, hogy feltegyek egy képet, lesz rajtam sütis fülbevaló, meg lóg majd a bagó a számból.

Tegnap családi ebéd a családdal, húslevessel, sült pulykával, petrezselymes krumplival, sóskamártással, tűzijátékos tortával, meg gyertyával, kívántam is, naná. Úgy teljesüljön ez is, ahogy a 25. születésnapomon teljesült a kívánságom, bár akkor még a tűzijátékot is elfújtam, mert nem tudtam, hogy azt elvileg nem lehetne elfújni. Akkor azt kívántam, hogy ezzel a fiúval aki itt ül mellettem, egyszer az életben csókolózni akarok, miközben mögöttem álldogált az a fiú, akivel meg éppen együtt éltem. Aztán pár év múlva hozzámentem ahhoz a fiúhoz aki akkor ott ült mellettem, és azóta már csókolóztunk is. Szóval így valahogy teljesülhetnének a dolgok, továbbra is.

Délután a fűben feküdtünk hanyatt a kertben és az Iván meghempergetett, aztán feküdtünk csak tovább hanyatt és néztük a felhőket, meg fűlenyomatos lett a karunk meg a hátunk, és nagyon szerelmesek voltunk és boldogok, főleg én, mert az Iván folyton elhülyéskedte, mert romantikus lélek ő.

Most meg megyek és férjhez adom a Melisszát, majd helyszíni tudósítok a héten ha tudok. Úgy nézek ki mint egy málhás szamár, úgyhogy ha láttok egy nőt nagy dög fekete retiküllel a hátán, hálózsákkal a jobb vállán és nagy dög sporttáskával a balon, akkor az én vagyok, ne nevessetek össze, csak a hátam mögött.

és cseresznyét akarok enni, már mióta cseresznyére vágyom, és nincs cseresznye itthon. Az idei cseresznyefánk is megdöglött, csak úgy mint a tavalyi és a tavaly előtti, jövőre olyat veszünk, amin már eleve van cserkó. Egy egész ládával akarok és köpködni akarom a magokat, meg pöckölgetni, és enni a piros, ropogós cseresznyét, meg a fülemre is akasztani, végül azokat is megenni. Cseresznye, szívem a tiéd.

A héten kivagdostam négyszázharminc darab szalvétagyűrűt a Melissza esküvőjére, faág alakúak, csak úgy mondom. Az első nap valahogy kretén módon fogtam az ollót, emiatt a mutatóujjam felső ujjbegye annyira lezsibbadt, hogy napokig semmit nem éreztem vele, most már talán nem bírnám tíz percnél tovább gyertyalángba tartani. Jövő héten már a helyszínről tudósítok, még van mit vagdosni, aztán szerintem felléphetünk majd ezzel valami műsorban, hogy "a lányok akik a mutatóujjukkal forgatják a rántott csirkecombot a forró olajban".

Mostanában megint rájöttem, hogy sokkal jobban megy a takarítás, ha üvöltő zenére művelem. Annyira üvöltőre, hogy porszívózás közben is halljam, meg a szomszédok is hallják. Szerencsére a két oldalsó nagyot hall, a hátsót meg úgyis utálom a rohadék macskái miatt, akik viszont legalább már nem szarnak az autónkra, mert elzártuk előlük fasza kapuval.

Mai takarítós zenék:

Meg ez is, nagyon szerettem a leszbikus lányokat, az egész első albumért teljesen oda vagyok máig. Az Iván meg utálja.

Miután ütemre kipucoltam a wc-t, meg a kádat, meg porszívóztam, port töröltem, közben mostam és teregettem is néha, este tízkor még nekiálltam vasalni, de azt már Paprika tv-re éles váltásként. Egy olasz pasi főzött benne, és olyanokat mondott, hogy ezt még egy hülye is meg tudja csinálni, vicces volt. Azt említettem már, hogy a világ legundorítóbb házimunkája a portörlés?! Hányszor?

A bulgur jó, a bulgur finom, a bulgur gyorsan elkészül, a bulgur egészséges, bulgurt eszem bulgurral ezentúl. A következő amit ki kell próbálnom, az a kuszkusz. Annak már a neve is mókás.

Csapkodjátok össze boldogan a kezeiteket, mert most végre, ha nem is zuhan egy hűtő a nyakatokba, de bármikor előkaphattok egyet a spejzból, igazolva, hogy tapsikolás után valóban jár egy kinder tejszelet. Nem tudom másnak is van-e elmebajos férje, aki néha a kanapén ücsörögve tapsikol és aztán várakozóan néz, hogy na mikor hozod már a tejszeletemet?! Túl sok tévét nézünk nyilván, mi is tudjuk.

Kinder tejszelet

Hozzávalók a tésztához:

Másfeles adag, nagy tepsire méretezve. Az eredeti recept itt.  

- 53 dkg liszt

- 12 dkg margarin

- 15 dkg porcukor

- 3 ek méz

- csipet só

- 1 tk szódabikarbóna

- 3 ek kakaó

- 2 tojás

Verjük fel a tojásokat, majd a liszt kivételével borítsunk mindent egy rézüstbe (mármint én rézüstbe, mindenki más meg amibe akarja), és melegítsük egyneműre. Ha ez megvan, keverjük bele a lisztet. A kapott tésztát vegyük kétfelé, lisztezett deszkán nyújtsuk ki kb. tepsi méretűre. Nekem nagyon könnyű volt vele dolgozni, nem ragadt, nem tört, pedig féltem tőle kicsit a méz miatt, de félelmeim nem igazolódtak be egyáltalán. 180 fokon sütöttem kb. 5-6 percig. Az hogy előmelegített vagy nem, ez nálam mindig attól függ, hogy mikor jut eszembe bekapcsolni a sütőt, így most az első lap előmelegítetlen sütőben sült, a másodikra már nyilván bemelegedtünk, az öt-hat perc a második verzióra vonatkozik, de figyelni kell, mert állati hamar kész, és nem akarjuk, hogy a szükségesnél jobban törjön. Így is szent meggyőződésem volt, hogy ez ugyan nem fog megpuhulni soha az életben, de igen, másnapra simán. 

Hozzávalók a krémhez:

A nagy tepsihez dupla mennyiségű krém jár nálam.

- 1 l tej

- 4 csomag tejszínes pudingpor

- 30 dkg cukor 

- 10 dkg vaj

- 500 g mascarpone 

Megfőzzük a pudingot. Itt meglepetés ért egyébként, mert az Iván főzte a pudingot hűen a zacskóra írt utasításhoz, és így kiderült számomra, hogy az utasítás megváltozott Oetkeréknél az elmúlt években. Eddig ez úgy volt, hogy fogod a pudingport, kikutyulod a cukorral és kevés tejjel simára, beleborítod a többi tejbe, alá gyújtassz, megfőzöd. Most meg valami olyasmi van rajta, hogy kutyuld ki, főzd meg, aztán öntsd hozzá a többi tejet, vagy nem is emlékszem pontosan, esküszöm megnézem otthon*, de mindenesetre nekem felesleges baszakodásnak tűnt. 

Na, ha mindenki megfőzte a pudingját tetszés szerinti módon, akkor hűtsük ki. Teljesen. Ha ez megvan, adjuk hozzá a mascarponét, és keverőgéppel kutyuljuk homogénre, aztán kenjük rá az egyik lapra, majd helyezzük a tetejére óvatosan a másikat. Örüljünk. Rakjunk rá alufóliát, és tegyük hűtőbe egy éjszakára. 

Reggel felkelés után első utunk vezessen a hűtőhöz, alufólia le, ujjbeggyel nyomkodás, hogy vajh megpuhult-e a tészta, meg, ezért örüljünk ismét. 

Hozzávalók a csokimázhoz:(szintén dupla adag)

- 20 dkg étcsokis tortabevonó

- 4 ek étolaj (ti rakjatok is bele ennyit, mert én csak kettőt raktam asszem, és tört is a máz a tetején, ahogy kell)

Összemelegítjük, kicsit várunk, aztán ráborítjuk a süti tetejére, megpróbáljuk szépen elkenni, majd vissza a hűtőbe. Kicsit később szeleteljük és basszus tényleg olyan és tényleg kurva jó. Taps. 

*megnéztem és pont nem így, hanem úgy írja, hogy kevés tejjel keverd ki a port meg a cukrot, a maradék tejet forrald fel, húzd le a tűzről, kutyuld bele a cuccot, aztán főzd együtt még egy percig. Ugye, hogy felesleges macera? Tökre az.

Nem tudom miért, de én úgy vagyok a filmnézéssel, mint anyám az utazással, hogy jajj ne már nincs kedvem, mennyire szörnyű már, hogy le kell ülni a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedni, nem gondolni semmire csak kikapcsolni, közben meg még mogyorót is kell enni, ráadásul tésztabundásat, hát ez rettenetes! Aztán utána meg el vagyok ájulva, hogy hát ez mennyire kurva jó volt már, csináljuk ezt minden áldott este. Ez is egy ilyen film volt, ami után ezt gondoltam, bár az máig rejtély számomra, hogy az Ivánnak hogy sikerült olyan filmet kiválasztania, amiben nem lőttek szét minden második percben valakit vagy valamit. Hál istennek egy Maserati azért volt benne, biztos ami biztos. Borzasztó jó film, és amitől nagyon elájultam az az, hogy végig attól rettegtem, hogy előbb-utóbb csak elérik, hogy szánjam meg a rokkantat, majd tutira el fogják baszni a tragikus végkifejlettel, de nem, mert egyik sem történt meg. Tökre nézzétek meg ti is!

A gyógyszerek számából következtethetnétek arra is, hogy ez itt a nagyi reggelije, de nem, mert az Iváné. A piruláktól eltekintve amúgy milyen fasza kis reggeli ez már, nem? Kár, hogy nincs semmi étvágya, így nem értékeli annyira a kompozíciót. Egyébként rohamos javulásnak indult az állapota, ma már a kanapéról tettünk egy hosszabb kirándulást a kertben levő nyugágyig, el is fáradtunk benne jól.

Lassan úgy néz ki az irodai naptáram mint valami elmebajosé, mert egyrészt beleírogatok ilyeneket például most csütörtökre, hogy: TAKARÍTSÁ!, ez mondjuk nem fog ártani annak fényében, hogy tegnap rásütött a nap a tévére, hát nem mondom. Másrészt meg beleírogatok minden olyan programot is, ami valamikor egyszer majd lesz, vagy lennie kéne, mert naívan azt hiszem, hogy az majd tényleg úgy és akkor lesz. Nem tanulok semmiből. Emiatt a hétvégére be van írva, hogy Kalocsa, mert először azt hittük, hogy majd elmegyünk Kalocsára három napra, ott még úgysem voltunk, meg hozunk paprikát hímzett zacskóban vagy mittudomén. Kalocsa aztán át lett szépen akkurátusan satírozva, és fölé írtam szépen, hogy Neszmély. Szintén ott még nem voltunk blabla, csak onnan nem paprikát, hanem bort, és nem zacskóban, bár már olyat is láttam valahol. Erre most húzhatom át Neszmélyt is, mert az Iván hétfőn még úgy tűnt, hogy meggyógyult, ma meg már úgy, hogy mégsem, így meg nem tud meginni több liter bort, mert gyógyszerre nem iszunk. Még nem, legalábbis.* Szóval Neszmélyt eltoljuk egy hónappal. És leszarom basszátok meg, akkor is beírom a rohadt naptáramba, aztán csináljatok velem amit akartok.

*Szent elhatározásom, hogy hetven felett visszaszokok a dohányzásra, az ivásról meg eleve le sem akarok mondani. Gyanús viszont, hogy akkor már használatba vesszük majd a reggel-délben-este feliratú gyógyszerszortírozó dobozkáinkat, ergo fogunk mi még vérnyomáscsökkentőre inni. Azok lesznek ám a vidám percek évek.