Nekem a nyár a szerelmem. Reggel a terasz asztalon ott volt egy láda meggy és egy láda cseresznye, ezzel indult a napom, hogy cseresznye íz, és magköpködés az utcán, úgysem látja senki, de ha látja sem érdekel, mert reggel van és korán és álmos vagyok, és az én utcám, az én cseresznyém, az én magom. Lehet lábkörmöt lakkozni, máskor is lehet, de most értelme is van, mert ott figyelnek színesen és vidáman, figyelik hova köpködöm a magokat. Lehet hajszárító nélkül élni, mert az Iván este befonja vizesen, reggelre megszárad, ha nem fésülöm ki, akkor aznap legalább két órán keresztük még hullámos is marad. Vagy másfél. Trikó, szoknya, póló, papucs, tornacipő, szakadt farmer, komfort van ebben is, nem öt réteg ruha, meg a leszarom érzés, hogy tök mindegy hogy nézek ki, csak ne fázzak. Most lazaság van, tegnap óta újra bakancsot akarok felvenni rövidnadrághoz, mint tizenhat évesen, mert miért ne, mert vagány, mert most már megint megtehetem. A nyár rövid, túl rövid, a nyár tartson örökké, csináltassunk cseresznye tetoválást, hogy megőrizzük magunkon a nyarat. A borozás az erkélyen, a grillezések, a nyaralás, hogy két hétig csak együtt csak egymással csak mi ketten, csak-csak. Hogy órákig nézném a partról a vizet gondolattalanul, kezemben kürtőskaláccsal, hogy megfagysz a légkondis buszon, ahelyett, hogy megkönnyebbülnél a hűvöstől, zoknit akarsz hirtelen magadra húzni, ha ilyen vagy, te vagy az én emberem, örök barátok is lehetnénk még. De csak ha nem kérsz a cseresznyémből.
