Vettem kanapét. Ikea, szuper. Erről csak ennyit akartam mondani. Így január utolsó napján levonhatom most már tényleg, hogy 2018 egy igazi fos volt. Visszaolvasva azt a nagyjából öt bejegyzést amit tavaly produkáltam, ezt mindegyikben le is írtam, januárban mondjuk még élt bennem a remény, de aztán elmúlt. Nyilván nem tragikus mértékben volt fos, mármint szerencsére, csak ilyenek voltak, hogy vagy szeptemberig küzdöttem egy nyomorult arcüreggyulladással, így a folyamatos antibiotikum mellett sajnos nem tudtam annyi alkoholt inni amennyit szerettem volna, vélhetően valójában ez volt a baj, nem. Sok szorongás volt benne, aminek időnként már fizikai tünetei is lettek, ennek a december volt a mélypontja, csodásan telt a karácsony. Próbálok rájönni, hogy mi az oka és kezdeni ezzel valamit, nem pedig a szokásos majd elmúlik magától, illetve a kurvára ne szóljunk erről senkinek egy szót se módszert alkalmazni, szerintem fejlődőképes vagyok. El kéne engedni egy csomó mindent, főleg, hogy olyan, amin esetleg még változtatnék, már nagyon kevés maradt, azok meg nagy általánosságban nem rajtam múlnak. Kicsit nyitottabb lettem a lelki dolgok felé, aki ismer az tudja, hogy tőlem ez mennyire kurva nagy szó, de nyugi, nem fogok Müller Péter összest olvasni, hanem egyszerűen csak hajlandó vagyok foglalkozni az okokkal, és olyan lehetőségeket is végiggondolni, amikre eddig csak simán azt mondtam, hogy ez egy faszság.

Ami nem változott*, például a karácsonyban sem, a rettenetes fasiszta papunk, az idei beszédbe sikerült neki belecsempészni valami olyan gondolatmenetet, amiből kiderült, hogy sokkal többre tartja Hitlert és az általa hirdetett eszmét, mint a mai liberálisokat, akik esélyt adnak a nemváltoztatóknak is. Teljes sokkban ültem végig a maradék fél órát, rajtam kívül senkinek nem látszott az arcán döbbenet, vagy mert aludtak, vagy simán süketek, vagy ők minden héten ezt hallgatják, nem úgy mint én aki csak évente egyszer. Innentől évente egyszer sem szeretném, nem kimondottan adta meg a szeressétekegymástnagyonlegalábbkarácsonykor életérzést, én mondjuk a végére az összes nemváltoztatót imádtam.

Kicsit félrettettem a tindert, úgy fél éve volt az utolsó randim innen, azért is tettem félre, mert azt a randit sikerült azzal a mondattal zárnom, hogy szuper, hogy találkoztunk, most már  legalább sokkal többet tudok a mindenféle kutyafajták szaporodási szokásairól, mint eddig.  

De ne csüggedjetek, holnap február, mindjárt tavasz. Bár én most jobban viselem a telet, mint szoktam, szerintem az az oka,  hogy annyira sekélyes vagyok, hogy képes vagyok örülni annak, hogy így hordhatom az öt darab télikabátomat amiket összevásároltam tavaly.

Zenóbia a Facebookon! 

*a mi változott még, meg mi nem még, majd legközelebb, hátha idén is írok vagy ötször legalább 

Vettem tegnap fotelt. Évtizedes álmom teljesült ezzel, hogy újra divatba jött a rattan fotel, amiben hatalmas kör alakú párna van, és sosem akarsz belőle kiszállni ha már belefészkelted magad. Rettenet csúnya valójában attól tartok, de imádni fogom, eleve össze tudtam rakni tök egyedül (három darabból áll, az egyik a párna, és hát. egymásra kell őket helyezni a megfelelő sorrendben. sikerült), aztán gondoltam kipróbálom gyorsan és lezuhanyozok, ebből az lett, hogy negyven perc múlva még mindig ott kuporogtam a fotel mélyén és a villogó telefonért sem voltam hajlandó megmozdulni. Lehet, hogy valójában nem is jön divatba újra, csak a Jysk-nek volt egy eltévelyedése és azért akciózták le, mert a kutyának sem kellett rajtam kívül, vagy már 25 éve álltak a raktárban. A kanapé cserébe nem lesz retro. A jelenlegi még mindig foszlik, kezdem nagyon unni, de már kinéztem az újat, viszont nyilvánvalóan a második hónapban, mikor elmondhattam magamról, hogy úristen nem költöttem el az egész fizetésemet kabátokra, feltűnt, hogy a hűtőben nem oly hideg a bor, mint szokott. Pár nap alatt megfejtettem, hogy a mélyhűtőben mínusz negyven van, alul pedig plusz 15. Ebből rájöttem, hogy a kanapé még foszlani fog egy darabig.

Az a nagyon okos felismerésem támadt, hogy mennyit írtam és mondtam, hogy az elmúlt három évben, és aztán mennyit írtam és mondtam, hogy ha még egyszer kimondom, leírom, hogy az elmúlt három évben, öljetek meg lassan és kegyetlenül, na most már válthatok az elmúlt négy évre. Csodálatos. 2018-ban valójában nem csak a nyár volt ősz, hanem az egész év az volt, de úgy tűnik nyár végére túlestem a kiégés fázisain, vagy lehet, hogy olyan fázis is van, hogy azt hiszed túl vagy rajta, aztán még mélyebbre süllyedsz, de azért most reménykedem. Lorettával a múltkor majdnem elmentünk bulizni is, de aztán helyette inkább ettünk sült krumplit, ittunk egy fröccsöt a Nemdebárban, megállapítottuk, hogy tök jó este volt ez, és hazamentünk. Tizenegykor aludtam.

Voltam Villányban, amivel szintén régi vágyam teljesült, úgy látszik ez az október ilyen, fotel is, Villány is, de már csak egy nap van belőle, aggódom.  Nagyon szép, mármint főleg a környék, lovasszekéren körbevitt minket egy turista utáló bácsi, hamar kiderült, hogy a turistáknál jobban csak a liberális turistákat rühelli, onnantól nem szólt hozzánk, csak a lovakhoz. 

Még csak annyit, hogy ha létezik még olyan ember rajtam kívül, akinek az a kedvence az óraállításban, hogy reggel is sötét, kora este is sötét, mert ez illik a télhez (igen  tudom, hogy 24 fokban röhejes a telet emlegetni), akkor költözzünk össze annak megengedem, hogy beleüljön egy kicsit a fotelembe. 

Zenóbia a Facebookon! 

Az történik, hogy eddig volt a beetetős időszak, a de jó, hogy hazaköltöztél, látod, még pókok sincsenek. Májustól mostanáig egy darab nyamvadt nyolclábú állatot sem láttam, mármint eltekintve a kaszás póktól, de az még nekem sem rendes pók. Na jó. Egyet júliusban, akkor véletlenül épp volt egy pasi a közelben, és neki mutattam rémült fejjel, hogy pók a falon, mire ő számomra hosszúnak tűnő másodpercekig nézegette, én meg őt, hogy mikor lesz már belőle Bruce Willis, majd rám nézett és megkérdezte, hogy van-e porszívóm. Tele az élet csalódásokkal. Aztán most az utóbbi héten kinyírtam pár gusztustalan fekete pókot, közben beszélek is hozzájuk, úgy közelítem meg őket, nem tudom melyik a rémisztőbb, aztán elolvastam három cikket a neten amihez képek is voltak, meg az instagramra is raktak ki, és akkor még rosszat is álmodtam, és arra ébredtem hajnali kettőkor, hogy valami megcsípett, ami egyébként teljesen egyértelműen szúnyog, ezt onnan lehetett tudni, hogy pont úgy nézett ki mint egy szúnyogcsípés, és viszketett. De a rossz álom és az előzmények miatt félálomban tutira vettem, hogy ezbazmeg pók, így kiköltöztem a nappaliba a kanapéra, még a januárban lejárt kalcium pezsgőtablettát is kiraktam az asztalra, vagy azért mert majd biztosan jó lesz az allergiás rohamra, vagy mert azzal akartam agyonütni az esetlegesen támadó állatokat, nem lehet tudni, aztán aludtam tovább. Reggel megállapítottam, hogy vannak dolgok amikre jobb nem visszaemlékezni ha nem akarok teljesen hülyének tűnni, ezt mondjuk most pont leírtam, de mindegy.

Az általános vélemény az volt amikor kijöttem lakni, hogy szar lesz bejárni, de ez a része pont nem érdekelt, és azóta sem érdekel, lehet közben olvasni. A másik csodálatos megfigyelésem, hogy mennyire rohadtul be lehet tényleg szűkülni abban az esetben, amikor az embernek nem áll másból a hétköznapok nagy részében az élete, mint a lakás-munkahely-lakás, esetleg lakás-munkahely-nemdebár-lakás helyekből, mindez két km-en belül. Ehhez persze kellett egy elmebajos munkaidő is, de ez sokáig ilyen volt, most már csak az elmebaj maradt, a munkaidő rövidült. Valójában akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor kezdtem megértően gondolni azokra a pasikra, akikkel kurva nehéz volt randizni, mert nem voltak hajlandóak kimozdulni a kerületből ahol éltek. És ezen valóban segít, hogy kell utazni, és nem csak ugyanazokat az utcákat és ugyanazokat az arcokat látod minden áldott nap, még ha az új arc akár csak valaki a volán buszon, aki banánt reggelizik melletted. Ez például új szokás, évekkel ezelőtt még nem a buszon reggeliztek meg kávéztak az emberek, ez mégiscsak egy fél órás út, nem négy óra Nyíregyházáról, de most divat lett, dizájn termoszok meg minden. Nekem még nincs.

A lakás alakul, irtó sok mindent dobtam már ki, rettenetes, ahogy jönnek felszínre az évek óta eltemetett dolgok azzal, hogy kidobok dolgokat, vagy találok a szekrény alján egy kis bizbaszt, ami valaha fontos bizbasz volt, érezhetően megvisel. Iszonyú kiégés van, diagnosztizáltam is a neten, nyilván, ami egyrészt megkönnyebbülés, hogy nem hülyülök, hanem csak elfáradtam mindenben. Ilyenkor szoktak az emberek elmenni fotóstanfolyamra, vagy kávézót nyitnak, vagy felszednek egy hetvenes gazdag pasit, vagy esetleg elkezdenek drogozni, kiváltják a régóta dédelgetett xanax receptet, én meg könyveket vásárolok cipők helyett és sorozatokat nézek, és lassan lehet, hogy nem csak én hallgatok Lana Del Rey-t, hanem azok is akik vetnek egy pillantást az arcomra az utcán.  

Zenóbia a Facebookon! 

nahát, még emlékszem a belépési jelszavamra, ez már önmagában óriási teljesítmény, tekintve, hogy egyik nap megörültem annak, hogy rájöttem, hogy sokkal jobban hallom a tévét, ha leszedem a fülemről a fejemre tekert törülközőt. Az érdi textilbőr kanapén fekve írtam, ami az évek alatt amíg nem laktam itthon enyhén szétfoszlott, így most a pléddel letakarós prosztó megoldás maradt míg nem lesz pénzem új kanapéra, majd lesz, ha nem veszek folyton cipőket.

Az újabb költözés során kiderült, hogy az átlagosnál többször fordul elő velem, hogy megveszek egy könyvet, aztán teljes lelkesedéssel megveszem még egyszer, és hónapok telnek el, mire felfedezem a könyvespolcot hosszan szuggerálva, hogy a második polcon is ott van, és nahát, a negyediken is. Szeretem amikor úgy olvasok megint, mint tizenévesen, semmi másra nem gondolva, csak a történetre, egyik könyvet a másik után véve le a polcról. Kiválogattam iszonyú sok könyvet most, mert nagyjából feleannyi bútort szeretnék a lakásba, mint ami volt benne, és hát nem fér, próbálom azt megtartani amit tényleg, és próbálom ezentúl azt megvenni, amit tényleg. (azóta vettem hat könyvet és egy könyvespolcot pillanatnyi kétség nélkül) 

*nagyjából így, kivéve a pasit a háttérben, őt Loretta játszotta, tulajdonképpen bármiféle szelektálást vállalunk

Kamaszkoromban a rettenetes mennyiségű Stephen King mellett elolvastam az összes Danielle Steelt is, a hasadt személyiségem lehet az oka. Azokat csak bedobozolom, de nem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert annyit poénkodtam azon, hogy majd nyugdíjas koromban ha egyedül ücsörgök a csipketerítős fotelemben és szívom a szipkás cigarettámat vodkát kortyolgatva, akkor majd biztosan azokat fogom újraolvasni, hogy most nem merem őket felgyújtani, mert mi van ha tényleg, bassza meg. Az utóbbi pár évben kimaradt a jófajta olvasás, mert egyszerűen minden időmet elvette a munka, valamint a következő tinder randi, általában inkább King szerűre sikeredtek, mint Steel szerűre, valljuk be. Mondjuk nem tudom, melyik a rémisztőbb.

Az újabb költözésnek nagyrészt az erkély volt az oka, és a fenyőfák amire rálátok. Meg persze az is, ami valójában ugyanaz, hogy lecsengett a mindennapmennikellvalahova, próbáljuk meg ezt nem az öregedésnek betudni, bár legutóbb már drága arckrémet vettem, mert az biztosan jobban hat, meg mert tükör van a kupakján. 

Zenóbia a Facebookon!

Mármint a télnek. A hatvan napos januárt sikerült valóban hatvan napossá tenni azzal, hogy három hétig küzdöttem arcüreg gyulladással, egyik éjjel erősen elgondolkodtam rajta, hogy minden mindegy alapon felajánlom a lelkem a sátánnak, csak soha többé ne fájjon a fejem, de a sátán nagy ívben szart a lelkemre, elgondolkodtató. A harmadik hét végére olyan mélységekbe süllyedtem, hogy már neki sem ajánlgattam. Közben kiderült, hogy allergiás vagyok az aspirinre, fiatal koromban ez sem volt, mármint nem az aspirin, hanem az allergiám, hátúristenmijöhetmég. Aztán egyik este megkívántam egy szál cigit, tadamm, pedig most leszokhattam volna. És akkor nem érnének többé ilyen élmények soha, mint hétvégén amikor itthon vagyok és kimegyek az ajtó elé rágyújtani, mert tuti, hogy háromból kétszer odajön valaki megkérdezni a tömérdek turistából, hogy kell-e parkolójegyet venni, hová vezet az a lépcső, hol a Halászbástya, és ha azt megnézték, akkor ugye ott van mellette a Citadella, mi van ha jobbra indul, Sziklakórház, az nem jó, kórházba nem megyünk. Ezek bármelyikére szívesen válaszolok faarccal, csak még egyszer ne álljanak körbe meglepetésszerűen a lépcső tetején gyülekező fekete ruhás kopasz bakancsosok úgy harmincan, amikor én kivételesen épp nem fekete kabátban szívom a cigimet. Diszkréten meg kellett őket kérnem amikor egy slukkal elszívtam a maradékot, hogy ugyan engedjenek már ki a körből, ehhez kedvesen mosolyogtam (mármint szerintem), de nem voltak kimondottan visszamosolygós fajták. 

(ez csak dejó, aki unja az olvasást, hallgathat zenét)

Amikor már nem akartam eladni a lelkemet épp senkinek, akkor azt vettem észre, hogy annyira boldoggá tett, hogy se kiütés se fejfájás, hogy még azt is marhára élveztem, hogy teljes sebességgel üthetem a billentyűzetet a gyárban, sőt, még azt is, hogy baszakodhatok tovább a parkolóhelyekkel, ami nemes feladatot egyszer véletlenül elvállaltam pluszban, mert majd biztosan jön valaki hamar a távozó kolléga helyett, és csak addig kell nekem, ez egy éve volt. Azóta felmerült bennem, hogy fogok egy gyalogsági ásót és nekiállok én magam kiásni egy mélygarázst pluszban, télen reggelente egy órával korábban érkezem a bárkinél és felszórom sóval a terepet, építek egy bódét és eleve a parkoló közepén rendezem be a munkahelyemet, hogy ne kelljen naponta kétszer kirohangálni amikor valaki telefonál, hogy beálltak a helyére, amit úgy oldok meg, hogy random módon, lehetőleg csukott szemmel rámutatok egy helyre, hogy hát akkor most ideiglenesen talán oda, aztán imádkozom, hogy oda aznap pont ne akarjon beállni senki, mert akkor kezdhetem elölről a random módon mutogatást. Ennek folyományaként már bent sem hordok magassarkút, mert a tököm se fog a parkolóban rohangálni hegynek fel meg le tűsarkúban.   

Hát ilyen roppant izgalmakkal indult az új év, meg hogy tegnap megettem a ma reggelire szánt fánkot is, mert miközben Al Pacinot bámultam ábrándosan a Krumplirózsában, hirtelen úgy éreztem, hogy muszáj közben lekváros fánkot zabálni, és még annyit akartam mondani, hogy a betegség alatt és előtt és után már annyira sokat gondolkodtam a hajszínemen/ideális frizurámon, amit tényleg szeretni fogok, hogy nem hinném, hogy ez normális dolog, most vagy nincsenek lényegi problémáim, vagy ezzel nyomom el őket. De most asszem megvan, majdnem teljesen az ellenkezője, mint amit eddig gondoltam, hogy szeretnék, de egy nőnek jogában áll változtatni a véleményén ugye, kedden megyek fodrászhoz. 

Zenóbia a Facebookon!

Teljesen igaza volt ex-apósomnak, hogy a tetves január legalább negyven napos, ha nem hatvan. Ilyenekkel próbáljuk sürgetni az idő múlását tavaszig februárig, hogy teljesen kretén dolgokat rendelünk az ali-ról, és várjuk, hogy ideérjenek. Minden reggel megkérdezik a lányok, hogy naaa, kaptam-e már e-mailt, hogy az országhatáron belül van a cucc, mélységes csalódás másnap reggelig ha nem, de akkor újra meg lehet kérdezni. Sosem adjuk fel. Ma már Loretta felfedezte, hogy a wish-ről lehetne rendelni sellő alakú szemhéjfestő ecsetet, szivárványszínben, egy dollárért, illetve gyomorgyűrűt (??). Vagy mindkettő, vagy semmi.

Múlt hét hétfőn én voltam az élő bizonyíték arra, hogy a brit tudósok nem teljesen ostobák mégsem, mert valóban január harmadik hétfője az a nap, amikor annyira mélységesen eluralkodik a minden rettenetes érzés, hogy inkább azt választod, hogy ezt a napot kiiktatod az életedből. Kicsit aggódtam estére, hogy ha így maradok, akkor ez nem lesz egy vidám év, de aztán megnyugodva olvastam, hogy legálisan zártam be magam a harminc négyzetméterre. Illetve este kaptam egy fotót a világ legviccesebb hóemberéről, és úgy tűnik van, amikor a hóember meglepetésszerűen segít. Másnap reggel aztán vidáman fütyörészve ébredtem (fütyörészés valójában nem volt, azon nyomós okból kifolyólag is, hogy nem tudok olyat), azóta csak a szokásos hangulatváltozásaimat produkálom, amit harminchat és fél év tapasztalata alapján normálisnak tekintek. 

További apró megjegyzések, januárban nem vagyok hajlandó leírni, hogy min gondolkodom, amit meg kéne lépni, vagy nem, vagy de, vagy nem, vagy de:

- eltöltöttem pár órát a tinderen véletlenül, aztán töröltem is újfent, aztán megint letöltöttem, aztán megint töröltem, a fokozatosság híve vagyok (kár, hogy nem)

 - a melegbarna hajszínemmel túl kedvesnek érzem magam, úgyhogy ez még további változtatást igényel, meg kell találni azt a világosabb színt, amivel kellően kegyetlennek tűnök   

- vettem fishing bérletet. MINIKABINNAL! - a hosszú téli Nemdebáros estéken azt tervezgetjük, hogyan fogjuk berendezni bármivel, ami mini

- legyentavaszlegyentavaszlegyentavasz

Zenóbia a Facebookon!

Egy héten belül másodszor néztem meg a Dressmaker-t, összesen nem tudom hányszor láttam, de így vagyok én ezzel, milliószor újraolvasok könyveket, ugyanazt a zenét hallgatom hetekig, és most újra és újra megnézem Kate Winsletet, ahogy gyönyörűséges bosszút áll a szülővárosán. A könyvet is megvettem, mert ha a film belém ette magát, akkor a könyvre is hirtelen égető szükségem lett. Évértékelést kéne írni, ezt szoktak ilyenkor. Az előző évet viszonylag röviden és tömören tudnám jellemezni, nem volt egy csillámló sikertörténet. Valószínűleg 2016 év végén túl sokszor koccintottunk arra, hogy 2017-ben milyen fantasztikusan csodálatos dolgok fognak velünk megesni, ez lehetett a hiba. Idén kínosan vigyázok rá, hogy koccintásnál ne mondjak semmi lényegeset, lehetőleg egyáltalán semmit, esetleg mosolygok, abból nem lehet baj.

Loretta múltkor felolvasta az idei horoszkópomat, tavaly férjhez kellett volna mennem újra, ezt buktuk, idénre azt írja, hogy sosem látott erotikus élményekben lesz részem egy könyvelővel, akivel vigyáznom kell, mert a sosem látott erotikus élmények annyire el fogják venni az eszem, hogy lenyúlja az összes pénzem. Egyrészt az idei horoszkóp író rájött, hogy nem divat a romantika, még nem döntöttem el, hogy egyetértek-e teljes mértékben, másrészt a könyvelőnek innen is üzenem, hogy amennyiben a pénzemre pályázik, hát, nem tudom, olvasson vissza pár bejegyzést ahol a vásárlásról írok.  

Túl sok főnököm volt tavaly (lehet, hogy valójában mi vagyunk elviselhetetlenek), és néha már úgy mentem be a gyárba, hogy görcsbe rándult a gyomrom, éjszakánként felriadtam, hogy úristen ezt megcsináltam, vagy nem csináltam meg, és ha megcsináltam, akkor vajon jól, vagy teljesen elcsesztem. Szétcsúszás, ezt például nagyon remélem, hogy tényleg lehet kicsit jobb, mert kitartó lány vagyok még mindig. Tizenöt éve dolgozom itt, át is vettem a jubileumi műanyag plakettet, a fényképen pontosan úgy nézek ki, mint aki tizenöt éve itt dolgozik, csak nem úgy, mintha huszonegy évesen, hanem mintha harminc évesen kezdtem volna. Túl erősek voltak a fények. Úgyhogy maradnék még egy kicsit, mármint még mindig nem hívtak fel sehonnan, hogy gyere írj nekünk cikkeket, mert akkor azonnal kirúgatom magam, de egyébként már annak is marhára örülnék, ha ide többet írnék. 

2017-ben inkább a külsődleges változásokban voltam hatékonyabb (mint az életben), lassan profilképet kéne cserélnem a facebookon, haha, de magamon kívül a lakást is átrendeztem egy szép téli estén, jó ötletnek tűnt fél tízkor nekiállni bútorokat tologatni, kívülről nézve nem tudom mennyire tűntem volna zakkantnak, én mindenesetre élveztem. Most már az ágy is jó helyen van, vettem rá új ágytakarót, meg szőrös díszpárnákat, és a babzsák fotel is olyan helyen van, hogy a legjobb belefészkelődve nézni a tévét. Az egyedül élés előnyei, hogy azt viszont senki nem látja, hogyan mászok ki belőle. 

A nem túl sikeresről írhatnék bővebben is, de nem fogok. Nevethettem volna többet és törvénytelenebbül. 

Zenóbia a Facebookon! 

Pár nap és karácsony, nézzük hova jutottam eddig:

- vettem világító füzért az ablakba, ki is tettem, működik, be is kapcsolom minden nap, és örülök, hogy jé, világít

- vettem karácsonyi alvós szettet, fekete és arany színben pompázik, hátha alvás közben megjön a hangulat, meg egyébként is tavaly is vettem, így születnek a hagyományok

- túléltem mindkét karácsonyi partit, a második után azért el kellett telnie némi időnek, mire őszintén tudtam kimondani, hogy igen, a Jásdi chardonnay nagyon finom volt, mert ott volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a még egy pohár bor eljuttat majd a minden mindegy állapotba. Valamilyen állapotba végül is eljuttatott, ha a minden mindegybe nem is, de végül is sikerként könyvelhetjük el, nem smároltam senkivel, mint az itteni első karácsonyi partimon, ahol pezsgősüveggel a kezemben táncoltam hajnali háromkor, majd bent aludtam a gyárban, és flitteres blúzban dolgoztam végig a másnapot*

- idén be sem mentem

- vettem fahéjas meg almás? mécsest az ikeában, ahol mélységes csalódás ért, mert idén hiába mentünk ki karácsonyi hangulatot venni, semennyire sem tettek ki magukért, hangulat nélkül jöttünk el, meg én egy kurva nagy szatyor cuccal, amit nem mértem fel, hogy elbírom-e egyedül (nem)

- a fahéjas, meg almás? mécseseket rendületlenül meg is gyújtom esténként, másnap általában amikor belépek az ajtón, az az első gondolatom, hogy miajóisten

- ajándékot viszont még egyáltalán nem vettem, muffin babán kívül, abban viszont már vérprofira műveltem ki magam, van belőle illatos, ugrándozós, fagyikehelyből kikelős, a múlt héten egy órán keresztül játszottunk az ugrándozóssal, mert a mikulás azt hozta az egyik keresztlánynak, akarok egyet itthonra is azonnal. Ma a kisebbikkel azt játszottuk, hogy a reklámújságon minden egyes termékre ráhelyezte a mutatóujjamat, és meg kellett mondanom mi az "bontott csirke"  

- van adventi koszorúm, amit nem én csináltam, egyrészt mert béna vagyok, másrészt mert épp este tízig dolgoztam, amikor volt a szakkör, de csináltak nekem is, mert szeretnek

- megbeszéltük anyuval a menüt, ennek minden évben úgy állunk neki, mintha óriási projekt lenne, és a végén mindig ugyanazt sütjük mint eddig bármikor, imádom, hogy így van

- a karácsonyfa díszítős hagyományomat, miszerint lehetőleg ezerkétszáz darab díszt rakjunk rá a fára, idén próbálják bojkottálni, de nem hagyom magam

- elfelejtettem mondani, hogy vegyenek martinit, a nélkül nem díszítek fát

- idén is szeretni fogom, hogy fokozatosan bővül a létszám, és lesz két nap, amikor csak a szüleimmel, és abban a két napban csak ők látják, hogy órákig semmi mást nem csinálok, csak bámulom a fát, jé, idén is világít.** rám fér

- az éjféli misét szerencsére már ma elvetettük mert még soha az életben nem nem mentünk el, de minden évben kitaláljuk, hogy kéne, aztán este tízkor állapítjuk meg, hogy megint buktuk, reggel megyünk. ha idén kivételesen nem lenne a prédikációban semmi olyan, amitől azt érzem, hogy azonnal fel kell állnom és látványosan ki kell vonulnom rágyújtani, az hiányozna egészen felüdítő lenne

- már most tudom, hogy amikor vége és vissza kell jönni, az mennyire lesz rossz érzés

* tizenöt éve volt, úristen tizenöt éve

** a következő két napban ezt tizenhatan fogják nézni, úgyhogy proaktívabban fogok bámulni 

Zenóbia a Facebookon! 

Térjünk vissza az elgondolkodtató dolgokra, például, hogy miért töröltem a tindert, vagy hogy a Jacobs reklámban miért nem teríti be a kávé mindhárom lányt, miközben csikorgó kerekekkel beparkolnak egy helyre, ahonnan soha többé nem tudnak kiállni. Hozzátéve, hogy azért ezek szerencsére különböző mértékben gondolkodtatnak el.

Mindig mondom, hogy ha még egyszer úgy kezdek el bele egy történetbe, hogy "az elmúlt három évben", akkor valaki azonnal üssön le egy rozsdás vascsővel, de nehéz leszokni. Randiztam szerintem az atyaúristenen kívül mindenkivel, mármint mindenki olyannal, aki teljesen és nyilvánvalóan alkalmatlan egy rendes párkapcsolatra, egy-két kivételtől eltekintve, akiktől ugyanolyan gyorsan menekültem, mint azoktól, akik nyilvánvalóan alkalmatlanok egy rendes párkapcsolatra. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a tanulságot, akkor ezek szerint én sem vagyok alkalmas momentán. Persze még ott van a becsaphat a villám magától történet, és akkor lehet, hogy újra alkalmas leszek, és teszem azt fogok mondjuk főzni, nem csak akkor gyújtom be a gázt, amikor ki akarom próbálni, hogy miért nem megy a fűtés, lesz otthon mindig rendes kávé, és meg is főzöm reggelente és lelkesen veszem elő a még egy kávésbögrét, esetleg még mosolygok is reggel, azt nem ígérhetem, hogy megszólalok, de esetleg mosolygok. Egy darabig nem akarok teljesen idegenekkel randizni, abban a reményben, hogy hátha egyszer nem leszünk teljesen idegenek. (jut eszembe, mindenki nézze meg a Teljesen idegeneket azonnal, ha még nem)

Még a saját arcom is idegen, mert azt is kitaláltam hirtelen, hogy húsz év után ki kell próbálni a kontaktlencsét, egyrészt hordhatok majd végre napszemüveget (az évszak választás ehhez például nem túl logikus, ezt én is belátom), de ez a legkevesebb mögötte nyilván, egyszerűen csak játszom magammal az adott keretek között, és reménykedem, hogy ez oda vezet, hogy elfogadom az adott kereteket. 

Nagyon akartam írni a me too-ról, mert nagyon foglalkoztatott az, hogy milyen hatással van rám, és pont ebben látom ennek az egésznek a lényegét, hogy engem is elgondolkodtatott, akit nem ért semmiféle komolyabb atrocitás. és még én is úgy gondolok vissza bizonyos esetekre - amik nem is feltétlen szexuális jellegűek, hanem csak simán valamit másképp tettem egy adott szituációban valaki kedvéért, mint ahogy én azt éreztem -, hogy szégyellem, hogy ott és akkor nem álltam ki magamért, mert aznap épp nem volt önbizalmam, vagy mert simán csak meglepődtem és képtelen voltam reagálni, vagy mert meggyőztem magam, hogy biztosan ez csak egyszeri eset, hát eddig olyan cuki volt, vagy mert nem vagyok képes konfrontálódni, főleg nem spontán, vagy mert megfelelési kényszerem van, vagy mert meggyőztem magam, hogy valamilyen körmönfont ravasz módon ez az egész az én hibám, biztosan kedvesen mosolyogtam, és nem kellett volna. Nekem annyit adott ez a történet, hogy ki tudom mondani, hogy bazmeg ez tök szar helyzet volt, és nem tudtam kezelni, és legközelebb ha valamire nemet kellene mondani zsigerből, akkor lehet, hogy nem az lesz, hogy előrántom a sokkolót a farzsebemből, hanem csak azt mondom, hogy elnézést, de ezt most talán mégsem, és szia. Szerintem ennyi már elég.

Persze, hogy megnéztem az AZ-t. Kétszer. Szerencsére kétszer, mert elsőre egyáltalán nem tudtam odafigyelni, végig az járt a fejemben, hogy menjünk már innen és azonnal adjon a kezembe valaki egy pohár bort, aztán mojito lett belőle, de legalább kettő. A mozi előtt sikerült begyűjtenem egy olyan délutánt, ami nem életem legjobb délutánja volt, de akkor még próbáltam magam meggyőzni, hogy lehetne rosszabb is. Azóta mondjuk töröltem a happn-t, mondjuk a tindert is, de azt egyéb elgondolkodtató okok miatt. A happn nekem már túl bizarr, nem igazán akarom tudni, hogy tegyük fel Kristóffal a héten már huszonhatodjára futottam össze, jelenleg épp ötven méteren belül tartózkodik, és akkor lábujjhegyen odamegyek az ablakhoz és diszkréten leengedem a redőnyt.  Térjünk vissza a filmhez, mert időközben egy csomó minden eszembe jutott még ami elgondolkodtató, de a film volt előbb, és legalább az időrendhez tartsam magam, ha már máshoz nem. Szóval másodjára viszont imádtam, a rémisztő részek nem hagytak mély nyomot, de a többi miatt bármikor újranézném, sikerült olyan gyerekszínészeket találni, akik miatt egyetlen pillanatra sem éreztem magam kínosan, és visszaadták az érzést, hogy csak hinni kell és nem felnőni, és amíg tudsz törvénytelenül nevetni, addig nem győz a gonosz. Egyik nap, amíg ültem a fodrásznál és vártam, hogy hasson a festék, beleolvastam megint a könyvbe, és az ilyen mondatok miatt olvasom újra és újra: „mindnyájan elfelejtettétek, hogyan állítsátok a feje tetejére a sikoltásaitokat”.  

Valamelyik nap az irodában selejtezős napot tartottunk, mert valójában az egyik szekrényben nem mappákat tartunk, hanem az elmúlt pár év cuccait amiket nem volt kedvünk hazavinni. Cipők, mert magassarkút nagyrészt már csak bent hordunk, könyvek, borok, pulóverek, amik nem kellettek aznap, mert meleg lett, még hajfestéshez is volt minden, mert biztosan egyszer az volt, hogy majd este a Lorettánál festünk, de aztán közbejött valami, és a hajfestőecset is beköltözött a szekrénybe, a termosz mellé, amit egyszer a cégtől kaptunk, na nekem például a termosz egy teljesen érthetetlen dolog, villanykörte is van, többféle, és az egyik súlyzóm, mert mire a másik felét hazacipeltem, rájöttem, hogy hát ez kurva nehéz, úgyhogy az egyik ott maradt, kalapács is van, hajlakk, bögre a rágravírozott nevünkkel, számomra szintén értelmezhetetlen. A könyvek között ott volt az "AZ" általam rongyosra olvasott húsz évvel ezelőtti kiadása, konkrétan cafatokban van, egyetlen pillanatra elgondolkodtam, hogy ki kéne dobni, de csak egyetlen pillanatra, aztán rájöttem, hogy nem tehetek ilyet, amikor konkrét bizonyítékom van rá, hogy tényleg képes vagyok rongyosra olvasni egy könyvet, majd egyszer vitrinben fogom tartani és mutogatom a vacsoravendégeknek, miközben kortyolgatjuk jeges falú pohárból a martinit, rágcsáljuk az olívabogyót, és ilyeneket mondunk elgondolkodva, hogy óh, milyen fiatalok voltunk még akkoriban.

Az idő múlásáról annyit, hogy ma a gyárban sikerült az összes asztali telefonon egy órával visszaállítani az időt, végül is egy hét múlva úgyis, így van idő felkészülni lelkileg azoknak akik utálják, én szeretni fogom, a hideg csak sötétben működik elviselhetően.

A megoldok mindent (ha muszáj) érzést azért eléggé tönkreteszi például az, amikor hajnali kettőkor érek haza, és realizálom, hogy világosság szűrődik ki a pince ablakomból, ahol én nem jártam hetek óta, viszont csak nekem van hozzá kulcsom. Szép nagy vaskulcs, az az igazi mesébe illő pincekulcs, erről van más jellegű sztorim is, de azt majd legközelebb. Szóval hajnali kettőkor teljesen lehetetlen küldetésnek minősült, hogy én lemenjek a pincébe és megnézzem, miért ég a villany. Ellenben változatos ötleteim támadtak elalvás előtt, főleg, hogy az estét három Stephen King rajongóval töltöttem, akikkel kitárgyaltuk, hogy szeptemberben jön az AZ, meg fogjuk nézni, aztán soha többé nem alszom. Kezdetnek jöttek a hajléktalanok, akik fel szokták túrni az ablakom alatt a kukákat (éljen az I. kerületi romantika) és nyilvánvalóan valahogy bejutottak, mert épp az én pincémet szemelték ki ideiglenes főhadiszállásnak. A második verzióban az történik, hogy rettenetes szívdobogással lemegyek a lépcsőn, remegő kezemben gyertya helyett a telefon zseblámpa funkciója világít, mégiscsak modern horror legyen, ha már, és ahogy lassan kinyitom a természetesen iszonyúan nyikorgó pinceajtót, meglátom a vérrel telefröcskölt falat. Remek. Közvetlen álomba merülés előtt felvillant, hogy a pszichopata tinderes randijaim egyike ácsorog a mélyben baltával a kezében, és várja, hogy elaludjak, majd feltöri az ajtómat (a baltával), amit belülről amúgy is csak az egyik zárral lehet bezárni, nem mintha ez eddig zavart volna. Itt nem álltam meg az elméletekben, mert sík ideg voltam attól, hogy valakinek járnia kellett ahhoz a lakásomban, hogy megszerezze a pincekulcsot, mivel itt lóg az előszobában, és ráadásul még rendetlenség is volt, a határidőnaplóm is az ágyon hevert, amiben titkos életemről jegyzetelek, hát úristen. Mivel éreztem, hogy éjjel kettőkor nem illik felhívni a főbérlőmet, ezért felnőttségem bizonyítékaként kibírtam reggelig.

Akkor szépen leballagtam a pincébe, megállapítottam, hogy hulla nincs, első ránézésre nem lopták el a háromlábú székeket sem, majd lekapcsoltam a villanyt.

A főbérlőm elmondta a telefonban, hogy az egyik lakónak van másolat pincekulcsa, mert ott van az egész ház közös vízórája, vélhetően le kellett olvasni. Amit amúgy elmondott akkor is, amikor beköltöztem. Kapcsoljátok le magatok után a villanyt.     

Zenóbia a Facebookon!

irtózatos nagy változások álltak be az életemben idén, mondja a 36, azaz harminchat éves Zenóbia, akit ráadásul addig piszkált végig a bátyja, míg tartott a családi szülinap, hogy már egy nappal közelebb vagy a harminchéthez, hogy a gyertyaelfújásnál konkrétan azt mondtam, hogy basszus így harminchét évesen még jó, hogy csak egy szál gyertyát raktatok rá. Szóval 36, ezt dolgozom fel immáron két hónapja, mire sikerül beüt a harminchét, aztán kezdhetem elölről. Két bejegyzéssel odébb írtam valamit arról a bizonyos négyszögről, amiből jó, ha valami legalább stimmel, tudjátok, munka-magánélet-lakás-pénz ilyenek, a stimmelések száma azóta egyel csökkent, kettőről fel sem merült a változás lehetősége, de ne csüggedjetek, lottózom és tinderezek, nem tudom melyiknek nagyobb a valószínűsége főnyeremény ügyben. Az új lakhelyem remek, már egészen megszoktam, sőt mi több, megszerettem a minden éjjel az ablak alatt közlekedő részeg turistákat, de komolyan, ha felébredek rájuk, akkor konkrétan mosolygok, de jó nekik, én meg mehetek reggel dolgozni. Úgy hetente egyszer belehallgatok egy-egy szakításba is, a ház melletti padról szép a kilátás, így oda szeretnek leülni a szerelmespárok és miközben nézelődnek, rájönnek, hogy na most van itt a kiváló alkalom, hogy elmondják, szerintük a másik kiválóan tudja egyedül is bámulni azt a kilátást tovább. Közben a háttérben Zenóbia szívja a cigarettáját, feltűnően a várfalat bámulva, hátha azt hiszik, hogy ha nem oda nézek, akkor nem is hallok semmit. Ilyen szórakoztató társaságom szokott lenni az utcában, meg a varjak. A tetves varjakat is baromira próbálom megszeretni, de az istennek nem bírom őket cukinak elképzelni, eleve nyilván teljesen leamortizálom a rólam alkotott elképzeléseket, mármint arról, hogy előfordulhat, hogy van némi agyam, azzal, hogy én úgy képzeltem, hogy varjak csak télen vannak. Bosszúból harmincan kárognak nekem minden hajnalban, szerintem nem kedveseket mondanak. Esetleg írhatnék mégis bemutatkozó szöveget a tinderen, valami olyasmit mondjuk, hogy imádnám, ha együtt lőhetnénk varjakra az ablakomból, beválhat. Valamelyik éjjel konkrétan azt álmodtam, hogy elkezdtem képregényt rajzolni, a főszereplő egy varjú, amolyan fekete macska stílusban.

Esetleg lehet, hogy azóta nem járok annyit feketében, ebből még ki lehetne hozni mélyen szántó fejtegetéseket. A hajszínem is változik drasztikusan, a világosbarnánál megállok, a szőkét még tartogatom nehezebb időkre. Nagyon nagy elméletet ebben azt hiszem nem kell keresni, meguntam a fekete domina stílust, amit nagyon szerettem sokáig, de aztán egyszercsak meg már nem éreztem annyira a magaménak. Minden korszaknak vége szakad egyszer, sajgó szívvel tekertem fel az ostort, a könyékig érő fekete bőrkesztyűmben. Ahogy elmúlt a piték iránti lelkesedésem, úgy múlt el a kizárólagfeketébenjárok énem is, most megismerhetitek a melegszívű barnát. Nem. Túlzásokba ne essünk.

Zenóbia a Facebookon!

Az élet valahogy mindig az arcomba tolja a spiritualitás kevésbé szofisztikált formáját, valószínű azért, mert így próbál felidegesíteni, hátha elszánom magam valami roppant meglepő cselekedetre. Most épp az ember képében, aki megmentette az életemet azzal, hogy hozott nekem adást a tévémbe. Hamar kiderült, hogy ő egy boszorkány, akinek megérzései vannak, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy mindig egyből ott szedi fel a kábelcsatornát, ahol kell, nem hat méterrel odébb, de ennél azért nagyobb dolgokat is be szokott vonzani, jelenleg épp egy írót próbál a sztorijaihoz, amiket összegyűjtött az elmúlt pár évben. Szerencsére nem képzelem magam írónak, de azért eszembe jutott a Tortúra, miután meg kellett hallgatnom a csengőhangját, egy horrorfilmből. Tudom, hogy muszáj hinni valamiben, én is hiszek valamilyen felsőbb erőben, ha úgy tetszik valamiféle sorsszerűségben, ha nem hinnék, kénytelen lennék azt gondolni, hogy teljesen magamtól alakítom időnként hülyén a dolgaimat**. 

De a bevonzás, és a megérzések.. a legutolsó megérzésem azt hiszem az volt úgy tíz évvel ezelőtt, hogy átmentem-e valami vizsgán, vagy nem, és a bevonzás érdekében egyszer enyhén becsípve egy párás ablakra rajzoltam egy szívet. Aztán megpucoltam, mert jött a tavasz, és hülyén nézett volna ki, ha körbepucolom a szívet. Neveltetés kérdése, szerintem soha nem lennék képes máskor ablakot pucolni, mint Húsvét előtt, és ősz végén, ennyit a berögződésekről, amikről azt írtam pár hónapja, hogy szerintem nekem még nincsenek olyanok, amik miatt esetleg meg akarnék ölni valakit akit beengedek az életembe, azóta kiderült, hogy de, vannak. Nem mondom meg, mik azok. 

*és akkor a cím. Szombat délelőtt néztem, ahelyett, hogy aludtam volna, mert még mindig bármikor képes vagyok ezredszer is megsiratni Bergert. 

**perszepersze,tudom. 

  Zenóbia a Facebookon!

A cím már hetek óta megvan, mostanában dalszövegekben gondolkodom úgy tűnik, azóta már egy másikban, de ez már így marad. Elköltöztem, mostantól I. kerület, ami azzal is jár, hogy innentől befejeztem, hogy amiatt szabadkozzak, hogy jó helyen lakom, mert meguntam az elmúlt két évben (ez milyen jól hangzik, kár, hogy a fejemben sorakoznak a szabadkozós mondatok, de ha megdöglök se mondom ki őket többet). Száztizenhat darab macskaköves lépcsőn megyek fel minden nap, borítékolva, hogy a taposógépet nem hoztam magammal, és fél év múlva olyan seggem lesz, mint soha életemben. Azért voltak itt mélypontok mostanában, a kezdeti öröm után, hogy akkor én most tényleg önállóan boldogulok az élet viharaiban, végül is csak nyolc embertől kaptam mindenféle segítséget ehhez a projekthez, ami hiába természetes nekem is fordítva, de akkor is. Ez nem a mélypontok közé sorolandó, hogy van családom és vannak barátaim, akikre bármikor számíthatok, egyébként. A sarkokat azóta sem számoltam meg, végzetes hiba, érzem, de egyik este amikor feltett lábakkal ücsörögtem a kanapén laptoppal az ölemben, akkor tudtam, hogy jó lesz itt nekem. Egy dolog pipa az életben. A mélypontok alatt azt hiszem azt értem, hogy időnként eluralkodik rajtam a szorongás, tudod, amivel nem tudsz mit kezdeni, összerándul a gyomrod, azt érzed, hogy mindjárt elájulsz mert nem kapsz levegőt, mindez a legváratlanabb helyeken és helyzetekben, és pont az ilyenek miatt, hogy lakás-munka-pénz-magánélet négyszög, valamelyiknek stimmelnie kell ahhoz, hogy rendesen lélegezz. Nem kell mind a négynek, de a négyből egynek igen. Onnan tudtam ezt, hogy volt, hogy nem kaptam levegőt, de már igen. Mert már azt is tudom, hogy ha valami istentelen szerencsétlenség folytán a következő egy évben el kell költöznöm innen, akkor azt is megoldom. Dacból, ha másból nem. 

Egyébként a költözést megúsztam egy törött vázával és három törött pezsgős pohárral, azóta vettem újat, pezsgőspoharat mármint, vázát nem. Egyelőre nincs adás a tévémben, aki ismer sejti, hogy ez mekkora tragédia az életemben, még egy hétig frusztrált leszek, de szerencsére megment a Szex és New York mind a hat letöltött évada. Utoljára három évvel ezelőtt töltöttem ezzel a szabad estéimet, mondhatnám, hogy van ami nem változik, de azért ennek a három évnek voltak apróbb tanulságai. Kevesebb, mint egy hónap, és jön a rettenetes bejegyzés a "mindjártharminc,janem,harminchat" címmel, még nem tudom mit kezdek vele, lehet, hogy átállok egy új szemránckrémre mondjuk.

Volt most három hónap, és még nem teljesen ért véget, hogy ugyanazt az egy albumot (Kispál-búcsúkoncert) hallgattam bárhova mentem, ez lehet nem tesz jót a lelkivilágomnak, meg az sem, hogy az "m" betű alá beszorult valami, amiről nem biztos, hogy akarom tudni, hogy mi, ezért teljes erővel kell leütnöm, ami viszont az idegállapotomnak vélhetően jót tesz. Egy kívánságom lenne, ha lehetne most, hogy tudjak megint úgy könyvet olvasni, hogy értem is, amit olvasok, és nem teljesen másra gondolok közben. Ennyi. Sok? Nem hiszem.

Zenóbia a Facebookon!

Helló tavasz, helló új élet, viszlát Pasarét és mókusok, még jó, hogy az előző posztban leírtam, óvatosan azokkal a vágyakkal, csak mondom, mert az univerzum meghallja. Ez most tipikusan az egyik szemem sír, másik nevet, csak hogy közhelyes legyek, de azok általában igazak, szóval. Egyrészt tök örülök a lakás jövőbeni sorsának, bár azt még nem tudják, hogy évek múlva is hosszú fekete hajszálakat fognak találni teljesen meglepetésszerű helyeken*, másrészt a mókusok. A komoly része az, hogy eddig csak ámítottam magam azzal, hogy önállósodtam és egyedül is boldogulok, most viszont tényleg így lesz. Mármint azért lesz tényleg így, mert muszáj, az önbizalmam azért nem ekkora. Hát, kíváncsian várom. Az első sokk után valahogy nagyon hamar jött a várakozással teli izgalom, aztán persze jött a pánik is, jelenleg a kettő keveréke, múltkor a hipochonderek, most meg a mániás depressziósok, remekül elvagyok az életemben. Az albérlet keresés majdnem van olyan jó, mint a tinder, a kedvencem eddig az volt**, amikor a végén nagyon apró betűkkel megjegyezték, hogy amúgy van még egy szoba, ahol egy idős házaspár lakik, velük kellene együtt használni a fürdőt. Sejtem, hogy érnek még meglepetések. Van egy hónapom, de lélekben már pakolok. 

*felújítás után is, akkor is,ha felszedik a parkettát, és kibontják a falakat 

**és még csak egy napja tart 

Zenóbia a Facebookon!

Így lassan három év masszív orvoskerülés után gondoltam ugorjunk bele az egészségi állapotom hanyatlásának feltérképezésébe, ráadásul januárban kezdtem ezt, mert annál úgysincs szarabb hónap, tavaszra végzek is mindennel, s lőn. Ennek folyományaként kiderült, hogy a szívem még mindig rendben, gyógyszer marad, mondjuk nem tudom mi venne rá, hogy én még egyszer a büdös életben belevágjak abba, hogy hagyjam abba, majd meglátjuk mi lesz alapon. Javasolták, hogy egyek több salátát és kevesebb sült krumplit, nyilván nem pont ezekkel a szavakkal, de azóta vettem salátát vitamint. Egy újabb fantasztikus problémával is gazdagodtam, szerencsére múlandó problémával, de okozott egy pár iszonyú szar napot, visszarepített a múltba, azóta értem a hipochondereket és egyben mélységesen sajnálom őket. A mélypont az volt, amikor a kontroll kapcsán a doki tett egy tök ártatlan megjegyzést, amitől én még aznap röpke fél óra alatt hergeltem bele magam a trombózistól kezdve a vérmérgezésen át a lepráig bármibe. Nagyon kemény fél óra volt, aminek a végén megbeszéltem magammal, hogy ezt én most hagyom abba, mert nem vagyok hajlandó belebolonduli hülyeségekbe, főleg, hogy az az elmúlt pár nap amúgy is csak erről szólt, hogy újraéltem gondolatban az összes tetves rosszullétet a szívemmel, de basszus ezek öt éve voltak, ne vicceljünk már. Elmúlt egyébként, azóta újra normálisnak tűnök, egyszerűen csak fura volt nagyon, hogy én is tudok ilyet, nem gondoltam volna. Az igazi hipochondereknek rettenetes szörnyen szar lehet, erre jöttem rá.

Azért is volt fura, mert én általában nem magamért aggódom, hanem mindenki másért, mármint szűk körben mindenki másért, de értük aztán nagyon tudok, egész biztos például, hogy ha a családtagjaim nem veszik fel a telefont, akkor balesetet szenvedtek boltba menet, vagy elcsúsztak a jégen (közben kitavaszodott, akkor a sárban, tökmindegy) és eltört a lábuk, lehetőleg mindkettő egyszerre, vagy leégett a ház, vagy betörtek az éjjel és fejbe vágták őket lapáttal, rettenetes. Ezzel szemben magamnak nem veszek szénmonoxid mérőt többek kérésére sem, mert tuti folyton csipogna, most mit idegeskedjek ilyen hülyeségeken.

A kulcsmondat ez volt, ha valaki nem jött volna rá: "közben kitavaszodott"! Ez több okból is pozitívum, egyrészt a következő bejegyzésben vélhetően nem akarok majd leprás lenni, másrészt aki régen olvas úgyis tudja, az erkélyen ücsörgés borral, miközben mókusok rohangálnak a fákon, az lesz az. A mókus nem muszáj.  

Csak hogy szépítsek a dolgon, miszerint egyfolytában idióta cikkeket olvasok, ahelyett*, hogy kultúrálódnék, idén már voltam színházban is. A padlást néztük meg. Hát én nem tudom, elképzelhető, hogy velem van baj, de hazafelé a buszon könnyes szemekkel mondogattam magamnak, hogy na igen, ez ilyen, mind meghalunk, és mind a nélkül halunk meg, hogy bármi esélyünk lenne álmaink beteljesülésére, ráadásul a halál után is csak a keserű vágyódás marad valami elérhetetlen iránt. Vélhetően a tíz év alattiakból nem ezt váltotta ki a darab, vagy legalábbis nagyon remélem, mert ritka szar lenne  már tíz évesen rájönni, hogy ennyit a felhőtlen játszadozásról. Sosem tudok többé boldogan szilvásgombócot enni.

*Mondjuk azt azért még elmesélem, mindegy alapon, hogy valamelyik este egy órán keresztül bámultam meredten egy harmincas pasit a tévében, aki úgy rendezte be az életét, mintha még mindig csecsemő lenne, lásd méretre készített rugdalózóban aludt a méretre készített rácsos ágyában, cumival a szájában. Jézusúristen.

Az gondolom már a mélypontok legmélyebbje, amikor a Díványon szavazok arra, hogy zavar-e* engem, ha mások pizsamában vásárolnak a Tescoban.

Valahol megértem a dolgot, simán elvagyok egész nap pizsamában ha épp olyanom van, és mittudomén, ha elfogy a tej a kávémhoz, emiatt át kell ugrani a Tesco Express-be, most azért az öt percért öltözzek fel rendesen, tök hülyeség. Megnyugtatásképp közlöm, hogy nagyon cuki pizsamáim vannak, és nem, nem fogom kipróbálni a dolgot, mert gátlásos vagyok.

Azt a cikket is elolvastam, csak hogy fokozzam a legmélyebb mélypontot, amiben azt javasolja valami félőrült elmebajos, hogy a toka, illetve nyakráncaidat úgy tudod eltüntetni, hogy hátul összecelluxozod a bőrt, így ugye kifeszül, jobb, mint a botox.  

Tulajdonképpen lehet, hogy én még egész normális vagyok. A többi elmebeteghez képest mármint.

*nem, csak ha büdösek is

Az év utolsó posztja. Annyit fűznék hozzá, hogy pár napja írtam, és akkor tényleg fújt a szél, nem egy időhurokban élek. Reméljük mármint. Hosszú évek után ma megpróbáljuk ezt a szilveszteri buli dolgot abszolválni, felveszem a legszebb fekete farmerem a legszebb fekete garbómmal, részemről asszem mindent megteszek. Úgyhogy Boldog Új Évet!

Ezzel az eggyel például tökéletesen tisztában vagyok, hogy azt már hetvenháromszor leírtam, hogy gyűlölöm a szelet. Ideges leszek tőle, örököltem a nagyitól, aki ha fújt a szél, egész éjjel nem aludt, hanem állt az ablakban, és a redőny rései között nézte, hogy hajladoznak a fák. Én ezt mondjuk pont nem csinálom, egyszerűen csak feszült leszek, nekem nem az jut eszembe róla, hogy de jó, elfújja a szmogot, tisztább lesz a levegő, hanem az, hogy legyenmárvége, mert valami rosszat hoz. Rejtély. Nem írtam karácsonyi posztot (sem), de hogyan is írhattam volna, amikor a hagyományaimat a legaljasabb módszerrel próbálták megdönteni, nem adták le az Igazából szerelmet a tévében, cserébe az index írt erről egy cikket, amin könnyesre röhögtem magam. Kénytelen voltam huszonhatodikán este gyorsan megnézni amikor hazaértem, hogy még beleférjen, mert ki tudja milyen rontást szabadítok magamra, ha ez kimarad. Amúgy szuper családi karácsony volt, kellett volna persze még egy nap, de mindig kellene plusz egy nap. Ahogy hazaértem Érdre, elromlott a bojler, kezdem azt hinni, hogy nem vagyok kompatibilis a gázszolgáltatókkal. Ahova belépek megszűnik a melegvíz, illetve az arcomba robban a konvektor, leégetve amúgy sem túl vastag szemöldököm, amit egy hirtelen ötlettől vezérelve 15 évesen úgy kiszedtem, hogy azóta sem nőtt vissza annyira, hogy egy kozmetikus kezdhessen vele valamit, úgyhogy ezzel kell beérnem életem végéig. 

Jó, ez az utolsó amolyan költői túlzás volt, de azért majdnem infarktust kaptam, amikor egy pár hete rohadt nagy durranással kipurcant az egyik konvektorom, miközben vidáman tekergettem a gombját, nyilván akkor volt a mínusz nyolc. De már jó, nem robbant rám a lakás, pedig aznap éjjel kiválóan el tudtam képzelni, hogy az lesz a vége. Írom, hogy, ahogy hazaértem Érdre, aztán ahogy hazaértem a II.-ba, de már mindkettő haza, csak másképp. Egészen megnyugtató viszont, hogy a pasarétieknek ugyanúgy nincs semmi ízlésük karácsonyi díszkivilágítás terén, konkrétan velem szemben van három fenyőfa egymás mellett, amikre sikerült úgy felhajigálni a kék-sárga-zöld-lila fényben pompázó füzért, hogy a tesómmal fél órát bámultuk meredten a sokktól. Így decemberben elgondolkodtam, hogy akarok-e én évértékelést tartani, de aztán nagyon gyorsan döntöttem úgy, hogy nem, könyveljük el inkább sikerként, hogy csak egyetlen olyan tinderes randin sikerült részt vennem, ami közben majdnem felvágtam az ereimet egy kávéskanállal. Érdekes év volt. Jövőre lehet kicsit kevésbé érdekes, nem fogok megsértődni. Új évi fogadalom helyett inkább leírom, hogy nagyon szeretném, ha nem havonta egyszer írnék posztot, hanem legalább havonta háromszor sikerülne, hogy nem csak fejben írom meg, hanem tényleg, mondom ezt úgy, hogy már két hónapja nem írtam. Szeretem ezt a blogot, nem lenne jó, ha nem lenne, ti meg biztosan földöntúli örömmel fogjátok azt is olvasni, ha csak annyit írok, hogy reggelente készülődés közben mi volt a Jóbarátokban. Rachel épp terhes. amúgy ez. Aztán elkezdődött a Csengetett Mylord, emiatt majdnem elkéstem.

Volt most év vége felé egy hónap, amit ugyan nem önszántamból, de rászántam magamra és a gondolataimra, ritka frusztráló volt. A vége felé inkább úgy döntöttem, hogy megint elolvasom az AZ-t, immáron harmincadjára asszem. Úristen, most erről eszembe jutott, hogy meg kell rendelnem a Stephen King rajongók pólóját, sosem volt rajongói pólóm. Ja, de, tizenévesen volt Tankcsapda pólóm, aminek a hátán meztelenül pózoltak, mármint a lényegi részt eltakarták a kezükkel, de anyukámnak így is megrázkódtatást okoztam vele. Pedig milyen szép voltam benne farmer rövidnadrággal és térdig érő Gettával. Óh.     

Zenóbia a Facebookon!

úristen, nem írtam egy hónapja, pedig minden nap eszembe jut valami töredék, hogy ezt majd beleírom a blogba, aztán nem. Itt leszögezném, hogy ha jövőre mégis elmegyek egy Halloween buliba, akkor Morticia Addams leszek egy napra, imádni fogom. Egyszer voltam farsangi bulin felnőtt fejjel, nem mondom el, hogy fehér ruhában, rózsaszín angyalszárnyakkal jelentem meg, mert úgysem hinnétek el. Meg én sem. Valamelyik nap este, amikor véletlen otthon voltam, néztem a Story4-en Poirot kalandjait, közben a kötött kardigánomban a narancssárga fotelemben ülve vagdostam félbe a kis szívgyógyszereimet, azon elmélkedtem, hogy egy rendesebb nyugdíjas most sírva röhögne rajtam, úgyhogy átállítottam a tinderen a korhatárt hetvenötre. Nem. Bár a Szabad Földben is mindig elolvassuk a társkereső hirdetéseket, a legtöbb úgy kezdődik, hogy káros szenvedélyektől mentes, ennyit a tanyára költözésről (fogalmunk sincs, miért mi kapjuk meg mindig a Szabad Földet olvasásra, de nem merjük megkérdezni). A hétvégén jártam a város összes pontján szerintem, plusz még Érden is, ezt eléggé szoktam utálni, ha ilyen zsúfolt, de most valahogy szerettem. Eszembe jutottak helyekről emberek, akiket ismertem, de már nem, és milyen fura, hogy van egy-két olyan régebbi pillanat, ami még mindig úgy van bennem, hogy ott és akkor nem azt kellett volna tennem, vagy mondanom, hanem pontosan az ellenkezőjét annak, amit végül mégis, és ezt ráadásul közben is tudtam. Nyilván nem egyedi a jelenség, legalábbis a barátaim ezt hazudják, de annyira szeretném remélni, hogy ebben is lehet változni.       

Vasárnap megnéztük a Bárányok hallgatnak-ot a Bem moziban, a Bem moziba fura figurák járnak. Szimpatikusan furák, de furák.  Hazafelé a Nyugatitól, igaz, hogy nem a körúton mentem, hanem kis utcákon, de nem találkoztam egyetlen emberrel sem. Tényleg. Sötét volt, fújt a szél, és ha akkor valaki megkér, hogy segítsek neki a fotelt betolni a furgon hátuljába, valószínűleg ott halok meg egyből, aztán küzdhet egyedül a fotellel.

Csak hogy referáljak szánalmas változtatási kísérleteimről, az almák megaszalódtak az ablakban, azóta hoztam újakat, kíváncsian várjuk mind, hogy mi fog történni. A séta marad a hidegben is, reggel még mindig az erkélyen iszom a kávét, ebből lehet következtetni rá, hogy vettem-e már két tonna nikotin tapaszt, viszont, azóta tényleg főztem. Többször. Zöldségeket is ettem. Mindent nem lehet egyszerre, ekkora sokkra ki tudja, hogyan reagálnék.

Zenóbia a Facebookon!