Az történik, hogy eddig volt a beetetős időszak, a de jó, hogy hazaköltöztél, látod, még pókok sincsenek. Májustól mostanáig egy darab nyamvadt nyolclábú állatot sem láttam, mármint eltekintve a kaszás póktól, de az még nekem sem rendes pók. Na jó. Egyet júliusban, akkor véletlenül épp volt egy pasi a közelben, és neki mutattam rémült fejjel, hogy pók a falon, mire ő számomra hosszúnak tűnő másodpercekig nézegette, én meg őt, hogy mikor lesz már belőle Bruce Willis, majd rám nézett és megkérdezte, hogy van-e porszívóm. Tele az élet csalódásokkal. Aztán most az utóbbi héten kinyírtam pár gusztustalan fekete pókot, közben beszélek is hozzájuk, úgy közelítem meg őket, nem tudom melyik a rémisztőbb, aztán elolvastam három cikket a neten amihez képek is voltak, meg az instagramra is raktak ki, és akkor még rosszat is álmodtam, és arra ébredtem hajnali kettőkor, hogy valami megcsípett, ami egyébként teljesen egyértelműen szúnyog, ezt onnan lehetett tudni, hogy pont úgy nézett ki mint egy szúnyogcsípés, és viszketett. De a rossz álom és az előzmények miatt félálomban tutira vettem, hogy ezbazmeg pók, így kiköltöztem a nappaliba a kanapéra, még a januárban lejárt kalcium pezsgőtablettát is kiraktam az asztalra, vagy azért mert majd biztosan jó lesz az allergiás rohamra, vagy mert azzal akartam agyonütni az esetlegesen támadó állatokat, nem lehet tudni, aztán aludtam tovább. Reggel megállapítottam, hogy vannak dolgok amikre jobb nem visszaemlékezni ha nem akarok teljesen hülyének tűnni, ezt mondjuk most pont leírtam, de mindegy.
Az általános vélemény az volt amikor kijöttem lakni, hogy szar lesz bejárni, de ez a része pont nem érdekelt, és azóta sem érdekel, lehet közben olvasni. A másik csodálatos megfigyelésem, hogy mennyire rohadtul be lehet tényleg szűkülni abban az esetben, amikor az embernek nem áll másból a hétköznapok nagy részében az élete, mint a lakás-munkahely-lakás, esetleg lakás-munkahely-nemdebár-lakás helyekből, mindez két km-en belül. Ehhez persze kellett egy elmebajos munkaidő is, de ez sokáig ilyen volt, most már csak az elmebaj maradt, a munkaidő rövidült. Valójában akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor kezdtem megértően gondolni azokra a pasikra, akikkel kurva nehéz volt randizni, mert nem voltak hajlandóak kimozdulni a kerületből ahol éltek. És ezen valóban segít, hogy kell utazni, és nem csak ugyanazokat az utcákat és ugyanazokat az arcokat látod minden áldott nap, még ha az új arc akár csak valaki a volán buszon, aki banánt reggelizik melletted. Ez például új szokás, évekkel ezelőtt még nem a buszon reggeliztek meg kávéztak az emberek, ez mégiscsak egy fél órás út, nem négy óra Nyíregyházáról, de most divat lett, dizájn termoszok meg minden. Nekem még nincs.
A lakás alakul, irtó sok mindent dobtam már ki, rettenetes, ahogy jönnek felszínre az évek óta eltemetett dolgok azzal, hogy kidobok dolgokat, vagy találok a szekrény alján egy kis bizbaszt, ami valaha fontos bizbasz volt, érezhetően megvisel. Iszonyú kiégés van, diagnosztizáltam is a neten, nyilván, ami egyrészt megkönnyebbülés, hogy nem hülyülök, hanem csak elfáradtam mindenben. Ilyenkor szoktak az emberek elmenni fotóstanfolyamra, vagy kávézót nyitnak, vagy felszednek egy hetvenes gazdag pasit, vagy esetleg elkezdenek drogozni, kiváltják a régóta dédelgetett xanax receptet, én meg könyveket vásárolok cipők helyett és sorozatokat nézek, és lassan lehet, hogy nem csak én hallgatok Lana Del Rey-t, hanem azok is akik vetnek egy pillantást az arcomra az utcán.
