Ezt a bejegyzést vagy két hónapja írtam, de csak eddig jutottam vele, gondoltam majd még írok hozzá valamit az időjárásról, aztán ez elmaradt, de most beütött az ősz, hát érzem én, hogy eljött az idő.
"Egyébként fura újra visszaállni a spontán írásra, hogy nincs meg az alap, ami köré kell építeni egy keretet. És egyben felszabadító is, hogy nem kell alap, és az sem baj, ha keret sincs, mert nincs tét. A sütikkel abból a szempontból is más volt a dolog, hogy elvileg a recept volt a lényeg (én mondjuk tudtam, hogy egyáltalán nem az a lényeg), és így elég volt mellé pár magvas (jójó) gondolat és kész is. Most meg majd el kell döntenem, mennyire engedek belelátni az életembe, túl sok ismerős olvas. Annyira azért nem, ne is reménykedjetek, de előfordulhat néha, hogy megpróbálok ne adj isten érzelmekről írni. Az sosem ment, mert kemény vagyok és nem vallhatom be, hogy nekem is szar néha, mert akkor összedőlne a fekete domina imidzsem. Nem, nincs otthon korbácsom. Sem lakkcsizmám. Hát, ezzel össze is dőlt, úgyhogy most már leírhatom, hogy egyik este az jutott eszembe, mikor már fél órája ültem az íróasztal tetején, és merengve néztem a vasalódeszkát, hogy neki kéne ennek állni, mert most épp ráérek, hogy valójában már túl tudnám élni, ha néha kivasalnék egy férfi inget. Nem, eszetekbe ne jusson holnap megjelenni egy rakat gyűrött inggel.*
Szóval nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert a legbensőbb érzelmekről nem írok, nem is tudok, nincs meg bennem a képesség rá, nem írok munkáról, nem írok arról, ha valakit nagyon szeretnék épp fejbevágni egy téglával, mert udvarias vagyok, nem írok a randijaimról, mert szintén udvarias vagyok, úgyhogy asszem marad az időjárás, szerintem remek lesz, én érzem, hogy az időjárásról is tudok fantasztikusan izgalmasan írni."
A fesztiválkarszalag is lekerült, már nem hordom egy évig, mint tizenhét évesen, szerencsére van, ami viszont változik. A hozzáállás is, mert ide még egyszer tuti nem, bár voltak mások is harminc felett. Úgy tizenöten. Rezignálttá ott váltam, amikor odajött két srác, hogy töltsünk ki egy kérdőívet a dohányzásról, és kiderült, hogy 29 a korhatár, amíg még érdekel bárkit a véleményünk. Legalább kinézték belőlünk, az élet sekélyes örömei. Jövőre valami művészeti fesztiválra kell menni korongozni, vagy nem tudom, oda még beférünk, érzem én a nyomást. Most meg azt, hogy hullanak a levelek lefelé a fákról, mondjuk hova hullanának, ha nem lefelé, de tényleg, vége a nyárnak, lehet esőben sétálni majd az avarban, meg ilyenek, csak hogy ilyen finoman vezessem vissza a témát az időjárásra, ahonnan indultam. Az erkélyről át lehet majd látni a szomszéd házra, amit eddig jótékonyan takartak a lombok, cserébe ők is látják majd újra, ahogy reggelente teljesen lehetetlen öltözékben megfagyok az erkélyen a kávémmal. Abban legalább mákom van, hogy a korán sötétedést kimondottan imádom, mert ha már hideg van, legyen sötét is, ez egyértelműen sokkal jobban passzol a hangulathoz, mintha verőfényes napsütésben fagynék halálra, ebből gondolom ki lehet következtetni, hogy a hideget viszont nem viselem jól. Mondhatni.
Ja, és ma szóba került, hogy mi lesz, nincs mit várni, mert eddig vártam a nyaralást, a fesztivált, a következő szabadtéri akármit, és mivel teljesen kizárt, hogy elkezdjek arra vágyni, hogy síeljek, vagy netán forralt bor a karácsonyi díszkivilágításban (jó, azt minden évben lenyomom egyszer, de akkor is), ezért marad a jövő nyár. Na jó, meg a hétköznapi csodák, mondanám, ha én lennék Oravecz Zenóbia.
*a helyzet azóta odáig fajult, hogy valamelyik nap vasalatlan ágyneműt húztam fel. Rettenetes, sosem mesélem el anyukámnak.
