Ezt láttuk az erkélyről Hilltopéknál. Nem hinném, hogy visszaadja a hűbazmeg érzést, ami elfogott minket, még a libabőr is elöntött mikor először kiléptünk. A hűbazmeghez erősen hozzájárul, hogy hihetetlen mód csend van, kizárólag a madárcsicsergés hallatszik, meg ahogy érik a szőlő. Ki is találtuk jól, hogy jelentkezünk azonnal aranyhal etetőnek vagy madárijesztőnek a tőkék közé, vagy tök mindegy, csak ne kelljen hazajönnünk. Mondjuk aztán mondtam az Ivánnak, hogy arra azért kíváncsi lennék, hogy hány nap után rohannánk és tekernénk maximum hangerőre a Muzsika tévét, de mindenesetre állati jó lenne ezt kipróbálni. Az első két órában kizárólag suttogva mertünk beszélni, mert hát annyira. Láttuk Sanyit a rókát is, amint szökellt a szőlőben, hazafelé Sacihoz a rókalányhoz, aki meleg vacsorával várta az odúban. Igen, ilyeneket találtunk ki, és mellé gügyörésztünk is egymásnak, eléggé undorító volt. Undorítóan jó. Az Iván persze nem gügyörészett valójában, csak én, ő meg keményen nézett, összehúzott szemöldökkel.
A kemény nézés ott vesztette hitelét, mikor robbanócukorkás jégkrémet rendelt az erődben, ami ráadásul kibontva így:
Harsányan röhögtem. Az erődből nem feltétlen ez volt a leglényegesebb látnivaló, de menjetek és nézzétek meg magatok. Tökre érdemes amúgy, bár aki hasonlóan jól tud térképet olvasni mint én, az ne menjen egyedül, mert tutira eltéved és sikoltozva, megőszülve fog előkerülni valamelyik kazamatából úgy egy hét múlva. Klausztrofóbiások érjék be a réten nézgelődéssel, kurva nagy rét, szóval nem lesz gond ebből sem. Átmentünk Szlovákiába is, roppant intelligens módon az első Lidliig jutottunk, csak azért, hogy vehessünk szlovák feliratú csokikat meg sört, meg kofala kólát. Vettünk, örültünk, hazahoztuk, örültek mások is, az élet szép.
Ennél szebb már csak akkor volt az élet, mikor tegnap este kiültünk a libikókák mellé ezekkel itt fentebb, ez egy alig burkolt Hilltop reklám is lehetne. A magvas gondolatok megosztása helyett, egy órán keresztül stíröltünk egy világító seggű bogarat, amiről utólag kiderült, hogy dugni készülő szentjánosbogár-lány. Reméljük innen is, hogy végül összejött.
Van még rettentő sok képünk, de azokból ti már nem fogtok látni semmit, mert az élet kegyetlen is, amellett, hogy azért szép. Iszonyúan ránk fért már egy ilyen hétvége, még rám is, pedig nem mondhatni, hogy borzasztó stresszben telnének a hétköznapjaim. Innen már kihúzzuk ép elmével Kőszegig, már csak egy hónap. Amit még kár lenne kihagyni a történetből, hogy a mai ebédünk úgy nézett ki, hogy útba ejtettük az új olasz kézműves fagylaltozót, mert azt még nem próbáltuk. Ott ettünk három gömböt, megállapítottuk, hogy finom, meg hogy akkor ez volt a leves. Aztán azzal a lendülettel átsétáltunk a szemközti kávézóhoz, ahol adnak gépi fagyit, és azt kineveztük második fogásnak. Desszertet végül nem ettünk.
