jutott eszembe fogmosás közben, hogy ha egyszer lesz majd egy incifincipicike cukrászdám, akkor annak Zenóbia Rusztikus Süteményboltja lesz a neve. Ezzel a cseles névválasztással leplezem majd jól, hogy nincs kézügyességem. Hogy a sütik direkt nem élére vasaltak, direkt göröngyös és direkt nem elég fényes a csokimáz, direkt nem egyformák a szeletek, és direkt folyik szanaszét a krém az oldalukon. Nekem ettől is házi süti a házi süti, hogy vele történhetnek ilyen malőrök. Lesz még ezer éves gyúródeszka a falon, nekem meg lesz pöttyös kötényem, és fejkendőm, amiben boldogan dagasztom majd a fahéjas-diós csigát. Az esküvőre egy nénitől rendeltük a sütiket, és titkon abban bíztam, hogy majd olyan sütik lesznek, amiket nem lehetne simán akármikor eladni egy cukrászdában, hanem látszani fog rajtuk, hogy a néni az ezer éves gyúródeszkáján készítette őket, nem egy vérprofi műhelyben. Nem látszott. Az enyémeken látszana. Az milyen jó lenne, ha egyszer majd tényleg látszhatna is. Az milyen jó lenne, ha nem félnék egyedül lenni itthon éjszaka. Az milyen jó lenne, ha vágynék már gyerekre. Az milyen jó lenne, ha nyernénk a lottón. Az milyen jó lenne, ha ma vagy holnap kilakkozhatnám a lábkörmöm. Tudjátok mit? Kilakkozom. Mert ura vagyok az életemnek, azért!