Irtóra kicseszett velem a Simplonos pincérfiú, mert eléggé valószínűsíthető, hogy a koffeinmentes kávémat vagy elcserélte a Loretta koffeinesével, vagy egyszerűen csak mindkettőnknek simán azt hozott, gondolta, hogy a hülye picsa jön itt a különleges kívánságaival, de hát kit érdekel mit akar. A hülye picsa aki amúgy abban a pillanatban elalszik, ahogy párnát ér a feje, még hajnali egykor tágra nyílt szemekkel pislogott meg nézelődött, hogy most akkor mi lesz, megnézzem mi van a tévében, vagy olvassam ki a Háború és békét, vagy főzzek citromfű teát, vagy rakjak ki egy ezer darabos kirakót esetleg. De azért aludtam vagy négy órát ha jól számolom, mondjuk azt úgy, hogy óránként felébredtem, megörültem, hogy akkor ezek szerint ez azt jelenti, hogy az előbb már aludtam, ha volt honnan felébredni, így vissza is aludtam újabb egy órára, amikor ismét felébredtem ellenőrizni, hogy alszom-e már. Vidám éjszaka volt, én mondom. 

Ja, meg az is eszembe jutott reggel a buszon, mert úgy látszik gondolataim azért vannak, csak minek. Szóval az, hogy úgy látszik az előző rettentően antiszociális időszakban rákészültem erre a hétre, amikor meg minden napra jutott valami program, és még csak péntek van.  Egyébként tegnap bepótoltuk Lorettával a hiányosságainkat, mert délután öttől nagyjából egy levegővel beszéltünk mindketten este kilencig, időnként egyszerre is, de ilyen kis dolgokkal nem értünk rá foglalkozni. Klassz volt. A Simplont is még mindig szeretjük, csak ezentúl teázni fogok náluk. Meg az is kiderült, mert már másodszor teszteltem ezt a jelenséget a héten, hogy négy deci bor sok lesz egy olyan nőnek aki nem vacsorázott lófaszt sem. De legalább nem túl szomorúan vártam húsz percet a buszra a hidegben.  

Maga vagyok a melankólia mostanában, de nem baj, deresednek a háztetők, ettől álmodozós hangulatba ringatom magam reggel a fűtött buszon, és képzelgek a hamarosan kirakható karácsonyi világításról. A Camponában voltunk tegnap este moziban, ezt néztük meg és tetszett nekünk. Semmi különös de tényleg, aki katartikus élményre vágyik az ne nézze meg, de volt benne sok szép kéken világító szemű ember, és ugyan egyszer sem feszültem bele a székbe a meglepetéstől, de azért klassz kikapcsolódás volt. A pattogatott kukorica is finom volt, ezzel más is van így, hogy kizárólag moziban hajlandó megenni? Máshol eszembe nem jutna, sőt, kimondottan nem szeretem. Az otthoni mozizáshoz szerintem chips jár meg mogyoró. Na szóval, hogy a Campona tele van karácsonyi díszekkel meg öt méter magas mikulással, meg rénszarvasokkal meg minden, jól megcsodáltunk mindent és örültünk is nekik, főleg én.

Az előzetesekből megtudtam, hogy lesz új Jason Statham film, ebből következik, hogy hamarosan újra moziba megyünk. Lószar sincs egyébként, ma volt az első reggel, hogy tényleg iszonyúan rohadtul fáztam, de megnéztem és tegnaphoz képest semmit sem változott a hő, amikor pedig nem fáztam ennyire, viszont kevesebb ruha volt rajtam, ki érti ezt. És még mindig, mi lesz velem a mínusz tízben?! Ma Lorettával lófrálunk majd délután, ami jó lesz, meg különben is ideje már újra kihelyezni a barátságunkat a munkahelyről, mert sokkal jobban tudunk füstös kis kávézókban beszélgetni a szexről a ruhákról, mint a folyosón összefutva öt percre, miközben mindenki kagylózik aki elmegy mellettünk.

Ezt pedig már marha régen lementettem magamnak, mert egyszerűnek és nagyszerűnek tűnt, a gömbölygetés pedig köztudottan idegnyugtató hatással van az ilyenekre mint én, és most eljött az alkalom.

Az eredeti recept Doctor Peppertől van, innen is köszi érte.

Mivel ipari méretekben kellett gyártanom, ezért nálam így néztek ki az arányok, némelyik fix, némelyik érzésre:

- 1 kg darált háztartási keksz

- 75 dkg mascarpone

- hat adag kávé (a kávéfőző kübliben pont a hatosig ért a lé)

- pár kanál porcukor ( ezt kóstolásra nyomtam)

- rumaroma, amit szintén kóstolásra

- kakaópor a forgatáshoz

Amikor már szanaszét kóstoltam az Ivánnal együtt, és úgy ítéltem meg, hogy állagra is gyúrható, akkor nekiálltam gömbölygetni, meg kakaóporba forgatni, nagyon jó szórakozás volt. A borospohár a végére elég szarul nézett ki, mert nem álltam neki minden kortyolás előtt kezet mosni, így disznó mód csak megmarkoltam a trutyis kezemmel. De innen jelzem, hogy a bor és a gömbölygetés együtt, az az igazán idegnyugtató, így muszáj volt.

A képekért bocs, tudom, hogy rettenet giccs, de én szeretem a rettenet giccset. Az történt amúgy, hogy arra gondoltam a végén, hogy milyen jó lenne ha lenne nekem ehető aranyporom, akkor azzal beszórhatnám, és mennyire jól nézne ki. De mivel nem képezi a háztartásom szerves részét az ehető aranypor, ezért maradt az enyhén parasztos aranyszínű kötöző szalag mint megoldás, hát elnézést.  

Szülinapot ünnepeltünk egy fanatikus Rákóczi túrós rajongó szülinapját mégpedig. Így aztán enyhe aggódással, de gondoltam gyártok egy torta alakút belőle. Az enyhe aggódás felesleges volt, gond egy szál se.

Az eredeti recept Péter Jánosné Receptgyűjteményéból való. Nálam dupla adagból készült, mert a torta mellé egy kisebb tepsit is kibéleltem vele, hogy maradjon az otthoniaknak is.

Hozzávalók a tésztához (ez a szimpla adag):

- 30 dkg liszt

- 15 dkg margarin

- 10 dkg porcukor

- 2 tojássárgája

- 1 sütőpor

- 1 dl tejföl

Imádom ezt a tésztát, nagyon szeretek vele dolgozni, simán meg tudom állapítani, hogy hol van a a megfelelő nyújtható állag, és ha én meg tudom állapítani, akkor mindenki más is meg tudja.

Na szóval ezeket összegyúrjuk mind, kinyújtuk lehetőleg tepsi illetve tortaforma méretűre, majd 180 fokon sütjük addig, míg színe nem lesz a tésztának. Akkor kivesszük, és ráhelyezzük az alábbi tölteléket. A tortaformában nekem kicsit felpúposodott, de visszatuszkoltam. Az oldalára is hagytam kis tésztát, ami azért volt praktikus, mert kicsit úgyis összemegy a tészta a tepsiben, és így pont jól kitöltötte azt, még egy kis pereme is maradt.

A krémhez:

- 50 dkg túró

- 15 dkg porcukor

- 2 tojássárgája

- 1 dl tejföl

Összekutyuljuk a hozzávalókat, majd rákenjük a félig megsült tésztára. Sütjük a túróval is még vagy negyed órát, ez ilyen saccra megy kicsit, mert figyelni kell a tészta színét, amíg nem feketedik, addig jók vagyunk.

Negyed óra után erre a krémre kerül a hab, ami úgy készül, hogy 4 tojásfehérjét gőz fölött kemény habbá verünk 20 dkg porcukorral.  Ezzel már csak kb. öt percig sütjük még, ha a hab is kapott egy egész pici színt, (nem feltétlen kell neki annyi mint nálam lett, de közben nekiálltam mosogatni) akkor jó.

Nálunk ez ilyen örök favorit süti, az összes családi murira meg kell sütnöm, így már lassan becsukott szemmel is, de hát nem baj az. Most kaptam felhívást keringőre, hogy mi lenne ha ugyanezt mák töltelékkel is megcsinálnám egyszer, hát rajtam ne múljon.

Valamelyik este pedig hazafelé a kocsiban az alábbi bejegyzést írtam meg gondolatban, de aztán elmúlt:

"A fasz kivan ezzel, hogy gondoljuk ezt már végig, itt vagyok harminc évesen, van egy daganat az egyik lábamban, igaz, jóindulatú egy szavam sem lehet, és csak néha fáj, azt is már megszoktam, viszont nem hajlik jól, emiatt sosem leszek magas sarkúban vonagló hosszúcombú nő, de hát ez esetben legalább nem csal a látszat, mert hogy rövidek valóban. Aztán szívbeteg vagyok, ami miatt tizenpár éve gyógyszereken élek, műtöttek is de minek, néha elvisz a mentő, de megint csak egy szavam sem lehet, mert most úgy tűnik megint rendeződött a helyzet. Most meg már egy ideje fenyegeti a veszély a fogaimat, de most el is érte őket, fizethetünk ki egy több százezres műtétet, hogy feltöltsék gipsszel a gyér csontomat, hogy legyen ami tartsa a fogaimat még egy pár évig a helyükön. Negyven éves koromra gondolom megtámad a pestis. A kurva, rohadt életbe."

Aztán ez elmúlt, mert nem ismétlem magam, de mégis, ez van, lépjünk túl és tovább. Mindenesetre akit érdekel a parodontológia illetve szintén heveny fogágy betegségben szenved, az követheti majd a blogon a dolgot, be fogok számolni a kezelésekről meg minden. Eközben próbálom nem azt érezni, hogy ez milyen kínos, mert biztosan azt hiszik majd, hogy nem mostam még soha életemben fogat, mit csodálkozok ha ki akarnak hullani, nyilván egy igénytelen, folyton hagymaszagú nő lehetek, aki spórol a fogkrémen. Nos, ez nem így van, ezt nagyitól kaptam, akinek már húsz évesen műfoga volt, ami belekerült akkor két tehén árába, szóval ha jól végiggondoljuk az árak nagyjából hasonlóak voltak akkor is fogügyben.

Az Iván meg még nem volt húsz éves, mikor megműtötték gerinc-sérvvel, szóval amikor előadja az elméletét, hogy mennyivel egyszerűbb volt régen mert a gyengéket megették az oroszlánok és le volt a gond, akkor hangosan harsogva szoktunk összeröhögni. 

Eddig tartottak az elmélkedős reggeli sétáim a Moszkváról, két fokban illetve alatta már nem mókás ez egyáltalán, szóval legközelebb amikor kibújnak a hóvirágok, akkor lesz reggeli elmélkedés. Ezzel párhuzamosan nagyon elkezdtem vágyni egy teásdobozra, mármint olyanra amibe szépen be lehet pászítani a külünböző filtereket különböző fakkokba, meg egy 3-4 decis szép bögrére is, amibe lógathatom a szépen beillesztgetett filtereimet. Úgy értem, hogy nem most akarok teázásba kezdeni, mert évek óta egyfolytában negyven fokban is teázom, és poharunk is van otthon, meg bögrénk is, de az nem olyan. Ezek azért nem olyan nagy kívánságok ugye? Vannak ám nagyobbak is, de ezt tán hagyjuk most.

És ma kaptam a főnökömtől karácsonyfás kitűzőt, amit be lehet állítani, hogy piros fényekkel villódzon is, hát kell ennél több, de most tényleg?! Mert igen, én vagyok az a lány, aki imádja a karácsonyt, engem nem zavar, hogy a boltokban ilyenkor már simán a jingle bells szól meg a kiskarácsony, sőt, örülök neki és bárgyú mosollyal az arcomon nézelődök, megtapogatom az idétlen mécsestartókat, álmodozom a díszek előtt, de nem veszek mert már tavaly sem fért fel mind a fára, de azért majd egyet-kettőt úgyis, szóval engem irritálóan boldoggá tesz ez az egész. Undorító mi?  

Mármint az újfent nem azt jelenti, hogy megint megsütöttem, mert nincs az az isten, de viszont aki türelmetlen, ne süssön puszedlit. Így öt nap után, lehet, hogy már három is, de akkor nem teszteltem, tökre puszedliszerűek és ízűek és állagúak, és megszáradt rajtuk a ragacs is, szóval már csak az a néhány E hiányzik belőle, hogy végképp olyan legyen mint a bolti. Szóval aki türelmesnek érzi magát, annak hajrá!

Ez mennyire jó szó már, hogy puszedli, ha lenne egyszer olyan zsebben hordós kutyám, akkor tuti puszedlinek hívnám. Sosem lesz, mert idétlenek, nem kutyák, de ha mégis lenne. Volt egyszer egy nagy fekete szetterünk, őt Pimpikének akartam elnevezni, de a család leszavazott, mert minden jónak elrontói.

Azzal kezdem, hogy ha legközelebb ilyesmire adnám a fejem, akkor tudjak róla, hogy a szalakáli kurva büdös. De tényleg! Nem mintha nem tudtam volna erről eddig is, de azért ez mellbevágó élmény volt. Vagy orrba.

A puszedli mindenkinek ízlik, szerintem nem annyira jó az állaga, ami alatt azt értem, hogy inkább puha, mint -kívül ropogós, belül omlós-, nem száradt meg rajta a cukros cucc, ezért aztán még ragad is, és semennyire sincs bolti puszedli íze, pedig én bolti puszedli ízűre gondoltam, ami egy hülyeség, mert nyilván teljesen másképp történik az előállítás, mégis mitől lett volna olyan íze. A család viszont szereti. Na nézzük, mit rontottam el.

Az eredeti recept Eszterlánc anyukájától származik, köszöni a család.

Mézes puszedli/pogi

Hozzávalók:

- 1 kg liszt

- 40 dkg porcukor

- 6 db tojás (3 egész, 3 sárgája) Négy egészet raktam bele, mert kicsike apró miniatűr tojások voltak.

- fél csomag fahéj - Itt kreatívoskodtam, azaz a fele tésztába fahéj került, másik felébe pedig kakaó.

- 1 kk szódabikarbóna

- 3 dl tej

- 2 dkg szalakáli

- 8 evőkanál olvasztott méz, én természetesen elfelejtettem az olvasztást, gyanús, hogy így kicsit több méz került bele mint kellett volna

A dolgokat összegyúrjuk, három órán keresztül pihentetjük, (én csak kettőn át, mert hülye türelmetlen vagyok) aztán kiszaggatjuk és megsütjük. Az elnyújtás képtelenség lett volna, így vizes kiskanállal szaggattam a tepsire kis halmokat, amikből nagy halmok lettek a sütés hatására. 180 fokon sütöttem negyed óráig, aztán ebbe a mázba burkoltam a fahéjasokat. Pontosabban kentem meg ecsettel őket.

Máz:

- 3 tojásfehérje

- 3 ek forró víz

- 30 dkg porcukor

Gőz felett felverjük habbá, puszedliket beleforgatjuk ha merjük.

A kakaósoknak csokoládé máz készült, Horváth Ilona egy istennő, ezt mindenki tudja, íme az ő csokimáza:

- két evőkanál kakaó

- két evőkanál cukor

Ezt simára keverjük egy kis vízzel, sűrűre főzzük, majd hozzádobunk 3 dkg vajat és már kenhetjük, csorgathatjuk is.

A fehéreken a piros minta az Iván műve, ha már ragacsos, legalább legyen színesen mókás.

Az pedig milyen vicces, hogy szerintem azért jó a szemcsés szappan, mert ledörzsöli az elhalt hámsejteket, ettől pedig felfrissül és szebb lesz a bőr, tán még a narancsbőr is jobban múlik, az Iván szerint meg azért jó, mert lehet vele vakarózni.

Roppant kellemesen telt a hétvége, szombaton ugye munkával, vasárnap ezt még tetéztem némi sírógörccsel, ablakpucolással, függönyvasalással. Az utóbbi kettőnek örülök, ez is megvan, jöhet a karácsony, most már betalál a Jézuska a karácsonyfával. Szaloncukorra cserélődtek az őszi levelek a kis tálkában a dohányzóasztalon, eddig csak ennyire jutottam suttyomban, mert ilyenkor én már simán előszedném a világítást az ablakra, meg a mikulásos mécsestartót meg a girlandot, meg a világító jegesmedvét a kapuba, de Iván szerint ezt csak decembertől lehet, szóval csak apró sunyi léptekkel haladok. Mivel nyilván alig várjátok, hogy eláruljam a sírógörcs okát, elárulom, hogy én is alig várom, hogy valaki elárulja ezt nekem is. Mert azt ismerem, mikor PMS van és ettől meghülyülök és dögöljön meg mindenki, de akkor erről azért tudok, hogy na ez ezért van, a hold is kerekebb, ez ezzel jár. De amikor ez nincs, és hosszas gondolkodás után sem tudok semmi különös indokot felhozni arra, hogy miért rohadjon meg mindenki már egy hete, akkor áll elő a rejtély, hogy mégis mi a fene bajom van?! Az Iván nagy örömére nyilván, de úgy tűnik a sírógörcs segített, azóta kevésbé megfeszülten járkálok, és ne dögöljön meg mindenki, csak a mindenkinek a fele. Ezért van nekem szükségem az egyedüllétre, hogy az ilyeneket túléljem, és a körülöttem élők is különösebb nyom nélkül elviseljék. Szóval akkor mi? Az időjárás? De most még azt is szeretem. Rejtett lelki okok? Nekem ilyen nincs, semmi rejtélyes homály fedte titok. Az üknagyanyám nem kapott elég cukrot a zabkásájára, ez pedig feloldásra vár? Nyilván. Részemről mindegy is, lényeg, hogy ez maradjon ezen a szinten, azaz évi egyszer elég is ebből.

Az időjárásra visszatérve kicsit, azért azon a múlt héten elgondolkodtam egyik reggel, mikor vártam a buszra a Sasadin és felfedeztem, hogy tíz fok van, hogy ez így nem lesz jó a jövőre nézve. Ugyanis baromi komfortosan éreztem magam éppen akkor, trikóban, pólóban, két pulóverben, sálban kabátban, csizmában. Aztán realizáltam, hogy ennél hamarosan húsz fokkal hidegebb lesz, rajtam pedig akkor is pontosan ennyi ruha lesz csak, mert nem fér be több a kabát alá. Iván javasolta, hogy minderre még vegyem fel az ő pufidzsekijét, tuti nem fogok fázni. Meglátjuk, meglátjuk.

Végül tegnap sikerült megnézni Az amerikai utolsó fél óráját, az Iván csak úgy hívja, hogy "a film amiben nem történik semmi", és van is ebben némi igazság. Nekem tetszett, de tény, hogy aki nem depressziós éppen, az heveny agyérgörcsöt kap a végére, aki viszont éppen az, annak kiváló alkalom a másfél órán keresztül világfájdalommal eltelve bámulásra.

Ezen a héten szerintem minden nap péntek van, ma véletlenül tényleg, de tegnap is az volt és holnap is az lesz. Ez nem azt jelenti, hogy a héten minden nap bulizni megyek, mert volt idő, mikor a péntekek ezt jelentették, de rohadtul nem hiányzik már, most tényleg. Hétvégére mézes puszedlis terveim vannak, a hétvége hosszúságát tekintve pedig itt meg is állok azt hiszem a sorolásban. Ez milyen nagyanyósan hangzik már, hogy a pénteki buli helyett inkább puszedlit sütök kis köténykében. Kék alapon fehér pöttyösben, csak hogy jobban el tudjátok képzelni a dolgot. De azért legurítok majd közben egy-két pohár bort és akkor az már majdnem buli.  

Most következzen egy 100%-ig diétás sütemény, nem olyan kérdéses darab, mint az előző piskótatekercsem. :)

Csak én neveztem el amúgy csokis almáspitének, mert az íze erre hajazott, egyébként meg ez egy amolyan "süssünk abból amink van" típusú édesség. Az úgy volt, hogy maradt csokikrém az előző sütiből, amit illett elhasználni. Íme az eredmény:

Csokis almáspite

Hozzávalók:

Piskótához:  4 tojás, 3 ek rétesliszt, 2 ek xilit, 45 g marcipán (ami szintén megmaradt)

A krém az előző receptben készült. Na, ennek a fele.

2 db alma, 2 db szilva, 1 kk fahéj, 1 ek xilit, fél tábla diabetikus étcsoki

A piskóta ugyanúgy készült, mint az előző alkalommal, csak vízben oldott kakaópor helyett a maradék marcipánt tettem bele.

A meghámozott almát lereszeltem, a szilvákat felszeleteltem, majd a fahéjjal és a xilittel megpároltam.

A kihűlt piskótát kettévágtam, az egyiket kineveztem aljának, és alaposan bekentem a csokikrémmel. Erre rátettem a párolt gyümölcsöket, majd a másik piskótát. Erre ment a megolvasztott étcsoki. Be a hűtőbe, 1-2 óra múlva meg megkóstoltuk, fantasztikus lett!

Az egész süti 1187 kcal, és 57,3 ch-t tartalmaz. Nekem 21 szelet jött ki, azaz egy szelet 56,5 kcal és 2,7 ch. Tényleg diétás. :) 

Némi magyarázatra szorul a cím. Merthogy az történt, hogy a férjjel imádjuk a marcipánt (és ő még a csülköt is - de ez most mindegy), így elhatároztam, hogy a születésnapjára nem tortát kap, hanem ezt a süteményt.

Csakhogy! Ez így kereken 5000 kalóriás finomság, tele cukorral és liszttel, ilyet én biza nem eszem. Vagyis olyanná kellett átalakítanom a receptet, hogy nyugodt szívvel faljam fel én is. Nos, majdnem így történt! :) A cím a végeredményre utal. Vagyis tényleg nincs a sütiben egy gramm cukor sem, liszt is csak 40 g ami elenyésző. Ám összességében még az általam használt alapanyagokkal is 3544 kalória lett a tekercs, valamint 129 g szénhidrátot tartalmaz. Mondjuk ez utóbbi jó hír a "szénhidrátszámolgatóknak", ugyanis nekem 16 és két db fél szelet (a két széle :)), jött ki, vagyis egy szelet piskótatekercs 208 kcal-t, és 7,5 g ch-t tartalmaz. A két fél szelet értelemszerűen ezek felét. Egyébként isteni volt, és mértékkel akár fogyókúrázóknak is ajánlom, ugyanis valójában a marcipánban lévő mandula dobta meg így a kalóriákat. Na de akkor jöjjön végre a főszereplő! Egyébként pont úgy készítettem, mint a hogy a fenti receptben található, csak az alapanyagokat módosítottam. (Ja, meg küzdöttem a zsírszegény tejszínnel és a házi marcipánnal!)

Csokis-marcipános piskótatekercs 

Hozzávalók:

Piskótához: 4 tojás, 4 ek xilit, 4 ek rétesliszt, 1 ek zsírszegény kakaópor, 2 ek víz

Krémhez: 1 db Dr. Oetker zselatin fix, 2 tábla diabetikus étcsoki, 0,5 l 10%-os főzőtejszín (nem habtejszín!), 1 ek xilit

Marcipánhoz: 300 g mandulabél, 50 g xilit, 3 ek víz, mandula aroma, 1 ek rumaroma

Tetejére: fél tábla diabetikus étcsoki

1. A marcipánt előző nap elkészítjük: a mandulát és a xilitet ledaráljuk, hozzáadjuk a rumaromát (rumot kellett volna, de az nem volt itthon). A vízben elkeverjük a mandula aromát. Itt azt írja a fáma, hogy ebből annyit adunk a masszához, hogy az nyújtható, de nem ragacsos legyen. Ez nekem nem jött össze, kb. 1 deci vizet öntöttem rá, persze ragacsos lett. De úgy tűnt ez nem gond, másnapra megszilárdult, bár nyújtani nehezen lehetett. Ezért kell csak 3 ek víz, és nem egy dl. :)

2. A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéből kemény habot verünk, közben kanalanként hozzáadjuk a xilitet. Beleöntjük a sárgákat, és a vízben feloldott kakaóport, majd még 2-3 percig verjük habverővel. Ezután fakanállal óvatosan belekavarjuk apránként a lisztet. A habos tésztát egy sütőpapírral bélelt tepsibe öntjük, majd 180 fokon 10 perc alatt megsütjük. Ha megsült benedvesített konyharuhára borítjuk, feltekerjük, majd hagyjuk kihűlni.

3. A tejszínt megpróbáljuk felverni habverővel, miközben a zselatin fixet és a xilitet beleszórjuk (nem fog sikerülni), majd elegünk lesz, és beletördeljük a 2 tábla diabetikus étcsokit, szépen felforraljuk, majd teljesen kihűtjük. Na, ezek után végre sikerül habot verni belőle. (Hogy én ezzel mit küzdöttem!)

4. A kihűlt piskótalapot kitekerjük, és bekenjük a krémmel. Itt azt írta a recept, hogy 4-5 kanálnyit hagyjunk meg, hát, nekem több mint a fele megmaradt a krémnek, még úgy is, hogy jön a következő lépés.

5. A krémes piskótát feltekerjük, és a tetejére vékonyan kenünk még egy kis krémet, majd erre nyomkodjuk rá a marcipánt.

6. Megolvasztjuk a fél tábla diabetikus étcsokit, majd ráöntjük a tekercsre. Mehet a hűtőbe, kb. 2-3 óra múlva már fogyasztható is.

Macerás, de nagyon finom, megéri megcsinálni!

Tegnap este elkezdtük nézni Az amerikait, nekem nagyon bejött, bár hagytunk mára is egy fél órát, mert kidőltem. Pont abban a hangulatban vagyok, hogy tökéletesen kielégít egy film, amiben nem szólnak egy büdös szót sem, lévén én sem akarok megszólalni sem, és klassz zegzugos utcákat mutatnak folyton, amiken én is szívesen sétálgatnék egy szál magamban, melankólikusan. És rágyújtott benne a nő szex után, na igen, ez még egy olyan dolog, ami rettenetesen jól tudott esni, nyálcsordítós jelenet volt. 

Nem vagyok a helyzet magaslatán, most erről eszembe jutott mint megoldás, hogy lehet iszom egy pohár bort mindjárt. Eddig is akartam, csak mocskos módon fájt a fejem, és gondoltam kivárom, hogy lesz-e rosszabb, mert akkor marad az algoflex, de azóta jobb lett. Iván dolgozik, állítólag még ma hazajön azért, ez pozitívum, mert ha mégis bent maradna reggelig, akkor én ugye nem alszom ma éjjel, azt meg utálnám.

Elköltözött a Lány aki eljön velem sétálni, ebből következik, hogy most már aztán végképp nem jön velem senki sem sétálni, ez borzasztó szörnyű, rettenetes. Tök jó kis lakása lett viszont, simán el tudnám magamnak is képzelni, állati hangulatosra meg lehet csinálni. Még amikor ki lehetett ülni az erkélyre, akkor beszélgettünk erről az Ivánnal, hogy ha másképp csinálhatnánk valamit az elmúlt húsz évből, akkor az mi lenne. Nekem pedig pont ez, hogy laknék egyedül egy évet valahol a városban, ezért cserébe pedig feláldoztam volna az egyik kapcsolatomból simán egy évet. Akár többet is. Aztán van még az is, hogy mennyire messzire kerülnék el bármilyen pénzügyi szakirányt, de ezt hagyjuk is, ezen már rinyáltam a múltkor. Szóval marad az egyedül élés. Ez a vágyam már szintén nem fog teljesülni, mert ahhoz el kéne válnom, azt meg nem annyira bírnám, szóval ez csak ilyen elméleti.

Amúgy is egy olyan lány vagyok, akinek iszonyú nagy szüksége van a magányra, ha több lenne a szabadságom, akkor évente egyszer rendeznék egy ilyen hetet, hogy itthon egyedül, de azért ha este hazajön az Iván munkából, az jó. Az első két napban tuti takarítanék meg rendezkednék, de aztán kizárólag ezeket a dolgokat művelném: olvasás, séta, sütemény sütés, sorozatbámulás, torna, délutáni alvás. Imádnám. Ma pont ki lettem elégítve ebből a szempontból, ami nem is baj, mert megszólalni sem volt kedvem. Most megyek, és játszom egy kis Bejeweled-et, hogy végképp lenullázzam az agyam.

Az történt, hogy az Iván mákos tésztára vágyott, de nem evett meg hozzá húsz deka mákot, nem is értem, szóval a maradékot muszáj volt elhasználnom mibe másba mint mákos süteménybe. Az eredeti recept a nosalty-ról származik.

Francia mákos szelet

Hozzávalók a mákos piskótához:

- 20 dkg cukor

- 12 dkg liszt

- 6 tojás

- 3 evőkanál víz

- fél dl étolaj

- 1 sütőpor

- 10 dkg darált mák

Ezt sütöttem meg először. Felvertem a tojások fehérjét egy külön edényben. A tojások sárgáját habosra kevertem a cukorral, majd hozzáadtam a vizet, olajat, mákot. Innen már kézzel belekevertem a felvert fehérjét és a sütőporos lisztet, majd 180 fokon megsütöttem kb 20-25 perc alatt. Az eredeti recept őröletlen mákot ír, nekem tök jól működött a darált mákkal is.

Hozzávalók a mézes lapokhoz:

- 40 dkg liszt

- 10 dkg porcukor

- 1 evőkanál méz

- 7,5 dkg vaj

- 2 tojás

- 1 kávéskanál szódabikarbóna

Összegyúrtam válogatás nélkül a hozzávalókat, nekem a 30 dkg liszt viszont kevés volt, így lett belőle 40, hogy nyújtható tésztám legyen. Így viszont kiválóan lehetett nyújtani, a piskótás tepsi hátulján. Nagyon hamar megsül, 180 fokon tényleg maximum 10 perc volt.

Hozzávalók a krémhez:

- 3 tojássárgája

- 15 dkg porcukor

- 35 dkg vaj

- 2 csomag vaníliás pudingpor

- 7 dl tej

A tojássárgáját habosra kevertem a vajjal. A pudingot megfőztem a tejjel és a cukorral, majd amikor már kihűlt, hozzákevertem a vajas cuccot.

A tetejére nem hagytam krémet, így került rá helyette csokimáz. Ha legközelebb ilyet csinálok, akkor laposabb piskótára fogok hajtani, mert így ez nekem túl vastag lett. Ha Iván nem lenne megrögzött lekvár ellenes, akkor simán kettébe vágtam volna, és megkentem volna valami jó kis pikáns lekvárral. Vajon élhet-e békés szimbiózisban egymással két olyan ember, akiknek ennyire különböző a hozzáállása a lekvárhoz?

Nem véletlen, hogy ma reggel úgy döntöttem, a nagy büdös fenét fogok én felkelni hat előtt, hanem inkább alszom még másfél órát és jövök az Ivánnal kocsival. Egyrészt esik az eső, sötét van, nyirok van, hétfő reggel van, ennyi szerintem bőven elég indok, de ezen kívül még rosszakat is álmodtam egész éjjel. Amikor először felébredtem hajnalban, akkor valami süteményes dolog volt, arra nem emlékszem konkrétan, hogy mi volt benne a rémes, biztosan odaégettem vagy nem tudom, de iszonyú rossz érzéssel nézelődtem ki a paplan alól. A következő másfél órában pedig azt álmodtam, hogy én vagyok Harry Potter, aki a Frodót üldöző sötét lovag elől menekül, nagyon-nagyon rémülten, és halálfélelemmel eltelve. Most erre mit mondana Freud, kíváncsi lennék rá.

Hétvégén tényleg nem takarítottam egy szemet sem, és nagyjából arra is képes voltam, hogy leszarjam a terjengő porcicákat, meg elhullajtott hajszálaimat. Szombat este pedig az Ivánnak már nagyon mehetnékje volt, neki ha már egy napig nem megyünk sehova, akkor ettől problémái lesznek, pedig amúgy nem mondható hiperaktívnak egyáltalán, de lehet van valami rejtett klausztrofób hajlama, vagy ilyesmi. A mozit preferálta volna, én viszont nem voltam hajlandó kulturált kinézetet csinálni magamnak, azaz megválni a tréningtől, amiben simán elmegyek boltba meg minden, de moziba azért még én sem. Így más alternatívákkal álltam elő, amiket lehet szakadtan is művelni, ezekből pedig az autózzunk egy nagyot és hallgassunk közben régi cd-ket teljes hangerőn nyert. Autóztunk, süketültünk, felmentünk az első csókunk színhelyére, ahonnan le lehet látni az egész kivilágított városra, hát igen, giccses volt, de hát milyen is legyen egy igazi első csók? Röhögtünk, mert a nagy romantikázásban most erősen akadályozott a nagy tányér almás pite, amit szorongattam egész úton a kezemben, mert még az autózás előtt Iván szüleihez is beugrottunk, onnan pedig nem lehetett pite nélkül távozni. Mondtam is, hogy látod, anyád nem akarja, hogy megcsókolj! De azért megoldottuk, aztán haza, üvöltött közben a Bad Religion, meg ilyesmi zenék, erről meg a régi szép Wigwamos napokra gondoltam, aztán meg arra, hogy most már ez van, hogy ilyen zenéket csak az autóban hallgatok, miközben almás pitét szorongatok az ölemben. Ennek is megvan a maga varázsa egyébként.

Most az a kurzus jön, hogy hogyan süssünk úgy citromos kekszet, hogy nincs itthon citrom. De nem csüggedünk, citromlé van, meg narancsos étcsoki is, amit már ideje lenne elhasználni valamire, hát így. A recept eredetije Doctor Pepperé, abból kreáltam ezt a verziót.

Citromos, narancsos-csokis keksz

Hozzávalók:

- 35 dkg margarin

- 1 dl citromlé

- 30 dkg cukor

- 1 kávéskanál vanília aroma

- 2 tojás

- 48 dkg liszt

- 1 sütőpor

- csipet só

- 10 dkg narancsos-étcsoki

Citromlevet felforraltam, simára kevertem a margarin felével. A margarin másik felét habosra kevertem a cukorral, a vanília aromával, majd belekevertem felváltva adagolva a sütőporral vegyített lisztet, a csipet sót, és az olvasztott citromos margarint. Végül hozzákutyultam az apróra darabolt narancsos étcsokit is. A masszát beraktam a hűtőbe néhány órára. 

Aztán gyújtottam gyertyákat, meg töltöttem bort, meg raktam sütőpapírt a tepsire, a sütőt pedig bekapcsoltam 180 fokra. Na most a kézzel gömbölygetést három kísérlet után feladtam, és átváltottam a kiskanállal rakok kupacokat változatra, amiket lisztes aljú pohárral szétnyomkodok, mert nekem ragadt a tészta valamennyire. De így tök kezelhető volt a művelet. Nyolc perc alatt halvány, nagyon omlós kekszek születtek, tíz alatt pedig pirultabb és kekszebb állagú kekszek születtek, mindenesetre mindkettő eléggé marha finom. Lett az Ivánnak reggeli jó pár napra, meg anyuéknak kóstoló, meg kollegáknak is egy kis doboznyi, ez azért akkora mennyiség, amiből már osztogatni is kell, de ez is volt a célom többek között.  

Az eredeti recept fogalmam sincs, honnan származik. Egy pár éve már megcsináltam, és annyi maradt meg az emlékeimben, hogy öt percig sem tartott, szóval finom süti. Az persze simán kiesett az emlékezetemből, hogy rohadt egy dolog a madeleine formával dolgozni, meg lehet tippelni, hányszor vágtam el vele a kezem. (nyolcszor) Legközelebb muffin formába töltöm majd, vagy ha megint kihagy az agyam, akkor nem. Ősz van, tök meg alma meg fahéj időszak, ilyenkor muszáj ilyen illatokkal megtölteni a lakást. Tök illattal annyira nem muszáj.

A recept 2,5 dl-es bögrében adja meg a mennyiségeket, hogy én hogy utálom a bögrés recepteket, ez a mennyiség kb. 20 darabhoz elég, én duplán számoltam.

Fahéjas-almás madeleine

Hozzávalók kb. 20 darabhoz:

- egy 2,5 dl-es bögre

- fél bögre olvasztott margarin

- 2/3 bögre cukor

- 2 tojás

- 1 bögre liszt

- egy sütőpor

- fél bögre finomra reszelt alma

- 1 púpos kiskanál őrölt fahéj

- 1 vaníliás cukor

- 1 evőkanál darált dió

A tojásokat krémessé kevertem a cukorral, majd hozzácsurgattam az előzőleg megolvasztott margarint. Fakanállal hozzákevertem a többi hozzávalót, lisztet, almát, vaníliás cukrot, fahéjat és a diót.

Pár órára beraktam a hűtőbe a cuccot, majd előmelegítettem a sütőt 180 fokra. A madeleine formákat olvasztott margarin és egy ecset segítségével megkentem, mielőtt belehalmoztam a púpos kiskanálnyi masszát. 20-25 percig sütöttem. A formából kiapplikálva megszórtam fahéjas cukorral. Jól elszórakoztam vele még annak ellenére is, hogy közben legalább harminchatszor kívántam, hogy aki ezeket a madeleine formákat készítette, annak törjön le a keze. A végére azért jár egy giccses is:

A sütemény-fanatizmusomon kívül rendelkezem még ugye az olvasás-fanatizmussal, mindig is megvolt rá a koncepcióm, hogy hogyan érjem el, hogy nehogy egy percig is a külvilágra kelljen figyelnem. Mindig két könyvet viszek magammal mindenhova, mert mi van, ha egyszer csak lehetőségem támad valami véletlen okból kifolyólag pár órát egyhuzamban olvasni, sosem lehet tudni, és akkor az egyik elfogy, és nincs nálam másik, ez nem történhet meg, a gondolattól is kiver a víz. Mondjuk kiürítik a várost az óriási aligátor meg az óriási piton támadása miatt, de nem férek fel csak a hatodik buszra, addig ki kell tölteni valamivel az időt. Tehát a két könyv megvan, az alkalom is megvan (nem, ez most nem a piton meg az aligátor, de lehetett volna az is), el is fogyott az egyik, de mivel most ez egy sorozat, ezért nem mindegy, hogy milyen a sorrend. Három oldal után ki is derült, hogy ez nem a következő, rosszat hoztam magammal, jöhet a víz.

Azt ne gondoljátok, hogy könyv nélkül maradtam, mert ilyenkor az van, hogy körülnézek a fiókban, és ha van ott olyan amit még nem olvastam, vagy nem elégszer, akkor meg vagyok mentve. Ha nincs, és van pénzem, akkor veszek egyet valahol. Este aztán a megmentő könyvet próbáltam elővenni a buszon, ebből következtethet az okosabbja az anyagi helyzetemre is, de a köcsög sofőr nem fűtött, én meg nagyon fáztam, tehát képtelen voltam előhúzni a kezeimet a pulóver mélyéről, így évek óta először a tájat (este tízkor esőben) néztem, és az embereket a buszon, egészen új élmény volt, de ennyit azért nem akarok gondolkodni, mert arra elég a reggeli tíz perc sétám befelé a Moszkváról.

Sokáig szerettem volna könyvtáros is lenni, de aztán rájöttem, hogy nem lenne jó, mert ezzel is úgy vagyok mint a turival, azokat a betűket én akarom először látni, nem tehetek róla, ez van.