A hétvégéről pedig tegnap kiderült, hogy a szombati program nem program mégsem, ami kár, főleg, hogy így nem süthetem meg az előre jól kitervelt sütiket, de majd helyettük valami mást azért kitalálok, sőt, már ki is találtam. Így felszabadult egy napom, amivel jajj mit is kezdjek-mit is kezdjek, természetesen a buzgómócsing énem arra jutott, hogy na majd akkor én ablakot pucolok, mert már nem látni át rajtuk, de gáz. Szerencsére anyámmal is tudattam ezt az ötletemet, aki közölte, hogy ne legyek már ennyire hülye, hol van még a karácsony, tökre ráérek novemberben is ablakot pucolni, akkor sem lesz szarabb megcsinálni, és mivel most már felnőttem, nem ciki megfogadni anyu tanácsait, tehát van egy szombatom. Amin szabadfoglalkozás lesz, sőt, még vasárnap is az lesz. Sok-sok olyan dolgot fogok csinálni, ami kikapcsol és feltölt és tökjó lesz, mert takarítani sem fogok, majd nem nézek lefelé, hogy ne lássam a porcicákat a parkettán, amik egy hét alatt összegyűlnek. Ez másnál is így van, hogy simán egy hét alatt ott teremnek?

Mosni azért fogok, meg ágyneműt húzni is, jut eszembe kéne ágyneműt is vennünk, de nem fogunk, mert nem muszáj, csak kéne, mert már unom azt a négyet, amit négy éve cserélgetünk. Újat akarok, de nem szatént, mert annak aztán semmi melegség és belebugyolálom magam kellemesen hangulata nincs, nem is tudom emberek hogy bírják elviselni maguk alatt-fölött. Ja, és le kell vágatnunk az ágy végét, mármint azt a peremet vagy mit, mert az Iván úgy alszik mindig és minden körülmények között, hogy lelógatja a lábát az ágyról, amit így reggelre majdnem szétvág az a hülye keret, de ebből nem tanul a láb, a következő éjjel is lekúszik a matracról. Szerencsére csak két asztalos van a családban, valamelyiket felbéreljük majd okosan, hogy jöjjön már át ugyan egy fűrésszel, aztán essen neki, amúgy is utálom azt az ágyat, mert randa mint a bűn, szóval randább már nem lesz. Irtózatos pénzt el tudnék költeni lakberendezésre, de így is imádom ezt a lakást, meg azt is már előre imádom ami lehet még belőle, a festés végül is már olyan, amiről mindig is álmodtam, meg a nappali is már szinte majdnem.  

És hogy az ember tök jóban van a testvérével, meg együtt járnak bulizni, mindent megbeszélnek, tanácsot adnak, sétálnak a városban órákig meg minden, aztán egyszer csak komoly párkapcsolatokat alakítanak ki, mindketten gondolkodás nélkül igyekeznek ezeket törvényesíteni is, mert eljutott az agyukig az otthoni nevelésből, hogy akivel lefekszel, azzal össze kell házasodni, csak az eszükig nem. Aztán végül sikeresen megházasodnak, és azon veszik észre magukat, hogy kevesebb a beszélgetés, meg a séta, meg a buli, az utóbbit mondjuk éppen nem bánják. Tegnap kicsit pótoltuk a Pivel az elszalasztott időt és nagyon jó volt sokat beszélgetni, meg is fogadtuk, hogy nem szokunk le erről, nem akarunk ebben hosszú kihagyásokat. Nekünk állati szerencsénk van, hogy barátok is lettünk, ezért mindig arra vágytam, hogy majd az én gyerekeim is így szülessenek, hogy egy fiú aztán öt év különbséggel egy lány. Mire rászánom magam a szülésre addigra lehet, hogy kitalálnak erre is valamit, amilyen ütemben halad itt a technika. Mondjuk amilyen ütemben meg én haladok, rohadtul nem lesz nekem időm itt öt évet várni két gyerek között. 

Jót beszélgettünk tegnap este, borral, cigarettával, amiből én csak a dohányszagot vittem haza magamon, és most jövök rá, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy de jó lenne rágyújtani, pedig az ilyen borozós-egyre-többet-beszélek-mert-csak-egy-joghurtot-vacsoráztam eseményeknél azért még eszembe szokott jutni. Legutóbb akkor futott össze szó szerint a nyál a számban a cigi gondolatára, amikor egyedül voltam otthon egy péntek reggel, megfőztem a koffeinmentes kávémat, felöntöttem egy csomó tejjel, raktam bele mézet, sütött a nap az erkélyen, és akkor úgy elképzeltem, hogy ha én most kiülhetnék a kávémmal, és elszívhatnék mellé két szál cigit, az mennyire iszonyúan kurva jó lenne. Szinte éreztem a számban az ízét. Pedig már három éve, de hát olyan ez mint az alkoholizmus, Zenóbia vagyok dohányos, három éve tiszta. 

Aztán még valamiről leszoktam, hihetetlen, de erre is tegnap döbbentem rá, mikor a Pi viszont nekiállt disznósajtot, kenyeret és majonézt vacsorázni. A majonéz, te jó ég, volt idő mikor mindenhez majonézt ettünk, de tényleg mindenhez, elképzelhetetlen volt egy akármilyen étkezés nélküle, jó talán a levesbe nem nyomtunk. Még a rakott káposztához is majonézt ettünk, és én nem is emlékszem, mikor ettem utoljára, mert hogy a majonéz az hizlal. Miről mondok még le vajon, abban a reményben, hogy én leszek a legszebb királylány a faluban? Sok mindenről, mert tudnék én nagyon sokat és nagyon finomakat enni minden nap, de akkor egy nagyon boldogtalan kövér nő lennék, ami nem lenne jó. Így csak néha fut át egy kósza fájdalomhullám a szívemen, mikor valaki kezében majonézes tubust látok, facsarnám ki a kezéből. Na jó, ez vicc, és ennyire nem teátrális a helyzet, az Univer majonéz vissza fog térni az életembe, csak nem mindenhez és nem minden nap, mert már nem vagyok tizenhat éves, hogy ehessek bármit, de ne változzak semmit. 

A süssünk mindenféle süteményeket, minél többet, lehetőleg minél finomabbakat és édesebbeket hobbim is állatira jól illeszkedik a terveimbe, de ez a hobbi marad, mert ez már szenvedély, azzal meg nem lehet tréfálni.  

Van az úgy, hogy hiába beszélek. Merthát mondom én egy ideje, hogy létezik olyan, hogy egy süti finom és még bűntudatod se lesz, ha megeszed. Talán mindenkinek van ilyen, hogy tudja, hogy egy dolog létezik, csak még sohasem látta. Ilyen volt Zenóbia és a diétás süti kapcsolata is. Zenóbia konok módon ellenállt a cukor-, margarin- és lisztmentes süteményeknek, mondván, az szentségtörés, így úgy döntöttem, ezt nem hagyhatom annyiban. Íme egy édesség, ami finom, végtelenül egyszerű, és még diétás is. Sehol egy kis cukor, margarin, sőt liszt sincs, mostmilesz.

Kakaós-szilvás süti

Na ki az az elmebeteg mazochista kretén, aki taposás közben Fald fel Amerikát! néz? Hát persze hogy, de legalább egyszerre csorog a nyálam, meg az izzadtság a homlokomról, örömteli élmények ezek.

A sikerélmény süti úgy készült, hogy mi van otthon, mert azért ez nem egy olcsó hobbi, nekünk meg most pont spórolni kéne nagyon, egészen jól is megy, amióta megfogadtuk, hogy nem megyünk a tescoba többé, nem is voltunk háromnál többször. Ezzel nagyjából harmincezer forinttal költöttünk csak többet, mint amúgy költöttünk volna, de nem baj.

Kókuszkocka, Péter Jánosné recept gyűjteményéből

Hozzávalók a tésztához:

- 50 dkg liszt

- 20 dkg margarin

- 2 evőkanál kakaó

- 25 dkg porcukor

- 1 csomag vaníliás cukor

- 1 sütőpor

- 1 csapott mokkáskanál fahéj

- 4 tojássárgája

- kis tejföl

Ezeket jól összegyúrjuk, majd a kapott masszát két részre osztjuk. Tejföl híján natúr joghurt került bele, azzal is tök jó volt.  Az egyiket kinyújtjuk és kivajazott tepsibe tesszük. Megkentem iszonyú mennyiségű, de utólag kiderült, hogy lehetett volna még iszonyúbb az a mennyiség, anyu féle ribizli-málna lekvárral, erre kerül a töltelék.

Töltelék:

- 10 dkg margarin

- 5 evőkanál porcukor

- 1 dl rum híján, rum aroma saccra

A tölteléket habosra keverjük, majd beleteszünk 15 dkg kókuszreszeléket, én húszat, mert mi a fenét csináljak a megmaradó öttel, és 4-6 tojás felvert habját, részemről hatot. A lekváros lapra kenjük, és a másik lappal beborítjuk. Sütőbe tesszük, amíg a tészta sül, a következő mázat készítjük el: két tojássárgáját 10 dkg porcukorral jól összekeverjük, majd a megsült tészta forró tetejére kenjük. Az új tepsiből pedig valahogy oly módon operáljuk ki, hogy ne sértsük fel a bevonatát a késsel, ahogy én azt tettem rögtön. Nem mintha csodálkoznék.

Most látom igazán, hogy mekkora hülye vagyok ezzel, hogy  kitalálom előre, hogy mit akarok megcsinálni a hétvégén, és a pihenést is felírom egy listára, hogy na mondjuk vasárnap négy és öt között olvasni fogok a kanapén, miközben boldog vagyok, hogy mindent kipipálhattam a hülye listámról. Nem is tudom, honnan szedtem ezt, hogy már csütörtökön azon gondolkodom, hogy akkor takarítás, vasalás, csizmák előszedése, papucsok elrakodása, sütisütés, tökfaragás borral, torna, néha azért elmehetek pisilni, és engedélyezem magamnak a tévét is bekapcsolni mindeközben. Hát ez nem normális dolog, mi lenne ha még gyerekeink is lennének, akkor mondjuk végképp kitörölhetném a seggem a hülye időbeosztásommal, ami nem tudom említettem-e már, de egy hülyeség. Bár csak a körömlakkozás maradt ki, na meg a tökfaragás sikerélménye. Ez leginkább azért, mert tegnap estére valahogy elmúlt a lelkesedésem, meg persze azért is, mert még mindig nincs kézügyességem, de az Iván nagyon ügyes volt és tök rémisztő tököt faragott, én meg egy tök idétlen béna tököt. Ők Carlos és Carla, akik kint ülnek most az erkélyen, este pedig alájuk gyújtunk és örülünk nekik a kanapéról, hogy ott vigyorognak/vicsorognak.

Az a vágyam is maximálisan teljesült, hogy gyűjtsünk leveleket meg csipkebogyó ágakat, mert ez megtörtént, felmentünk Dobogókőre. A rutinosak mind pufidzsekiben, sapkában, sálban nyomták, nekem pedig hatalmas lelkierő kellett, hogy negyed óra után ne könyörögjek sírva az Ivánnak, hogy menjünk haza, mert szétfagyok. Miután átestem a holtponton már vicces volt, és ettünk isteni sült karajos szendvicset napsütötte kövön, aztán ittunk szájösszeragasztóan édes mogyicsokit, kihagyhatatlan. A csipkebogyó bokor meg szanaszét szurkált minket, kihúzott a sálamból is egy szálat, emiatt nekiestünk keményen a metszőollóval, hülye bokor. Aztán sütöttem még rettentően egészséges rozsos kekszet az Ivánnak, hogy legyen neki reggelire egy hétig, ehelyett nekem lesz reggelim, mert hogy az Iván ezt nem fogja megenni az holt biztos. Részemről szokható a dolog, a nyolcadik után egész tűrhető íze van, biztosan én rontottam el valamit, vagy ez egyszerűen csak ilyen, nem tudni. Sikerélmény sütemény is lett azért, azt a következő bejegyzésben osztom meg, recepttel, képekkel meg minden.

Nos, aki szurkolt az autó miatt, annak köszi, mert minden rendben, feleslegesen riogattak minket hülyeségekkel. Így most már jöhet tényleg a csodás csokoládés torta.

A tésztához:

15 dkg margarin

25 dkg porcukor

csipet só

6 tojás

15 dkg étcsoki, nálam Szerencsi volt

15 dkg liszt

1 sütőpor

Elsőként felvertem a tojásfehérjét a sóval, aztán a porcukrot a vajjal, majd a tojássárgájákkal. Közben felolvasztottam a csokit gőz felett, amikor felolvadt, hozzáadtam a vajas krémhez. Eddig a robotgép, innen a fehérjét és a lisztet óvatosan fakanállal hozzákevertem a krémhez, majd belapátoltam a kivajazott tortaformába, amiről még mindig nem tudom hány cm átmérőjű, de majd megmérem már azért. Internetes tapasztalatokat átlagolva, 180 fokon sütöttem kb. 35-40 percig, fogpiszkálós próba megvolt.

A krémhez:

25 dkg margarin

15 dkg cukrozatlan kakaópor

csipet só

20 dkg porcukor

2 vaníliás cukor

rum ízlés szerint

2 dl habtejszín

Vajat felhabosítottam majd hozzáadtam géppel mindent, a tejszínen kívül, minden kakaóporban úszott természetesen, nem baj. Aztán a felvert habtejszínt már fakanállal hozzákevertem, szép lett és finom. Közben az Ivánnal elvágattam három felé a tésztát, nagyon ügyesen sikerült is neki, így jól megkentem a krémmel a lapokat. A tetejét bevontam étcsoki és margarin összeolvasztott együttesével, majd ráapplikáltam az általam kreált marcipán díszeket, rendkívül fantázia dús voltam, amint látszik, de még életemben nem csináltam ilyet, nézzük el nekem. A marcipán masszát nem én csináltam egyébként, hanem a Dr. Oetker, én csak színeztem.

Az eredeti recept pedig innen van, kis módosítások vannak nálam.

Hétvégén pedig ilyen giccsesen őszi hangulatos dolgokat szeretnék csinálni, hogy tököt faragni, mert még sosem csináltam ilyet. Már megtaláltam a nekem való virágos mintájút, az Ivánnak meg a legvicsorgósabbat amit lehet, reméljük nem vágom le az ujjam a sniccerrel vagy a késsel, vagy bármivel. Ezt azért hangsúlyozom, mert az Ivánnak szent meggyőződése valamiért, hogy előbb-utóbb három ujjam lesz csak összesen kb. Ezt onnan lehet tudni, hogy ahányszor sütök valamit, árgus szemekkel figyeli, hogy a robotgépbe hogyan passzintom bele a keverőlapátokat, amik nem lapátok valójában, de most hirtelen nem tudom, hogyan hívjam őket, és ha úgy, hogy be van közben dugva a gép a konnektorba, akkor artikulátlan üvöltésben tör ki, hogy ezt még egyszer meg ne próbáljam, mert le fogom darálni az ujjaimat, és akkor ő elválik. Váltak már el ilyen indokkal emberek? A feleségem annyira hülye, hogy levágta az ujjait a keverőgéppel, én nem tudom tovább ezt a nőt elviselni, Bíró úr kérem. Hát így lesz ez a szép jövőben!

Na szóval, tökfaragás lesz, ujjakkal. Aztán szeretnék még elmenni valami nem túl messzi helyre, és gyűjteni szép faleveleket, meg szép faágakat meg akármicsodákat amiket lehet vázába tenni, de nem igényelnek túl nagy törődést. Egy ilyen békés hétvégét szeretnék, de mondtam én már ezt sokszor, hogy mit szeretnék, ugye.

Megszületett életem első rendes tortája, lesz majd fénykép is este, igazán tök büszke vagyok magamra. Rettentő finom is lett ráadásul, és annak ellenére nagy sikert aratott, hogy csak este tizenegykor, mikor jóleső elégedettséggel rakosgattam rá a saját készítésű marcipán rózsákat meg izébigyókat, jöttem rá, hogy baszki ezt én egy epebajosnak csinálom a születésnapjára, és a torta kb. semmi másból nem áll mint kakaóból és étcsokoládéból. Isten nem mossa le rólam, hogy így akarok kicseszni anyósommal, pedig nem.

Egy-két bejegyzéssel előbb említettem, hogy az új autónk szép nagy dög, keveset fogyaszt és mi kell még, ezt most kiegészíteném annyival, hogy mondjuk az még nem ártott volna, hogy átmenjen az eredetvizsgán. Épp most folyik a meccs a kereskedő és az Iván között, az eredményért mindenki szurkoljon, mármint valami pozitív eredményért lehetőleg. Arra már rájöttem, hogy nem vagyok egy hisztériás alkat, amennyi szar-fos-rettenet történt velünk az elmúlt két évben anyagilag és egészségileg, már rég kiköthettem volna a Lipótban, ha nem zárták volna be. Így, hogy bezárták, az a szerencsém, hogy nem annyira feltűnő ha enyhe idegrángással közlekedek az utcán, legfeljebb nagyobb ívben kerülnek ki. Lassan úgy néz ki eljutok odáig, hogy tényleg az a legfontosabb számomra, hogy megvagyunk, élünk, szerelem van, lottózunk, aztán majd lesz valami, eddig is megoldottunk mindent, ezután is meg fogunk, van mögöttünk hál istennek család is. Az első gondolatom most már közvetlen a kurvaanyázás után az, hogy jó rendben, tudunk-e ezen a helyzeten változtatni, ha tudunk akkor hogyan és milyen gyorsan, ha nem tudunk, akkor mik a lehetséges megoldások, abból nekünk melyik a legjobb, és milyen gyorsan tudjuk azt végrehajtani. És csináljuk, essünk túl rajta, hogy léphessünk tovább, nem akarok leragadni a szaroknál, minek. Nem bírom a halogatást, hadoválást, határozatlankodást, halat, de a halat igen.  

Ivánnal meg együtt nyomiskodunk mostanában otthon. Az ő nyomisága kicsit komolyabb dolog, mert a gerincsérve miatt konkrétan volt egy-két nap, amikor nem tudott  menni, ez nem volt vicces, mostanra kicsit már javul, de még mindig aggasztó a helyzet. Engem pedig nem nehéz aggasztani, ennél sokkal komolytalanabb dolgoktól is rám tör a para, az aggódás pedig nem tesz jót a ráncoknak, na. Tegnapra aztán én is taccsra tettem magam, mert kicsit túlzásba vittem a tornát, mert azt gondoltam, hogy jó ötlet megemelni az eddigi adagot, de nem volt az. Robot lettem, fájdalmas arccal, és örömteli perceket szerzek a lépcsőn mögöttem közlekedőknek, mert azért sem megyek lifttel, dögöljön meg mindenki. Így aztán esténként romantikusan kenjük egymást a mostanában nagyon divatos lóbalzsammal, ne gondoljunk ebbe bele, meg a lejárt voltarennel, mert az volt otthon. Aki pedig meg tudja csinálni, hogy az egyik lábát előre nyújtja, majd leguggol, aztán ezt kicsit megtartva fel is emelkedik nyújtott lábbal, az most már tényleg kap egy csokit, de komolyan. Ilyenekkel szórakoztatja magát az Iván az ágyban fekve, hogy na és ezt meg tudod csinálni? Én meg szórakoztatom, mert hülye vagyok.

Ne higgyétek, hogy átmegyek kaja blogba, mert nem, de állatira érdekel a süti téma, emiatt pedig eljött az a pillanat, hogy nem szeretnék megelégedni annyival, hogy tudok nagyon jó Rákóczi túróst csinálni és ennyi. Mindenféle mást is szeretnék tudni, a kelt diós kalácstól kezdve a szépen dekorált marcipános tortáig. Az egészségesebb változatokkal pedig szintén csak kísérletezek, mert az is érdekes számomra, hogy mi lesz a sütiből, ha nem a régi jól bevált alapanyagokat használjuk. Ez nekem nagyon nagy szentségtörésnek minősült sokáig, mert az egészséges süti az nem süti, az olyan mint a szójakolbász, azaz szar. Ezt próbálom most többek között megcáfolni saját magam előtt. De ez lesz az elenyészőbb próbálkozás, mert a többségnél maradok majd az eredeti verzióknál. Viszont van aminél tényleg bejön, lásd csokis keksz.

Tegnap megérkezett az autónk is végre, jó nagy dög, nagyon jól néz ki, kényelmes, csendes, keveset fogyaszt, mi kell még? Mentünk is vele egy kört gyorsan, emiatt felfedeztem, hogy kicsiny városunk egyik pékségébe eladót keresnek. Durván belém hasított, hogy de jó lenne ha ott dolgozhatnék, mennyire élvezném. Frissen sült szagokban lenni egész nap, emberekkel kommunikálni, kellemesen elfáradni, néha idegbetegnek lenni a sok kretén miatt, aki nem tudja eldönteni, hogy milyen kenyeret akar, rosszul visszaadni, szarul keresni, későn kelni, ugyanakkor hazaérni a munkából mint Pestről, de csak tíz percig utazni. Ó, jaj.

Az autóra visszatérve lassan megkezdem a vezetést én is, ne legyen kevesebb hülye az utakon, mint az feltétlen szükséges. Ehhez most akkor vagy veszek gyakorló órákat egy rendes oktatótól, vagy az Ivánt idegelem esténként a Tesco parkolóban, aztán következő lépésben a város éjjel is mozgó lakosságát, majd meglátjuk. 

Ilyenek vannak, ma csokitortát sütök születésnapra a vadonatúj tortaformámban. A marcipán díszek már készen vannak, tegnap kreáltam őket marcipán massza és ételszínezék kombinációjából.  

Aztán ez készült másodszor a hétvégén, ez viszont osztatlan siker és öröm és boldogság és karácsony illat, és nem utolsó sorban rettentően reformosított süti. Szintén a szokásos lisztkeverék, és kevés xilit. Amitől kurva jó lett, az a narancsos étcsoki meg a fahéj. Nem is szellőztettem ki jó sokáig, mert annyira karácsony lett tőle. Azóta is finom, és eszi mindenki lelkesen, szóval ezt nem felejtjük el, szeretni fogjuk.

Amerikai csokis keksz - ez az eredeti recept. Nálam annyi változott, hogy rozsliszt és graham liszt keveréket használtam, a graham liszt szerepelt nagyobb arányban. Cukor helyett 10 dkg xilitet tettem bele, mandula és dió híján pedig fahéjjal ízesítettem. Meg amúgy is imádom a fahéjat. Majdnem annyira mint a lekvárt.

Így:

Meg így is:

Ez készült egyszer a hétvégén, graham liszt és teljes kiőrlésű rozsliszt keveréket használva, cukor helyett pedig xilitet. Na most az van, hogy úgy tűnik kiváló vagyok abban, hogy megcsinálom az általam reform-sütiként jellemzett dolgot, amit aztán nyakon öntök minden, csak nem reform dologgal, hogy mindenki számára fogyasztható legyen. A múltkor, olvasztott csokinyulakkal, most meg eperlekvárral, illetve vanília pudinggal, kinek mihez volt kedve. Az van, hogy ez a süti nem lett igazán finom süti, mert ízre ugyan jó volt, állagra viszont száraz mint a fene. Ezért a pudinglekvár. Van amit nem kell erőltetni.

Ím, így nézett ki felvágatlan, itt még úgy tűnt, hogy azta ez de jó lesz:

Így pedig felvágva, az pedig ott a lekvár, az epres:

Ez az eredeti recept, ha rám hallgattok sima lisztből és előírt mennyiségű cukorból csináljátok és akkor valószínűleg tényleg finom lesz anélkül is, hogy nyakon kéne önteni egy liter trutymóval.

Tegnap egyébként vettünk egy autót, azon kívül, hogy sütöttem sütit még ez is történt. Hogy melyik a fontosabb, döntse el mindenki maga. Ford Mondeo, hat éves, grafit-metál színű, szép és még nem jött velünk haza, majd egy hét múlva. Iván azóta rémülten néz, hogy kiadtunk ennyi pénzt egy autóért, ráadásul úgy, hogy nincs is pénzünk, így kell ezt. A következő egy évünk csúnya lesz. Én örülök neki, ez pont az a dolog most, amin teljesen felesleges idegeskedni, attól nem lesz több, és úgyis megoldjuk ezt is, autó meg kellett.

A spórolósoknak még azt is üzenem, hogy a nagyi sötétben fürdik, sötétben mos hajat, és nem használ hajszárítót, hanem kendőbe bugyolálja éjszakára a fejét, reggelre megszárad az magától. Az előbb pedig megégettem a kezem, mert béna vagyok.

Most pedig a hogyan próbálkozzunk az egészséges étkezéssel rovatunk első leckéje következik.

Így néz ki az eredeti recept, mellé írom, hogy mit csináltam másképp, a jó ügy érdekében:

Hozzávalók:

- 10 dkg dió (ebből három evőkanál lett végül, mert lusta voltam előszedni a mérleget)

- 10 dkg mazsola ( Iván utálja, így kihagytam belőle, mert rendes lány vagyok)

- 15 dkg darált mák (húsz volt itthon, azt bele is raktam, hogy ne maradjon meg)

- 15 dkg liszt (lett belőle 5 dkg sima, és 10 dkg graham liszt)

- 7 dkg margarin (hát ezt így hagytam, de igen tudom, hogy szentségtörés a margarin, és mindenkit fel kéne gyújtani aki azzal süt, de ezt nagyjából leszarom)

- 3 tojás

- 30 dkg kristálycukor (helyett, 10 dkg xilit)

- 1 kk sütőpor (lószart, egy egész zacskó)

- 1 csomag vaníliás cukor (ezt beleraktam, mert kicsit fostam, hogy mi van, ha nem lesz elég édes)

- 1 citrom reszelt héja (nem volt citrom, nem lett héj sem)

- 2 dl tejföl (kék, nem piros)

A tojást a cukorral habosra kevertem, ami xilittel is ugyanúgy habosra keverődött, mint bármilyen más cukorral, szóval eddig jó. Hozzáadódott a tejföl, az olvasztott margarin, aztán a sütőporos liszt, aztán a többi. Kever-kavar, előmelegített sütőbe teszi, örül és vár.

Finom lett nagyon, semmivel sem kellene édesebbnek lennie, mint amilyen. Iván megkóstolta, közölte, hogy hát ez tök jó, rakjunk rá csokimázat és tejszínhabot! Így az alant látható süti alul biosütiből, felül lejárt szavatosságú csokinyúlból tevődik össze. Nekem sikerélmény, mert bizonyítást nyert amit a Brigi átlag másfél éve próbál teljesen sikertelenül belesulykolni a kis agyamba, hogy attól még, hogy valami  nem csupa zsírból és cukorból áll, lehet finom, és nem ördögtől való ötlet az egészséges kaja. Most természetesen nem azt mondom, hogy ez itt ehető az ősbióknak, mert nyilvánvalóan nem az, és ők ha olvassák, akkor valószínűleg vagy rettentően röhögnek, vagy meg akarnak verni. Igen tudom, hogy attól, hogy kicseréltem másfajtára a lisztet és a cukrot, még nem csináltam semmi eget rengetőt, de nekem nagy újítás, és ez most öröm. Részemről természetesen lekvárt képzelek hozzá álmaimban, mert én vagyok az a lány, akinél sosem múlik el a lekvár-korszak. Épp ma néztem taposás közben Luke-ot és Lorelei-t, amint azt fejtegetik, hogy egy gyereknek akkor is lekváros tud lenni a keze, amikor az egész házban nincs is lekvár, de ez előbb-utóbb elmúlik, és magamra gondoltam, hogy hát nem is múlik ez el.

És a kép, íme:

Na, hogy lássátok, hogy nem a levegőbe beszélek, olvasgattam néhány spórolási tippet, blogot, jó tanácsot.

Nem lettem okosabb, azt kell mondjam. Ami azért megragadt bennem, az a mindenféle elektromos eszköz kihuzigálása a falból használat után, hogy ne világítson pirosan a tévé gombja például, mert az is fogyaszt áramot iszonyúan. Ez azért ragadt meg bennem, mert ez az egyik olyan dolog, amit biztos, hogy soha az életben nem fogok megcsinálni, akkor sem, ha miattam robban fel a bolygó egy ezredmásodperccel hamarabb, mint amúgy, és akkor sem ha legalább havi százötven forintot spórolnánk vele. Olyat is olvastam, hogy ha csak beugrunk valamiért az egyik szobába, és közben tudjuk, hogy egyből ki is fogunk jönni, akkor arra a kis időre ne kapcsoljuk fel a villanyt. Így is belerúgok/nekimegyek/átesek minden egyes rohadt szekrénynek/szekrényen, még az ajtón is úgy megyek be néha, hogy az egyik felem kint marad, meg eleve gondoljuk már végig, ez egy baromság. Van aztán a vizes dolog. Ami azt jelenti, hogy fogjunk fel minden vizet egy lavórban, kádban, vödörben, feles pohárban és azzal öblítsük le a wc-t, használat után. Azoknak akik ezt művelik, csak mondom, hogy nagyi továbbfejlesztette a dolgot, mert a múltkor anyám felfedezte, hogy nagyi a fogmosáskor sem a mosdókagylóba köpi a vizet, hanem az ő kis vödrébe, amiből aztán locsolja a répát a kertben. Azt is csak úgy megemlítem, hogy náluk hiába volt a házban wc, soha életükben nem használták sőt, konkrétan hímzett terítővel volt befedve, ők meg kijártak a kerti budiba, ha esett ha fújt, ha el volt törve a lábuk, akkor is. A fürdőkádat pedig arra használták, hogy beletegyék a kis sárga lavórt, amibe mártogatva a szivacsot lemosták magukat, a maradék vizet pedig megmentették a répáknak. Kedves spórolós emberek, nagyi a spórolás élő tárháza, és úgy látszik ezáltal én is, csak én a büdös életbe nem fogom ezeket alkalmazni. A szőlőkötözés felvagdosott tejeszacskóval, illetve szakadt magnószalaggal megvan valakinek? Azt hogy visszavitte a születésnapra kapott gyűrűt a boltba, kicserélte a lehető legolcsóbbra, és a különbözetből mittudomén tyúktápot vett, már meg sem említem, mert ahányszor elmeséli ezt a sztorit mindig az agyvérzés kerülget, gondolom nagyapámat is az kerülgette. Vannak akiknek ez zsigerből jön, és a nagyi ilyen. Mi hálát adhatunk érte, mert nagyon sokmindenünk lett abból, hogy ő azt hazudta, hogy nem szereti a banánt, pedig szerette, de a banán az drága. A következtetés most lehetne az, hogy de mit ér az élet, ha valaki mindent megvon magától, de neki pont ez az élet öröme, ő hiszi, hogy a boldogságra vágyni bűn, az élet szenvedések sorozata, nem hiszem, hogy valaha is elismerte volna, hogy neki most nem is annyira szörnyű. Be is csapott volna a ménkű.

Ehhez képest az unoka azzal spórol, hogy nem vesz több labellót, és körömlakkot, amíg az otthon levő harminc darab el nem fogy, illetve most még az az új ötletem támadt, hogy nem megyünk tescoba, mert ott mindig háromszor annyit költünk, mint amit terveztünk. Szerintem ezek szép tervek.

Tulajdonképpen ez egy nagyon jól sikerült hétvége volt, annak ellenére, hogy terveink szerint a következő másfél évben elnyerünk valami spórolási érdemrendet. A peugeot ugyanis végképp felgyújtásra ítéltetett, ha nem veszik be roncsnak százezerért, akkor egyik este a szokásosnál fényesebb tűzijátékban lehet része a város lakosságának. Így aztán új autó, pontosabban másik autó, ami eladósodást von maga után. Annyi szerencsénk azért van, hogy a család, és nem egy bank felé. Lehet a fogyókúrás blogok mellé el kéne kezdenem ilyen spórolós blogokat is olvasni, hátha tanulok valami okosat és hasznosat. Csináltunk új excell táblát is a nagy örömre, Iván közben whiskey-t ivott és szivarozott, de hát így kell nekimenni a szarnak, felemelt fejjel, azt meg már úgysem valljuk be, hogy a vacsi nem libamájas, hanem trappista sajtos kenyér volt.

Szombaton voltunk a Kezes-Láboson, sofőrrel, hogy tudjunk mindketten bort kóstolni. Szerintem állati jó volt, nagyon jól éreztem magam, az Iván szerint meg semmi extra nem volt, de jó nagy lehúzás az igen. A lehúzásban igaza van, de mivel nekem az volt a szívem vágya, hogy jó időben napsütésben sétálgathassak a kezemben borral, és ez maximálisan teljesült, így nekem mégis bejött. Az anyagi részéről annyit, hogy a parkolási díj 800 ft egyáltalán nem gáz, simán kibírható. A busz, ami a parkolóból bevisz a fesztivál helyszínére 700 ft-ért, az gáz, és nem is ment el mellettünk egy sem, amíg besétáltunk. A sétálás Etyek két végéről lehetséges, az egyik végéről negyed óránkba tellett besétálni, a másik végéről mentünk haza, oda viszont negyven percig ballagtunk tök sötétben az országúton, ez rejtély, hogy miért nem lehetett közelebb rakni a parkolót. De ez sem érdekelt, mert szeretek sétálni, ezt is megkaptam legalább. Az sem zavar, hogy a Fesztiva kártyáért ki kell fizetni önmagában 1000 ft-ot, elvileg egyszerűsíti a kiszolgálást, nekem ez nem tűnt fel, de miért ne, belefér egy új ötlet, új módszer, nem hagysz el részegen készpénzt, mikor túrod a farzsebedből kifelé. A csak a megvásárolt pohárba kaphatsz bort viszont genyaság, a pohár ára 800 ft, ami meg végképp. Mindenképpen megvettem volna, mert ritkán járok ilyen helyre, ha már kimegyek, akkor nem sajnálom magamtól, hogy szép pohárból ihassam a bort, de legalább meghagyták volna a választás szabadságát, mert nyilván van, aki nagy ívben leszarja a szép poharat, és utálja cígölni magával egész nap. Imádom a kirakodóvásárt is, annak ellenére, hogy nem vettünk semmit, de tökre szeretem nézegetni a szép üveges lekvárokat, meg mézeket, meg ábrándozni a hatszázharmincadik táskáról. A mézekből volt mindenféle, epres, áfonyás, diókrémes, fokhagymás, ezt nagyjából mindent fel tudtam volna vásárolni, de erős voltam.

Tegnap pedig az az öröm is osztályrészemül jutott, hogy mielőtt még megalkottuk a spórolós táblázatot elrángattam az Ivánt a Takko-ba, mert kaptunk akciós kuponokat, és megvettem azt a szoknyát negyven százalékkal olcsóbban, amit már egy hónapja kinéztem. Ráadásul délután az erkélyen napsütésben olvastam egy kicsit, és nagyon sok gyümölcsöt ettem egész nap. Azt hiszem ez a gyümölcs dolog kezd elhatalmasodni rajtam, lehet, hogy ez is megárthat nagy mennyiségben?

Ford Mondeot akarunk venni, ha valaki tud valami rettenetes okot rá, amiért ne tegyük, ne habozzon szólni.

Bizsereg a jobb gyűrűs-lábujjam, ehhez nem fűződik semmiféle babona? Mondjuk: Ha bizsereg a jobb gyűrűs-lábujjad, hamarosan kapsz egy csokit. Eddig nem nagyon történt semmi, pedig már bizsergés van egy ideje. A hűtő meg rohadtul zörög, emiatt fel kéne állnom a kanapéról és jól belerúgni, attól eddigi tapasztalataim szerint elhallgatna, de ahhoz ki kéne bújnom a takaró alól, így aztán a hűtő zörögni fog továbbra is. 

Az Iván éppen kicsapong a volt kollegáival, ez a kicsapongás mondjuk röhejes szóhasználat annak fényében, hogy kocsival van szegény. Ezt említettem már, hogy megint elromlott a peugeot? Nahát, gondolom jól meglepődtetek. Szóval Peugeot 406 kiváló állapotban potom áron eladó, hirdessétek ismerőseitek között, akiket nem szerettek annyira. Amúgy fék már van benne, mert leutaztunk Körmendre egy használt vákuumszivattyúért, amit a csávó a falu szélén tárolt saját roncstelepén adott át, simán el tudtam képzelni, hogy az ellenségein átment egy traktorral, aztán elásta őket az autók alá.

Pi és Odett esküvő zökkenőmentesen lezajlott, innentől kiskarácsonynagykarácsonykisültemárakalácsom lesz már csak idén. A várakozásokkal ellentétben senki nem hányt az asztal alá, nagyi is jól viselte magát, csak egy bónusz bácsi volt, aki a Gyere Bodri kutyám örökbecsűt danolta teli torokból vacsora közben, de ez nem okozott túl nagy fennakadást senki étkezésében. A kaja állati jó volt, szerintem legalább nyolc darab kis camembert kockát ettem meg áfonya lekvárral. Az általam készített sütiket természetesen elfelejtettem lefotózni, pedig legalább 250 kókuszgolyót gömbölygettem össze, és senki nem akarta nekem elhinni, hogy én ezt tényleg élvezem, mert pihentet. Mindig is jól bírtam a monotonitást.  A maradék sütikből azt terveztük, hogy majd kajacsatát indítunk a buli végén, de aztán jóval fantáziátlanabb módon inkább elosztogattuk, illetve megetettük vele másnap a fél várost. Piék is boldogok, megkapták az elmaradhatatlan kenyérpirítót és kávéfőzőt is, szerintem elmondhatjuk, hogy minden volt, ami egy tökéletes lagzihoz kell. Kivéve a részegen összeverekedő rokonok, de azt mások lagziján úgyis jobban élvezi az ember. Most meg már nászúton, ők bezzeg sétálhatnak az őszi avarban.    

Ősz lett, kirándulni akarok menni, az avarban akarom rugdosni a színes leveleket, aztán forralt bort akarok inni, miután meguntam a kirándulást. Írnék is valamiről, amiről nem fogok, ez szomorúvá tesz kicsit, nektek meg idegesítő lesz, hogy mi a faszért kell leírni, hogy írna valamiről, ha aztán nem írja le, hogy utálom az ilyet, én is. 

Hétvégén Kezes-Lábos, reméljük megyünk, reméljük a Kornéliáék is, csak ezt még ők nem is tudják, hogy ismerd meg a környező településeket napot tartunk. Moziba is kéne menni, mert végre megint van nekünk való agykikapcsoló film, a Drive kecsegtet ezzel minket. Aztán megyek majd moziba idén még a Lánnyal is aki sétál velem, de a múltkor közölte, hogy nem tudja fel vagyok-e rá készülve, hogy ő végig fogja kommentálni a filmet. Erre amúgy nem, sőt, amióta ezt közölte, már túráztatom magam előre, mert semmit nem utálok jobban, mint amikor dumálnak a film közben. Megfenyegettem, hogy külön sorban fogunk ülni, látszólag nem voltam rá különösebb hatással. 

Sikerült beszereznem a kedvenc szemhéjfestékemet végre, amiről szentül meg voltam győződve, hogy kivonták ezt a márkát a forgalomból, ez öröm és boldogság, meg új ruhákat is tervezek venni, ez is öröm és boldogság lesz. Feltéve, ha gyártanak még idén olyan pulóvereket, amiket nem csak a nagyin tudok elképzelni, hanem magamon is.  

Sok-sok fogyókúrás blogot olvasok, mert érdekesnek találom őket, élvezettel nézegetem a fényképeket amiket kiraknak, hogy előtte és utána, meg hogyan küzdenek a zsírban sült gumicukor okozta kísértésekkel meg ilyenek, ez nálam a hiánypótlás a life network erősen csökkentett számú fogyis műsorai miatt. Viszont nekem irdatlan mennyiségű pénzt kéne ahhoz fizetni, hogy kirakjak a netre ilyen képeket magamról, hiába mondják, hogy a nyilvánosság ereje adja a hajtóerőt, lószart, a nyilvánosság túl sok kretént foglal magában.