Túlvagyunk az első házassági évfordulónkon, és még nem adtuk be a válókeresetet, szóval van remény. Ha a többi is így fog menni, nagy bajunk talán nem lesz. Iván kapott egy csomó kindertojást, mint felelősségteljes felnőtt férfi, én meg kaptam csillogó bogyós nyakláncot, szerintem én jobban jártam. Az Ivánnak állati jó ízlése van ékszerek terén, ez sem egy utolsó szempont a férjválasztásnál, csak úgy mondom, aki még előtte van. Aztán kaptunk mindketten zsírban tocsogó pizzát, de ez itt most pozitívumként szerepel, nincs is szebb látvány a pizza tetején tócsákban megülő kolbászzsírnál. Ha valaki szeretne olyan pizzát enni, amitől egy valamirevaló olasz zokogva felrohanna egy hegyre csak azért, hogy aztán levesse magát, mert vastag tésztás, sok feltétes, kajakómát okoz, de viszont én például imádom, az egyen a Pesaroban. Adnak hozzá ketchupot is, ne legyenek kétségeitek. 

A házassági évfordulón kívül, túl vagyok még egy újabb fogkőleszedésen is, ahonnan rendkívül elégedetten távoztam, kivételesen ugyanis nem köptem ki egy liter vért a művelet alatt. Egészen furcsa élmény volt. A fogaim természetesen még mindig mozognak, sőt, emberünk ahhoz hasonlította a helyzetet, mikor egy karót akarsz kihúzni a földből, és ide-oda mozgatod az ügy érdekében, amitől előbb-utóbb az a karó kijön. Most akkor helyettesítsük be a fogaimat a karó helyébe, és kezdjünk el zokogni. A következő pár évben tehát mérhetetlen mennyiségű fájdalomban, és mérhetetlen mennyiségű pénz kiadásában lesz részem, míg el nem jutunk szép lassan a kivehető fogsorig, amivel majd csattogtatva riogatom az aprónépet. Remélhetőleg ez azért még jóval odébb van, hál istennek ma azért már léteznek jobbnál-jobb megoldások, amiket szépen sorban ki fogok próbálni, éljen.

Közeleg Pi és Odett nagy napja, amihez hamarosan megkezdem a nyolcszázhatvanhárom darab kókuszgolyó legyártását, ezt azért majd lefotózom, nehogy kimaradjatok belőle. Az iskolásokat is kezdem megszokni a buszon, bár a reggeli cuppogásos szexet még mindig nem jól tolerálom, borzasztó rettenetes vénasszony leszek, ma erősen gondolkodtam, hogy fejbe csapkodom őket az Elfújta a széllel, az úgyis van vagy öt kiló. Ezért lesz nekem amúgy meg gerincferdülésem, mert ilyeneket cipelek, de akkor sem adom meg magam az e-booknak, végül is még csak egészen enyhén dőlök jobb felé.

Így kell ezt csinálni, de tényleg, most lehet, hogy jól kívántam? Szombaton fél 11-kor keltem, akkor is csak azért, mert rettenő-iszonyúan kellett pisilnem. Jó volt. Akkor most azt szeretném, hogy nyerjünk a lottón, mondjuk egy hónapon belül, de ne háromezer forintot, hanem többet. Ez így egy jó kívánság vajon? Egy hónap múlva megmondom.

Álmos-álmos-álmos vagyok. Azért, mert az Iván fél egykor jött haza, én meg addig nem alszom, amíg nincs otthon, mert félek, hogy megtámad a lapátosember. Amúgy is maximum hat órákat alszom hétköznaponként, mert esténként próbálunk némi érdemi időt együtt tölteni. Az érdemi idő a várakozásokkal ellentétben nem az aktuális politikai hírek, vagy a legújabb művészeti irányzatok megbeszélését jelenti, hanem a viasat bámulását a kanapéról. De azt legalább kézenfogva bámuljuk. Ha van valahol Bud Spencer film, akkor viszont egyértelműen azt nézzük, mert az Iván imádja, nekem meg nagyjából mindegy, csak lőjenek vagy verekedjenek benne néha. Aztán van néha az az elképzelésem, hogy majd hétvégén kialszom magam, simán tudok aludni délig is akár, tizennégy óra fetrengés is jólesik. Ezzel viszont történt valami baj, és ez így nekem nem jó, kérem vissza az előző állapotot. Pár hete ugyanis az van, hogy hiába alhatnék, nem teszem, sőt, önszántamból beállítom az órát fél kilencre, mert nekem sok dolgom van. A sok dolog pedig jelent persze takarítást is meg mondjuk bevásárlást, vagy akármi ilyesmit, de leginkább ilyeneket, hogy olvasni, hogyvoltot írni, körmöt lakkozni, tévézni, tornázni. Azaz tulajdonképpen azért nem alszom sokáig, hogy több időm jusson pihenni. Az már a felnőtté válás, hogy ha többre becsülöm az érdemben magamra fordított időt, mint azt, hogy fetrengjek az ágyban délig? Ugye? Na pont ettől tartottam. Szóval ezt légyszi ne.  

Hosszú évek kemény hátulról jövős munkájával elértem, hogy a kollegák is úgy érezzék, hogy márpedig a rádióra szükség van egy irodában. Egyébként tényleg, meghülyültem tőle, hogy folyton kurva nagy csend volt. Mióta újra rádióhallgató lettem tehát, új kérdésekkel gazdagodtam a világ folyására nézve. Mégpedig. Az miért van, hogy az emberek betelefonálnak a kívánságműsorba és kérnek egy számot, de nem mondják meg hogy mit, mert az mindegy nekik, csak egy számot kérnek, saját maguknak, vagy mindenkinek aki szereti. Ezért minek betelefonálni? Mindenképpen le fognak adni egy, sőt akár még több számot is abban a büdös rádióban, és nekünk játsszák mindet, mert mi vagyunk a hallgatók, és valószínűleg valaki olyan is lesz a hallgatók között, aki pont szereti azt a számot. Vagy ezeknek az embereknek nincs kihez szólni? 

Az is miért van, hogy emberek versengve telefonálnak azért, hogy nyerjenek egy egérpadot, és egy bögrét. Amikor én meg dobálom kifelé a bögréket, mert nem tudom őket hova tenni. Hívjatok, és ha jól válaszoltok egy kérdésemre, nyertek egy bögrét. Még alá is írom, ha akarjátok. Vagy rakok rá rúzsnyomot, vagy nem mosom el teaivás után. Ki hogy szeretné, kompromisszumkész vagyok.

Na itt vagyok újra a szokásos hisztériámmal az iskolásokról, akiket utálok, de nagyon. Erősen fontolgatom, hogy átszokok egy korábbi buszra, de már így is alig bírok felkelni reggelente, kell valami megoldás, mert ez nem tesz jót nekem. Járhatnék persze gyalog is, de az Osztyapenkó-Moszkva tér távolság, ami most így belegondolva valójában Sasadi út- Széll Kálmán tér távolság, de ez édes mindegy, mert ettől a távolság nem változik, szóval ugyan nem haladná meg a képességeimet, viszont késnék két órát minden reggel a munkahelyemről, és sajnos nem is túl hangulatos az útszakasz. A terek, utak, legelők névváltoztatásáról meg annyit, hogy lehet megint én vagyok érdektelenebb a kelleténél, de nem rohadtul mindegy, hogy mi a neve annak a térnek? De most tényleg, ettől nekem rosszabb lesz? Akinek igen a válasza, az mondja már meg, hogy mi lett rosszabb az életében, amióta nem Moszkva tér a Moszkva tér. Vékonyabb lett a panír a vasárnapi rántott húson vagy mi? Legutóbb pont az ominózus lépcsőn lefelé menet hallgattam a mögöttem jövőket, egy nő ecsetelte, hogy  - Figyi Sanyika, azt szeretném mondani, hogy jól jegyezd meg, ez a tér itt valójában nem Széll Kálmán tér ám, hanem Moszkva tér, és ezt csak azért mondom, hogy majd a gyerekeidet is így neveld, hogy ezzel tisztában legyenek. Ó, ne fárasszuk már egymást ilyenekkel, de most komolyan!

Természetesen megkaptam a lebaszást, hogy mégis mit képzelek, hogy itt rinyálok, ahelyett hogy utána járnék a cukrásztanfolyamoknak, van az biztosan hétvégén is, nem sajnáltatni kell magam, meg siránkozni az elveszett lehetőségeken, hanem megragadni őket, töttöröttörö.

Nos jó, tényleg. Tényleg van cukrásztanfolyam hétvégén. És most akkor mi lesz?

Mondjuk elkezdek egészen halkan azon siránkozni, hogy jó-jó, de nekem nincs is kézügyességem, és biztosan béna lennék mint a szar, és összeesne a piskótám, és aztán megdobálnának tojásokkal, könnyeim összefolynának a nyers tojással miközben lehajtott fejjel gyalogolnék a sötét és melankolikus utcákon a városban ami ellenem és a piskótám ellen fordult.

Azt mondtam már, hogy a Pi és az Odett összeházasodtak? Még nem? Pedig így van. Ez most a polgári volt, még lesz egy nagy banzájos templomi is két hét múlva. Nagyon aranyosan megilletődöttek voltak (meg mi is, de ezt nem valljuk be). A szertartás kellemes változatosságot jelentett a miénkhez képest, mivel itt képes voltam arra figyelni, hogy mit mond az anyakönyvvezető, nem pedig csak arra, hogy oké, sikeresen leültem a ruhámban, nagyon ügyes vagyok, de hogy a szarba fogok felállni. 

Még mindig elgondolkodom ezen néha, hogy alakulhatott volna másképp is ez az én szakmai életem. Vegyünk egy olyan lányt/fiút mint én voltam tizenévesen, azaz nem azt hangoztattam minden karácsonyi összejövetelen a rokonság nagy büszkeségére, hogy állatokat fogok gyógyítani, vagy űrkutató leszek, vagy pénzügyminiszter. Ehelyett nem akartam színésznő és énekesnő sem lenni, mert önkritikám már akkor is volt. Egyáltalán semmilyen válaszom, még nagyon homályos válaszom sem volt arra a kérdésre, hogy mi leszel ha nagy leszel. Annyi csak, hogy hagyjál már békén baszki.

Így a kor divatjának engedve két választás állt előttem, amennyiben tovább akarok tanulni akkor gimnázium, ha nem annyira, akkor közgazdasági, és én nem akartam. A négy év alatt már kiderülhetett volna, hogy utálom ezt a témát és nem érdekel, de akkor még nem derült ki, mert egyáltalán nem kellett ezzel foglalkoznom, egyszerűen csak simán lefoglalt az iskolán kívüli élet.

A nagy rádöbbenés akkor ért, amikor pár év múlva mégis továbbtanultam, szakmába illően pénzügy szakon természetesen, és ott ha nincs három évig folyamatos iszonyú szerencsém, akkor sosem diplomáztam volna le. A végére mindenesetre rettentően utáltam az egészet, és addigra már azt is tudtam, hogy milyen irányba kellett volna elkezdeni azt a bizonyos pályaválasztást még anno 14 évesen. De ekkor már kitörölhettem a seggem is ezzel a tudással. Aki pedig azzal jön most, hogy de sosem késő váltani, nem végezhetsz egész életedben olyan munkát ami nem érdekel, mert az élet csak akkor teljes ha szereted amit a napok nagy részében csinálsz, az bekaphatja. Itt és most leteszem a szent esküt, hogy ha valaki biztosítja nekem azt az összeget, ami kiesik abban a két évben míg új szakmát tanulok, és kezdőből nem teljesen hülyévé képzem magam a gyakorlatban is, akkor most rögtön nekiállok cukrász tanfolyamot keresni a neten. 

Nagyon remélem, hogy az én gyerekem majd tudni fogja tíz évesen, hogy ő fodrász akar lenni, vagy autószerelő, vagy nagyvállalat marketing osztályán igazgató. Az is tény, hogy ha megnézem a mai diákokat, akkor én még mindig jobban jártam. Ma szinte kötelező tovább tanulni, nem mindegy, hogy melyik gimnáziumban teszed ezt, és az sem, hogy hány darab nyelvvizsgád van a végére, de minimum kettő legyen. Lehetőleg tanulj tovább külföldön, mert ez egy szar ország itt úgysem tudsz meggazdagodni, blablabla, kolbászból a kerítés effektus. Ehhez képest azok az elvárások amik felém érkeztek, simán teljesíthetőek voltak, és nem dőlt volna össze akkor sem a világ, ha mégsem tanulok tovább. 

A baj az, hogy nem látok megoldást, azon kívül, hogy a szülő befolyásolja a gyereket kicsi korától kezdve egy olyan irányba, ami neki tetszik, és ennek hatására a gyereknek is az fog tetszeni. De én olyat szeretnék, hogy amit tizennégy évesen nem tudtam, de harminc évesen már igen, azt inkább már tizennégy évesen is tudjam.

Soha senki ilyen gyorsan nem változtatott még ülőhelyet a buszon, mint én ma reggel, amikor is az előttem levő ülés háttámlájára leereszkedett egy szép nagy keresztespók. Éppen kezdett volna csillapodni heves szívdobogásom, amikor a kretén aki leült oda, egyszerűen csak megfogta a pókot, és letette a padlóra. A kretén azért van, mert itt nem az a jelenet jött, amiben reménykedtem, hogy emberesen rálép a pacskerjával, hanem az, hogy simán útjára engedte a nyolclábút. Innentől felemelt lábakkal utaztam, ami lehet, hogy jót tett a combizmaimnak, de ez cseppet sem vigasztalt, mivel ezek szerint a busz sem biztonságos pók szempontból. Most akkor járjak gyalog vagy mi a fenét csináljak?

Jó dolog is történt, mégpedig hogy végre megérkeztek a lábujjszétválasztó szivacsaim. Igen, ennek tényleg örülök, és aki azt gondolja, hogy ugyanúgy megfelel a célnak a papírzsepi az nagyon téved. 

Szép ruhában jöttem ma, mert Pi és Odett ma mondja ki a nagy igennek egy részét, a másik részét majd szeptemberben a templomban. A szép ruhával az van, hogy ilyen bővülős szoknyarésszel rendelkezik, és nem bokáig ér. Ezért aztán ha kicsit meglengeti a szél, akkor erőteljesen kell belekapaszkodnom, hogy ne rémítsem halálra az utca népét a seggem látványával. A postán a biztonsági őrt mondjuk sikerült megörvendeztetnem, mert csekkbefizetés közben vettem észre, hogy a táskám miatt majdnem a derekamig felgyűrtem a ruhát ügyesen, pont a felé eső oldalon. Hál istennek, hogy nem vagyok valami celeb, mert tuti ilyen fasza képekkel kerülnék be a blikkbe, hogy mondjuk Zenóbia segget villantott a postán.   

Van az a sztereotípia, hogy a céges bulik, összetartók, csapatépítők kizárólag a dugásról és a lerészegedésről szólnak, csak fordított sorrendben. Attól tartok, hogy ez nem is sztereotípia, hanem egyszerűen ez így van, és kész! Van némi tapasztalati alapom (a tapasztalati alap itt arra vonatkozik, hogy részt vettem már egy pár ilyen rendezvényen, nem pedig arra, hogy lefeküdtem már vagy harminc emberrel a cégnél), a többi pedig pletyka, de ugye mindenki tudja, hogy a pletykák nagy részének általában van valóságalapja. Az első munkahelyemen nem volt ilyesmiben részem, mivel összesen négyen voltunk, ebből három ügyvéd, és egy titkárnő, ez utóbbi voltam én. Szerencsére egy karácsonyi vacsorában kimerült a céges buli fogalma, ami után nem az a jelenet következett, hogy a három tökrészeg ügyvéd megdugja a titkárnőt az íróasztalon, hanem a karácsony szellemében anyázva békében távoztam az ajándék tusfürdő csomaggal, a remélt boríték helyett. 

A következő munkahelyemen mondhatni, hogy megedzettek az életre. Az első többnapos csapatépítőn a kolleganőmmel arra ébredtünk hajnali háromkor, hogy két mata részeg igazgató dörömböl az ajtónkon csuromvizesen, egy szál fürdőnadrágban, hogy azonnal menjünk velük úszni. Na ja. Az ajtót kulcsra zártuk, aztán ha már így felébredtünk kikönyököltünk az ablakba, és néztük a medencét, amiben addigra már az egyik sofőr srác szexelt a főnök titkárnőjével, akiről tudtuk, hogy a főnökkel is dug.

Mindenkinek van legalább egy ilyen története, de inkább több. Tudjuk, hogy ki, mikor, kivel, melyik buliban és azt is tudni véljük, hogy a következőben kivel fog. Nem hiszem, hogy bármi más célja lenne az ilyen összejöveteleknek, mert az nyilvánvaló számomra, hogy szakmailag nem fogok érdemi fejlődést felmutatni attól, hogy két napig próbálok úgy tenni, mintha baromira élvezném azoknak a társaságát, akikkel amúgy is folyton együtt vagyok napi nyolc órában, csak most nem a monitort bámuljuk, hanem együtt szedjük a gombát az ebédhez. Van aki direkt élvezi ezeket a mindenféle munkahelyi szervezésű programokat, és tényleg lelkes, alig várja, hogy bulizhasson egy nagyot, és teljes erőbedobással küzdjön a ping-pong versenyen a kupáért. Az ilyenek valószínűleg szednek valamit, vagy iszonyúan félnek, hogy kirúgják őket, vagy nincsenek barátaik egyáltalán, a családjukat meg már jobban utálják, mint a munkahelyüket. Számomra az egyetlen viselhető program amire még hajlandó vagyok munkaidőn kívül a kollegáimmal, az évi két közös vacsora. Ennyi, nem több. Utána hazamegyek és olyan emberekkel találkozom, akik tényleg érdekelnek. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy egész hétvégét örömmel áldozzak fel a csapatépítés oltárán, amikor van otthon egy férjem és egy kanapém, amiről kiválóan lehet tévét nézni. Sokan viszont éppen ezért örülnek a hétvégi programnak, mert van otthon egy férjük/feleségük (lehet, hogy tévéjük viszont nincs). Nem kizárt, hogy idővel ez nálunk is bekövetkezik, bár ahhoz állati jól kell tartanom magam, hogy tíz év múlva is meg akarjon dugni a sofőr srác.

Mennyire törvényszerű, hogy ha a férjemből igazgató lesz, akkor rá fog mászni néhány huszonéves lány, hátha jut nekik is valami, nem csak a feleség veheti meg a márkás mosóport? Eléggé. A dolog itt már a férjen múlik majd, meg rajtam, hogy ne legyek se túl nagy sárkány, se túl nagy bálna, akihez szar hazajönni.

Mindent összevetve ezek a céges rendezvények nevezhetőek legalizált szexpartner keresőnek is akár, csak itt ráadásul ingyen van a buli. Azok örülnek ezeknek igazán, akiknek amúgy is szar az életük, mert nincsenek barátaik, ami egyébként egyértelműen nem az ő hibájuk, ezért itt remélnek rájuk lelni, de nem fognak. Azok, akiknek van férjük/feleségük, de már unják, és azt is unják, hogy harminchatodszor kell megnézni dvd-n a Mulant. (ezt mondjuk meg tudom érteni)  Azok, akiknek teljesítmény kényszerük van, mert meg kell mutatniuk, hogy ők még mindig a legjobb pasik/nők a gimnáziumból, és még mindig meg tudnak hódítani bárkit, aki eleget ivott. A pletykagépek, akik színjózanon gyűjtik az infókat, amelyektől egy hónapig népszerűek lesznek, vagy nem túl népszerűek, de legalább tudnak majd róluk. Ja, és akik szednek valamit, ki ne felejtsem.

Szerintem egész nyáron nem mertem leírni, hogy köszönöm istenem, hogy idén nyáron nem árasztottál el minket dög nagy pókokkal és hatszázezer szúnyoggal. Úgy tűnik ez hiba volt, mert megjöttek, újra itt vannak a rohadékok. Reggelente megint hadonászva kell közlekednem, a múltkor odáig fajult a dolog, hogy a nagykapun kellett kimennem, mert a kicsit csak úgy tudtam volna kinyitni, ha bevállalom, hogy a nyakamba szakad egy pók. Az előbb pedig kiültünk az erkélyre a laptoppal, pontosabban én a laptoppal Iván meg a motorrevüvel, majd tíz perc múlva bejöttünk, mert az Iván olvasás helyett a szúnyogriasztó spray-t nyomkodta egyfolytában, majd egyszer csak felfedezett egy öt dekás pókot lefelé ereszkedni a tetőről, úgyhogy kénytelenek voltunk megfutamodni. Francba.

Kitakarítottam a rohadt konyhát röpke öt óra alatt, remek volt. Ezt már délután kigondoltam, hogy majd jól megírom ide, hogy mekkora hős vagyok, aztán elgondolkodtam, hogy hülye vagyok-e. Mert vagy azt fogjátok hinni, hogy kurva nagy konyhánk van, ami nem igaz. Vagy azt, hogy nagyon durván lassan takarítok, ami szintén nem igaz. Vagy azt, hogy iszonyú dzsuva volt a konyhában, ami lehetséges szintén nem. Úgyhogy tudjátok mit? Nem is takarítottam ki a konyhát. 

Pihenésképpen megnéztem a Requiem egy álomért című filmet, úgy öt-hat éve tervezem ezt, most sikerült. Nagy várakozásokkal láttam neki, mivel akkoriban a körülöttem levők azt mondták, hogy utána három hétig nem fogok tudni megszólalni sem, akkora depresszióba zuhanok majd, de aztán viszont meglátom majd az élet értelmét. Eléggé valószínűnek tűnik, hogy ezek szerint a körülöttem levők akkoriban mind drogosok vagy gyógyszerfüggők voltak, csak én nem vettem észre, mert nem tudom elképzelni, hogy aki a kettő közül egyik sem, az mi a fenétől esne depresszióba. Az tény mondjuk, hogy az utolsó húsz perc az nagyon ütős volt, és az is, hogy a zenéje hihetetlen jó, attól önmagában le akar az ember ugrani a tetőről.

Azon kívül, hogy ilyen állatságokat művelek, mint az előző bejegyzésből kiviláglik, ma ráadásul nem néztem bele a tükörbe indulás előtt, hogy akkor milyen is az összhatás. Szerintem még sosem történt velem ilyen, viszont rájöttem, hogy egy csomó emberrel történik, mert különben nyilvánvalóan nem indulnának el otthonról sürgős átöltözés nélkül.

A tegnapi napomat hagyjuk, ezt hívják úgy, hogy teljesen felesleges volt felkelni is egyáltalán, az egész napot ki lehet hajítani a szemétbe. De valószínűleg megdöntöttem a leghosszabb ideig egy helyben ülés világrekordját. Este kifejtettem viszont az Ivánnak, hogy lehet az a baj, hogy nem eléggé részletesen fogalmazom meg a kívánságaimat. Mert ugye folyton nyavalygok, hogy akarok egy napot úgy eltölteni, hogy semmi mást nem csinálok csak olvasok, na ezt most megkaptam (Nesze bazmeg akkor olvassál, ha annyira akarsz!). A baj csak az volt, hogy én az erkélyen, napsütésben, a koffeinmentes kávémmal ücsörögve képzeltem ezt el, ehelyett egy orvosi várótermet kaptam narancssárga, kényelmetlen műanyag székekkel, és körülöttem enyhén amputált lábú emberekkel. Mit is mondhatnék, hát köszi!  

Kentétek már a lencsére a szemránckrémet vajon?

Amerika kapitány nem fárasztotta le az agyamat sajnos, mert kurva unalmas volt, így simán tudtam gondolkodni közben minden máson. Csak azért nem aludtam el, mert reménykedtem, hogy a számomra egyetlen értékelhető szál, nyilván a romantikus mi más, majd a végére szolgál legalább egy jó jelenettel. Még ezt is elbaszták, ami még fel is idegesített, mert ha ezt tudom, akkor a felétől már simán aludtam volna. Áh. A 3D-nek meg az égadta világon semmi értelme nem volt, semmi látványossal nem tudtak szolgálni, ennél még a föld-csata-los angeles-invázió-bumm-bumm is jobb volt. 

Hogy legyen jó pillanata is az estének, előtte ettem (kérem, hogy akik úgy tudják, hogy fogyókúrázom, ezt a részt most ugorják át) a mekiben málnás álompitét, ami nagyon durván finom szerintem. Az kicsit mondjuk szürreális élmény volt, hogy evés közben képtelen voltam másra gondolni, mint a Sorvadj el - ből arra a bizonyos pitére a végén. 

Most meg indulok a lábdokihoz kontrollra, remélhetőleg nem kell ott ülnöm este tízig megint, de felkészülten indulok hideg élelemmel meg két könyvvel.  

Pénteken elindultam időben haza, mert nem hittem el az Ivánnak, hogy ő is elindul időben, mert abból az szokott lenni, hogy fél óránként hívogatom, hogy mikor-mikor-mikor megyünk már haza, aztán este nyolckor. Így aztán én már otthon voltam ötkor, és regéltem anyáméknak fél órát, hogy mennyire rohadtul nincs kedvem takarítani, mire anyám előhozott egy ilyen nyeles porrongyot vagy mit, hogy ugyan töröljem már le a szekrényeket is, mert a múltkor észrevette, hogy tök porosak, de neki nem volt kedve. Így panaszkodjon az ember lánya. Na és akkor az volt, hogy az Iván telefonált fél ötkor, hogy elindult haza, én meg anyáztam, hogy ez az én formám, most meg előbb otthon lesz mint én. De feleslegesen anyáztam, mert a kölcsönautó nem indult el természetesen, így aztán este tízre ért haza, miután elvontatták nagy nehezen egy szerelőhöz, aki hajlandó lett volna ránézni valamikor a napokban, de ott a telepen mégis beindult az autó, így hazajött vele. Most akkor mi vagyunk a világ legszerencsésebbjei vagy nem?

A hétvége amúgy jól telt, Ivánnak legénybúcsúval, nekem meg rokonokkal meg dögléssel. A nyár vége pedig megint kihozta belőlem az állatot , hogy otthon akarok lenni két hétig legalább egymagamban, és semmi mást nem akarok csinálni csak sorozatokat nézni, könyveket olvasni, és fagyit enni közben. Az Iván azért hazajöhetne esténként. De mivel ez nem fog bekövetkezni, hacsak el nem megyek táppénzre, amit a mai világban csak egy kretén játszana meg, így marad az álmodozás. Este viszont Amerika kapitány a moziban, remélem szétlőnek benne mindenkit, és lefárasztják az agyamat a nullára.  

Természetesen a bontókban nem volt nekünk égetően kellő alkatrész az autóhoz, de az az igazság, hogy nem is igazán vártam, hogy majd lesz, mitől lenne szerencsénk pont most? Nem baj, megvesszük kilencvenezerért, mi az nekünk, ugyan már. Most itt bevallhatnám, hogy igaza volt az Ivánnak, hogy nem hagyta, hogy megvegyük a fotelt meg a függönyt, abból a pénzből, amiről én váltig állítottam, hogy azt soha semmi másra nem lehet úgysem elkölteni, csak fotelre és függönyre, mert semmi másra nem leszek hajlandó felhasználni, akkor sem, ha éhezünk. Most mégis hajlandó leszek, pedig nem is éhezünk, a rohadt életbe. Legalább éheznénk vagy valami. Majd kilábalok ám ebből az állapotból hamarosan, tegnap is tök jó volt az a negyven perc míg gillmore-t néztem taposás közben. De egyébként tényleg, mert ezek azok a dolgok, amiken nem tudunk segíteni, legalábbis rövidtávon semmiképpen, úgyhogy akkor meg felesleges ez az egész sirámkodás, foglalkozzunk inkább mással.

Vasárnapra például azt tervezem, hogy meleg lesz és nyár. Ma is annak kéne lennie, de reggel tizenhét fok volt, amikor elindultam dolgozni, így erősen beintettem a szoknyának meg a papucsnak, a lófaszt veszek én fel olyan dolgot, amiből kilóg a lábujjam. Ma délutánra meg azt tervezem, hogy takarítok, meg mosok meg port törlök, amitől hányok, mert utálom, de por van, amitől ugyan nem hányok, de mindenesetre nem tetszik. 

Be kell számolnom egyébként, hogy jut eszembe, lehet, hogy mégiscsak tudok én spórolni, ha nekidurálom magam. Hiszen, jó pár bejegyzéssel régebben megfogadtam, hogy addig nem veszek új szőlőzsírt, míg el nem fogy az összes labello meg egyéb fajta a lakás elrejtett zugaiból. Szerintem ez több hónapja volt és azóta sem vettem egy darabot sem, pedig nem egyszer kísértésbe estem. Még mindig van három, amit felváltva használok, és azt hiszem tudom, hogy hol bújt még el legalább kettő. Durva. Tegnap pedig új fogadalmat tettem, miszerint addig nem veszek új körömlakkot, míg el nem használom a mostaniakat. Ez sem lesz egyszerű történet, van vagy húsz a fiókban. De szerencsére itt alkalmazhatom majd az - ó, ez már beszáradt, ki kell dobnom, ó de sajnálom - technikát is, a gyorsabb fogyás érdekében. Azt meg csak félve vallom be, hogy ma megrendeltem nagyinak a karácsonyi ajándékot, (most látom magam előtt az arcotokat, pedig nem akarom) de mit csináljak, ha az alexandrán most van leárazva az összes rettenetes angyalos, meg csodákról szóló könyv, úgy hetven százalékkal. Azért ezt nem hagyhattam annyiban. Főleg, hogy spórolunk. Ami nagyon nehéz lesz, hogy könyvet se vegyek magamnak most egy darabig, mert hamarosan elfogynak a kölcsön könyvek is, aztán újraolvasok mindent amit újra szoktam, aztán kétségbeesek. 

Ha már így belejöttem, nézzük a ruha-cipő frontot. Az az igazság, hogy nyári-tavaszi-őszi ruhatáram tulajdonképpen van. Amire muszáj lesz költeni, az a téli, mert már évek óta csak nyűglődöm a téllel, hogy mennyire utálom, ezért mindegy, hogy hogy nézek ki, de már ezt meguntam. Majd a névnapomra mindenkitől ehhez kérek bárminemű hozzájárulást (egy gombolyag szürke fonál vagy ilyesmi).       

Véget-véget-véget ért a hosszú szabadságos lét. Arra jöttem rá, hogy két hét után sokkal jobb visszajönni dolgozni, mint egy hét után. Egy hét után hánytam mikor be kellett jönni, most viszont tényleg kipihentem magam, kikapcsolódtam, és talán így már kibírom karácsonyig, mert a következő már csak akkor lesz. Igen, mert ez genyaság, hogy huszonkét nap szabadsággal kell itt zsonglőrködni, hát ez valójában lószar. Amit jövőre másképp kell csinálni, hogy én azt hittem eredetileg, hogy az egy hét otthonlét alatt kizárólag az erkélyen fogunk ücsörögni és olvasunk meg laptopozunk, meg pizzát zabálunk borral. Ehhez képest rohangáltunk mindenféle olyan ügyekben, amiket máskor nem tudunk elintézni, illetve mostam meg vasaltam, meg takarítottam, hogy ha majd hazajövünk a Balatonról, akkor ne kelljen. Ráadásul az Ivánnak be kellett mennie csütörtökön dolgozni, ami azért volt igazán nagy szívás, mert hiába volt otthon addig is, nem tudta elengedni a fejéből a munkát, csak utána. Amúgy is aggaszt ez engem, hogy ennyire sokat dolgozik, meg az is, hogy nem látom belőle a kiutat, mert ha sok pénzt akarsz keresni, és egyre többet ráadásul, akkor oda kell tenni magad, és ez azt is jelenti, hogy nem nyolctól négyig szól a munkaidőd. És itt még nem is annyira nagyon sok pénzről beszélünk ám. Úgy látom ezt a helyzetet most, hogy van ez a pár év, amikor ki kell dögleni, aztán továbbra is ki kell majd dögleni, de akkor már úgy, hogy ezt meg is becsülik, és nem csak vállon veregetéssel. Ez viszont azt jelenti, hogy kevesebb időt töltünk együtt, mint az optimális lenne, ami vagy a hosszú házasság titka, vagy a rövidé, a mi esetünkben remélhetőleg a hosszúé. Amúgy nem okoz gondot a másnapra való zsemle megvétele, ellenben valószínűleg be kellene iratkoznunk valami hogyan spóroljunk tanfolyamra, mert hiába írjuk hónapok óta excell táblába (ez nekünk nagyon megy, hogy excell tábla, van mindenre), hogy mire költünk mikor és mennyit, valahogy sosem jövünk rá, hogy na most akkor ezt a túró rudit akkor itt nem kellett volna megvenni, és akkor most lenne plazmatévénk. Személy szerint én úgy látom, hogy egyértelműen a körülmények esküdnek össze ellenünk, és a pénztárcánk ellen, hiszen mikor már éppen maradna egy csomó pénzünk a hónap végén, akkor hirtelen elromlik az autóban egy százezer forintos alkatrész, mint például most is.

Arról akartam írni, hogy milyen klassz volt a szabadság, ehelyett itt nyígok, hogy még mindig nem nyertünk a lottón, na mindegy. Pedig közeleg a karácsony, és mindjárt karácsonyi ajándékokat kell venni, jajj-jajj mi lesz így. Emlékeim szerint ezt tavaly is levezettem nyaralás után, hogy most már akkor a következő amit lehet várni a karácsony. Úgy tűnik két periódusra osztok egy évet, januártól júliusig a nyaralást várom, augusztustól decemberig meg a karácsonyt. Időnként megszakítják ilyen fontosabb események, mint most például a Piék esküvője szeptemberben, de aztán már tényleg csak karácsonyi dalocskákat fogok hümmögni magam elé. Gondolhatnánk, hogy tulajdonképpen irigylésre méltóan stressz mentes az életem. Gondoljátok is, mert a hülye betegségeinken kívül úgysem osztok meg veletek semmi komolyat. Legalábbis itt nem, amúgy némi nyaggatásra bármit ki lehet szedni belőlem. Mindig utáltam azokat, akik titkokat akartak rám bízni, na az például egy óriási stressz forrás.

Még az igazi nyaralás megkezdése előtt csináltunk egy legvidámabb törpöknek való programot, úgy mint látogatás a Terror Házába. Nyitáskor már voltam egyszer, de akkor semmit sem lehetett rendesen megnézni, most viszont igen. Amit nem nagyon értettünk, azok az átlag tizenhat éves turista csoportok, illetve azok a turisták, akik órákig nézték a kizárólag magyarul beszélő filmet a traktoros lányokról, amihez kivételesen felirat sem volt. Miért?  

Azóta megkezdődött az igazi nyaralás, Balatonnal meg minden, és az idő is megjavulni látszik a kedvünkért. Az elmebeteg német nyaralókkal ma már tele volt a strand, fürödtek meg minden, mi magyarok meg a partról pulóverben kreténeztünk. Azzal a tanulsággal is gazdagodtam ma, hogy úgy tűnik képtelen vagyok feladni a török stílusú nadrág iránti vonzalmamat, ami másokon nagyon jól áll, rajtam viszont katasztrófa, ennek ellenére rendületlenül próbálgatom őket. Ma sem jártam sikerrel. Az Iván arckifejezéseiről viszont már regényt lehetne írni, ahányszor meglát rajtam egyet. 

A panzió ahol lakunk klassz, pedig féltem tőle, hogy baj lesz, de nincs. Abszolút hozza az ár-érték arányt, amit elvártunk. Sőt, még egy kicsit többet is, hiszen van Animal Planet, ami otthon nincs, de mindig vágytam rá. Mondtam is az Ivánnak, hogy ha szar idő lesz mégiscsak egyik nap, akkor maradjunk egész nap ágyban, és nézzünk reggeltől estig Animal Planetet. Most éppen gyilkos krokodilok vannak rajta, imádom.