Álmos-álmos-álmos vagyok. Azért, mert az Iván fél egykor jött haza, én meg addig nem alszom, amíg nincs otthon, mert félek, hogy megtámad a lapátosember. Amúgy is maximum hat órákat alszom hétköznaponként, mert esténként próbálunk némi érdemi időt együtt tölteni. Az érdemi idő a várakozásokkal ellentétben nem az aktuális politikai hírek, vagy a legújabb művészeti irányzatok megbeszélését jelenti, hanem a viasat bámulását a kanapéról. De azt legalább kézenfogva bámuljuk. Ha van valahol Bud Spencer film, akkor viszont egyértelműen azt nézzük, mert az Iván imádja, nekem meg nagyjából mindegy, csak lőjenek vagy verekedjenek benne néha. Aztán van néha az az elképzelésem, hogy majd hétvégén kialszom magam, simán tudok aludni délig is akár, tizennégy óra fetrengés is jólesik. Ezzel viszont történt valami baj, és ez így nekem nem jó, kérem vissza az előző állapotot. Pár hete ugyanis az van, hogy hiába alhatnék, nem teszem, sőt, önszántamból beállítom az órát fél kilencre, mert nekem sok dolgom van. A sok dolog pedig jelent persze takarítást is meg mondjuk bevásárlást, vagy akármi ilyesmit, de leginkább ilyeneket, hogy olvasni, hogyvoltot írni, körmöt lakkozni, tévézni, tornázni. Azaz tulajdonképpen azért nem alszom sokáig, hogy több időm jusson pihenni. Az már a felnőtté válás, hogy ha többre becsülöm az érdemben magamra fordított időt, mint azt, hogy fetrengjek az ágyban délig? Ugye? Na pont ettől tartottam. Szóval ezt légyszi ne.