Pénteken elindultam időben haza, mert nem hittem el az Ivánnak, hogy ő is elindul időben, mert abból az szokott lenni, hogy fél óránként hívogatom, hogy mikor-mikor-mikor megyünk már haza, aztán este nyolckor. Így aztán én már otthon voltam ötkor, és regéltem anyáméknak fél órát, hogy mennyire rohadtul nincs kedvem takarítani, mire anyám előhozott egy ilyen nyeles porrongyot vagy mit, hogy ugyan töröljem már le a szekrényeket is, mert a múltkor észrevette, hogy tök porosak, de neki nem volt kedve. Így panaszkodjon az ember lánya. Na és akkor az volt, hogy az Iván telefonált fél ötkor, hogy elindult haza, én meg anyáztam, hogy ez az én formám, most meg előbb otthon lesz mint én. De feleslegesen anyáztam, mert a kölcsönautó nem indult el természetesen, így aztán este tízre ért haza, miután elvontatták nagy nehezen egy szerelőhöz, aki hajlandó lett volna ránézni valamikor a napokban, de ott a telepen mégis beindult az autó, így hazajött vele. Most akkor mi vagyunk a világ legszerencsésebbjei vagy nem?

A hétvége amúgy jól telt, Ivánnak legénybúcsúval, nekem meg rokonokkal meg dögléssel. A nyár vége pedig megint kihozta belőlem az állatot , hogy otthon akarok lenni két hétig legalább egymagamban, és semmi mást nem akarok csinálni csak sorozatokat nézni, könyveket olvasni, és fagyit enni közben. Az Iván azért hazajöhetne esténként. De mivel ez nem fog bekövetkezni, hacsak el nem megyek táppénzre, amit a mai világban csak egy kretén játszana meg, így marad az álmodozás. Este viszont Amerika kapitány a moziban, remélem szétlőnek benne mindenkit, és lefárasztják az agyamat a nullára.