Van az a sztereotípia, hogy a céges bulik, összetartók, csapatépítők kizárólag a dugásról és a lerészegedésről szólnak, csak fordított sorrendben. Attól tartok, hogy ez nem is sztereotípia, hanem egyszerűen ez így van, és kész! Van némi tapasztalati alapom (a tapasztalati alap itt arra vonatkozik, hogy részt vettem már egy pár ilyen rendezvényen, nem pedig arra, hogy lefeküdtem már vagy harminc emberrel a cégnél), a többi pedig pletyka, de ugye mindenki tudja, hogy a pletykák nagy részének általában van valóságalapja. Az első munkahelyemen nem volt ilyesmiben részem, mivel összesen négyen voltunk, ebből három ügyvéd, és egy titkárnő, ez utóbbi voltam én. Szerencsére egy karácsonyi vacsorában kimerült a céges buli fogalma, ami után nem az a jelenet következett, hogy a három tökrészeg ügyvéd megdugja a titkárnőt az íróasztalon, hanem a karácsony szellemében anyázva békében távoztam az ajándék tusfürdő csomaggal, a remélt boríték helyett. 

A következő munkahelyemen mondhatni, hogy megedzettek az életre. Az első többnapos csapatépítőn a kolleganőmmel arra ébredtünk hajnali háromkor, hogy két mata részeg igazgató dörömböl az ajtónkon csuromvizesen, egy szál fürdőnadrágban, hogy azonnal menjünk velük úszni. Na ja. Az ajtót kulcsra zártuk, aztán ha már így felébredtünk kikönyököltünk az ablakba, és néztük a medencét, amiben addigra már az egyik sofőr srác szexelt a főnök titkárnőjével, akiről tudtuk, hogy a főnökkel is dug.

Mindenkinek van legalább egy ilyen története, de inkább több. Tudjuk, hogy ki, mikor, kivel, melyik buliban és azt is tudni véljük, hogy a következőben kivel fog. Nem hiszem, hogy bármi más célja lenne az ilyen összejöveteleknek, mert az nyilvánvaló számomra, hogy szakmailag nem fogok érdemi fejlődést felmutatni attól, hogy két napig próbálok úgy tenni, mintha baromira élvezném azoknak a társaságát, akikkel amúgy is folyton együtt vagyok napi nyolc órában, csak most nem a monitort bámuljuk, hanem együtt szedjük a gombát az ebédhez. Van aki direkt élvezi ezeket a mindenféle munkahelyi szervezésű programokat, és tényleg lelkes, alig várja, hogy bulizhasson egy nagyot, és teljes erőbedobással küzdjön a ping-pong versenyen a kupáért. Az ilyenek valószínűleg szednek valamit, vagy iszonyúan félnek, hogy kirúgják őket, vagy nincsenek barátaik egyáltalán, a családjukat meg már jobban utálják, mint a munkahelyüket. Számomra az egyetlen viselhető program amire még hajlandó vagyok munkaidőn kívül a kollegáimmal, az évi két közös vacsora. Ennyi, nem több. Utána hazamegyek és olyan emberekkel találkozom, akik tényleg érdekelnek. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy egész hétvégét örömmel áldozzak fel a csapatépítés oltárán, amikor van otthon egy férjem és egy kanapém, amiről kiválóan lehet tévét nézni. Sokan viszont éppen ezért örülnek a hétvégi programnak, mert van otthon egy férjük/feleségük (lehet, hogy tévéjük viszont nincs). Nem kizárt, hogy idővel ez nálunk is bekövetkezik, bár ahhoz állati jól kell tartanom magam, hogy tíz év múlva is meg akarjon dugni a sofőr srác.

Mennyire törvényszerű, hogy ha a férjemből igazgató lesz, akkor rá fog mászni néhány huszonéves lány, hátha jut nekik is valami, nem csak a feleség veheti meg a márkás mosóport? Eléggé. A dolog itt már a férjen múlik majd, meg rajtam, hogy ne legyek se túl nagy sárkány, se túl nagy bálna, akihez szar hazajönni.

Mindent összevetve ezek a céges rendezvények nevezhetőek legalizált szexpartner keresőnek is akár, csak itt ráadásul ingyen van a buli. Azok örülnek ezeknek igazán, akiknek amúgy is szar az életük, mert nincsenek barátaik, ami egyébként egyértelműen nem az ő hibájuk, ezért itt remélnek rájuk lelni, de nem fognak. Azok, akiknek van férjük/feleségük, de már unják, és azt is unják, hogy harminchatodszor kell megnézni dvd-n a Mulant. (ezt mondjuk meg tudom érteni)  Azok, akiknek teljesítmény kényszerük van, mert meg kell mutatniuk, hogy ők még mindig a legjobb pasik/nők a gimnáziumból, és még mindig meg tudnak hódítani bárkit, aki eleget ivott. A pletykagépek, akik színjózanon gyűjtik az infókat, amelyektől egy hónapig népszerűek lesznek, vagy nem túl népszerűek, de legalább tudnak majd róluk. Ja, és akik szednek valamit, ki ne felejtsem.