És hogy az ember tök jóban van a testvérével, meg együtt járnak bulizni, mindent megbeszélnek, tanácsot adnak, sétálnak a városban órákig meg minden, aztán egyszer csak komoly párkapcsolatokat alakítanak ki, mindketten gondolkodás nélkül igyekeznek ezeket törvényesíteni is, mert eljutott az agyukig az otthoni nevelésből, hogy akivel lefekszel, azzal össze kell házasodni, csak az eszükig nem. Aztán végül sikeresen megházasodnak, és azon veszik észre magukat, hogy kevesebb a beszélgetés, meg a séta, meg a buli, az utóbbit mondjuk éppen nem bánják. Tegnap kicsit pótoltuk a Pivel az elszalasztott időt és nagyon jó volt sokat beszélgetni, meg is fogadtuk, hogy nem szokunk le erről, nem akarunk ebben hosszú kihagyásokat. Nekünk állati szerencsénk van, hogy barátok is lettünk, ezért mindig arra vágytam, hogy majd az én gyerekeim is így szülessenek, hogy egy fiú aztán öt év különbséggel egy lány. Mire rászánom magam a szülésre addigra lehet, hogy kitalálnak erre is valamit, amilyen ütemben halad itt a technika. Mondjuk amilyen ütemben meg én haladok, rohadtul nem lesz nekem időm itt öt évet várni két gyerek között. 

Jót beszélgettünk tegnap este, borral, cigarettával, amiből én csak a dohányszagot vittem haza magamon, és most jövök rá, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy de jó lenne rágyújtani, pedig az ilyen borozós-egyre-többet-beszélek-mert-csak-egy-joghurtot-vacsoráztam eseményeknél azért még eszembe szokott jutni. Legutóbb akkor futott össze szó szerint a nyál a számban a cigi gondolatára, amikor egyedül voltam otthon egy péntek reggel, megfőztem a koffeinmentes kávémat, felöntöttem egy csomó tejjel, raktam bele mézet, sütött a nap az erkélyen, és akkor úgy elképzeltem, hogy ha én most kiülhetnék a kávémmal, és elszívhatnék mellé két szál cigit, az mennyire iszonyúan kurva jó lenne. Szinte éreztem a számban az ízét. Pedig már három éve, de hát olyan ez mint az alkoholizmus, Zenóbia vagyok dohányos, három éve tiszta. 

Aztán még valamiről leszoktam, hihetetlen, de erre is tegnap döbbentem rá, mikor a Pi viszont nekiállt disznósajtot, kenyeret és majonézt vacsorázni. A majonéz, te jó ég, volt idő mikor mindenhez majonézt ettünk, de tényleg mindenhez, elképzelhetetlen volt egy akármilyen étkezés nélküle, jó talán a levesbe nem nyomtunk. Még a rakott káposztához is majonézt ettünk, és én nem is emlékszem, mikor ettem utoljára, mert hogy a majonéz az hizlal. Miről mondok még le vajon, abban a reményben, hogy én leszek a legszebb királylány a faluban? Sok mindenről, mert tudnék én nagyon sokat és nagyon finomakat enni minden nap, de akkor egy nagyon boldogtalan kövér nő lennék, ami nem lenne jó. Így csak néha fut át egy kósza fájdalomhullám a szívemen, mikor valaki kezében majonézes tubust látok, facsarnám ki a kezéből. Na jó, ez vicc, és ennyire nem teátrális a helyzet, az Univer majonéz vissza fog térni az életembe, csak nem mindenhez és nem minden nap, mert már nem vagyok tizenhat éves, hogy ehessek bármit, de ne változzak semmit. 

A süssünk mindenféle süteményeket, minél többet, lehetőleg minél finomabbakat és édesebbeket hobbim is állatira jól illeszkedik a terveimbe, de ez a hobbi marad, mert ez már szenvedély, azzal meg nem lehet tréfálni.