Ivánnal meg együtt nyomiskodunk mostanában otthon. Az ő nyomisága kicsit komolyabb dolog, mert a gerincsérve miatt konkrétan volt egy-két nap, amikor nem tudott  menni, ez nem volt vicces, mostanra kicsit már javul, de még mindig aggasztó a helyzet. Engem pedig nem nehéz aggasztani, ennél sokkal komolytalanabb dolgoktól is rám tör a para, az aggódás pedig nem tesz jót a ráncoknak, na. Tegnapra aztán én is taccsra tettem magam, mert kicsit túlzásba vittem a tornát, mert azt gondoltam, hogy jó ötlet megemelni az eddigi adagot, de nem volt az. Robot lettem, fájdalmas arccal, és örömteli perceket szerzek a lépcsőn mögöttem közlekedőknek, mert azért sem megyek lifttel, dögöljön meg mindenki. Így aztán esténként romantikusan kenjük egymást a mostanában nagyon divatos lóbalzsammal, ne gondoljunk ebbe bele, meg a lejárt voltarennel, mert az volt otthon. Aki pedig meg tudja csinálni, hogy az egyik lábát előre nyújtja, majd leguggol, aztán ezt kicsit megtartva fel is emelkedik nyújtott lábbal, az most már tényleg kap egy csokit, de komolyan. Ilyenekkel szórakoztatja magát az Iván az ágyban fekve, hogy na és ezt meg tudod csinálni? Én meg szórakoztatom, mert hülye vagyok.