Nekem ez nem megy, hogy salátát egyek hússal. Pedig annyira szépen összevagdostam, festeni lehetne, tisztára csendélet meg minden, étvágygerjesztő is a sok friss ropogós zöldség, csak én utálom. Azt is kigondoltam, hogy kifogok én saját magamon, és leborítom öntettel, mert úgy majd biztosan szeretem. De nem szeretem úgysem. Ellenben ha van hozzá, rizs, krumpli, tészta, pita, friss kenyér szalonnával, vagy akármi, akkor már szeretem a fincsi friss salátát öntettel. Lehet, hogy azért, mert akkor már nem salátaként funkcionál ami főétel, hanem savanyúságként, ami meg csak egy plussz köret. Meghalnék ha salátán kéne élnem. A fülem is megnőne, és előbb-utóbb mókásan mozgatnám az orromat.

Ez meg a tiramisu, ami hétvégén készült. Nem mondom, hogy a legszebb tiramisu amit valaha láttatok, de azért finom volt. Ezt is nagyon szeretem csinálni, teljesen lemegyek közben alfába.

Tegnap miközben nagyon kecsesen tornáztam, egy lendületes mozdulattal jól tarkón basztam magam a súlyzóval. Azért folytattam tovább, mert kitartó vagyok, csak kissé torzultabb arcot vágtam. Meséltem is este Ivánnak, ő pedig rezignált arccal közölte, hogy jó lenne ha ezeket a dolgokat abbahagynám, mert azt senki nem fogja neki elhinni, hogy saját magamat nyírtam ki egy súlyzóval, nem pedig ő vágott vele nyakon.

Asszem be kéne rúgni. De jelen esetben ezt csak egyedül tudnám megtenni, a beteg férjem mellett, az  meg hogy nézne már ki. Amúgy teljesen ki vagyok akadva, mert mióta hozzámentem, nem iszik. A pap pedig nem ezt mondta, ő azt mondta, hogy ha el akarok válni egyházilag, akkor mondhatom, hogy de hát mikor megismerkedtünk ez itt teljesen absztinens volt, aztán mióta elvett, egyfolytában részegen jön haza a kocsmából, és itthon meg csak folytatja tovább, aztán a gyerekkel futunk az utcára, mert kerget a nagykéssel. De nem, ehelyett nem kerget semmiféle nagykéssel, mondjuk gyerek sincs, de az mindegy, viszont nem iszik egyáltalán semmit sem. Pedig az esküvő előtt bezzeg egy hét alatt minimum három üveg bor elfogyott, mert ücsörögtünk, iszogattunk, dumálgattunk. Most meg? Akármilyen reménykedő szemekkel kérdezgetem este, hogy na, egy pohár bort? Csak egy fintort kapok válaszul, és ha sörrel kínálom, az meg nyári ital neki. Hát férj az ilyen?!

A vége az lesz, hogy kezemben egy üveg borral, másik kezemben meg egy sodrófával kergetem majd az utcán, meg üvöltözöm is majd hozzá.

Ja, és ezt sütöttem tegnap. Szerintem klassz lett.

2010. október 22-e neves nap e világban, gazdagodtunk egy darab magas, vékony, dús fekete hajú, szívdöglesztő férfival.

3,6 kg és 58 cm, egyéb méretei nem publikusak, majd ha filmsztár lesz, úgyis lefotózzák a paparazzók.

és azt hiszem ezt muszáj megemlítenem itt, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy frissen császármetszett nőről az fog először eszembe jutni, hogy - jé, de jó a sminkje! -

Ha már átcsaptam az utóbbi időben ilyen kaja témákra, most még folytatom. Lehet, hogy meg kéne néznem valami más témájú filmet, hogy lekattanjak erről. Van ilyen projektem is, hogy megnézem a requiem egy álomért címűt (gondoljatok bele, utána lehet, hogy a drogokról fogok írni egy hónapig), meg a holt költők társaságát, amit csak félve vallom be, hogy nem láttam, ha hirtelen félbeszakad a bejegyzés, akkor az azért van, mert máris jöttek értem, és bezártak a várbörtönbe, ahol szomorúan növesztem majd a hajam, hogy abból fonjak kötélhágcsót.

Kaptunk nászajándékba pataki vagy római vagy cserép vagy kinek melyik megnevezés szimpatikus tálat. Mindenki mondogatja, hogy hű az mekkora király dolog, és főzzek benne mert milyen finom meg egészséges meg blabla, és mindenkinek van is ilyen, csak még soha senkinél nem láttam, mert valószínűleg már maguk sem tudják, hova tették. Gondoltam azért kipróbálom, ha már van. A lelkesedésem már a leírások olvastán rohamosan csökken. Először is ugye áztassuk be a tálat egy órára vízben. A receptek mondjuk nem túl bonyolultak, mert nagyjából arról szól, hogy a spájzban található összes dolgot karikázd fel, és dobáld bele rétegezve. Ha ez megvan, tedd a hideg sütőbe, és vigyázva szépen lassan emeld a hőfokot, nehogy megrepedjen a hőn szeretett tálad. Tehát a sütőbe tevéstől számítva kb. fél óra alatt el is érheted az optimális hőfokot. Az elkészülési időre számolj még rá plussz fél órát, hiszen a tál vastagsága miatt, lassabban melegszik át. Remek. Röpke két-három óra alatt el is készült a vacsora, plussz az áztatás ugye. De remekül mutat az étkező asztalon, nem úgy mint egy szimpla tepsi. Ha az éhenhalás szélén álló család elfogyasztotta a tartalmát, akkor jön a mosogatás. Ahhoz meg kell várni, míg teljesen lehűl a tálad. Ha lehűlt akkor öblítsd át mosogatószeres vízzel, de ne használj szivacsot, mert eltömíted a pórusait. Még jobb az ecetes víz. Aztán szárítsd lehetőleg több napig, hogy biztosan kiszáradjon, majd a dobozába már soha többé ne tedd vissza, mert bepenészedik. Kell neki egy külön szoba, ahol a napsugarak meghatározott szögben érik.

Ettől még persze kipróbálom. Csak nem ma. Aztán valószínűleg én is elrakom a dobozába, hadd penészedjen, és eldugom a szekrény mélyére. Akik újonnan kapnak, azoknak pedig áradozni fogok, hogy hát ezt muszáj használnod, annyira jó.

A rebarbara terjedelmes bokorrá növő évelő növény, levelei és piros levélnyelei a kert díszeként is megállják a helyüket. A rebarbara igénytelen, szinte mindenütt megterem. Levele mérgező, de a levél nyeléből süteményt és kompótot főzhetünk. 
 

Na de mennyivel jobban hangzik ez a megfogalmazás:

A sóskafélék családjának neme, szakállgyökérrel, köpcös, húsos tőkével, vastag, bütykös szárral, kürtős pálhájú, nyeles tenyeres erű puha levelekkel, pároséltü (ritkábban hím-özvegy), bő fürtű, hatos-tagú leples virágban 2×3 hímmel és háromélü termővel. Füvének buja növesztéséhez a nedves tavasz idején lát hozzá, úgyhogy a száraz nyár idején termését busásan fejlesztheti.

Köpcös-húsos-vastag-bütykös-kürtős-nyeles-tenyeres-busás -  és ez csak egy darab növény. Annyira jó.

Ettől még süteményt soha az életben nem fogok belőle csinálni, mert korlátolt vagyok.

Iván meg beteg lett, megint valami baktériumos fertőzés a légcsövében, emiatt fáj neki minden egyes levegővétel, és irtó magas láza van. Ezért is lett tegnap süti, hogy hátha attól meggyógyul egyből, és egy kicsit meg is gyógyult, egészen hajnali háromig, amikor is felment a láza 39-re, de aztán két óra alatt levittük. Emiatt ma nem lesz hosszú és tevékeny napom idebent, inkább otthon lennék és cserélgetném a homlokán a vizes ruhát, de nem igazság, hogy a férj után nem jár plussz szabadnap, és hogy már csak öt nap szabadságom van, ami kell a két ünnep közöttre. Így a távolból sugárzom neki az erőt és a pozitív gondolatokat, hívogatom telefonon, hogy egyél valamit, igyál valamit, feküdjél, nem mintha bármi mást tudna ezeken kívül csinálni. A múltkor olvastam, hogy ha úgy bánunk a beteg férjünkkel, mint ha a gyerekünk lenne, akkor ne csodálkozzunk, hogy azt mondja, olyan vagy mint anyám. De most könyörgöm, egy 39 fokos lázban fetrengő pasihoz nem libbenhetek oda csábos hálóingben, vagy folytathatok vele intelligens társalgást a részvényárfolyamról, mert még kiröhögni sem lesz ereje, és ne csodálkozzunk, ha egy idő után szimplán nyakon hány.  

Pénteken citromos muffint sütöttem, tegnap boci mobilt, pénteken pedig rákóczi túróst sütök, és tiramisut készítek. A sütemények imádata nem csak abban nyilvánul meg nálam, hogy meg tudok enni egy fél tepsivel egy ültő helyemben, de abban is, hogy csinálni is szeretem őket. Teljesen kikapcsolok közben, néha belekortyolok egy pohár borba, sürgök-forgok a konyhában, ha már tiszta liszt vagyok, kötényt akasztok a nyakamba, de csakis akkor, ha már úgyis mindegy, és sosem kötöm meg hátul. Ettől úgy nézek ki, mint valami slendrián háziasszony, csak úgy repked rajtam a kötény. Kék alapon fehér pettyes van belőle, azt is szeretem egyébként. Az is mindegy, hogy mit, lehet nagyon egyszerű, mint a muffin, bár az nekem mindig csalódás, nem eléggé sütiszerű süti. A citromos azért nem lett rossz, volt neki karaktere. A boci mobil is klassz lett, bár hihetetlennek tűnt számomra, hogy 11 evőkanál olaj kell bele, de tényleg. Hosszan utána olvastam a neten, és arra jutottam, hogy két táborra szakadtak a bocimobilosok, éspedig az 1 illetve a 11 evőkanál olaj rajongóira. Jelentem nálam a 11 győzött, és bejött, mert így nem lett száraz a süti, nem jött az érzés, hogy de jó lenne ehhez egy kis lekvár. Iván szerint a kürtöskalácsot is megtölteném lekvárral és úgy enném, de ez nem igaz. (bár szívesen belemártogatnám, ha éppen felkínálnák a lehetőséget)

A gyúrós tésztákkal még nem vagyok annyira jóban, de jóban leszek. Egyszer csináltam már pogácsát önállóan, simán lehetett volna csúzliba tölteni. Legközelebb kipróbálom a szomszéd macskákon. Említettem már, hogy kellene egy kutya? Már azt is kigondoltuk, hogy ilyen puli szerű kéne, nem túl nagy, nem túl kicsi, hanem pont közepes méretű, és viccesen néz ki a sok fonál mögül. De mivel az az eset áll fent, hogy választani kényszerülnénk a Nagymama és a Kutya között, mert a Kutya letaposná a krizantémokat, amiket amúgy utál a család összes tagja a nagyin kívül, szóval számunkra nem jelente túl nagy veszteséget a dolog, de mivel félünk a nagyitól, egyelőre ő marad.

Vissza a sütikhez, jövő héten lugó kiflit is sütök, pedig az gyúrós, de az megy valamiért. Töltök majd bele baconszalonnát meg sajtot is némelyikbe. Ezentúl megkísérlem lefényképezni az általam készített sütiket, és majd emiatt nem kell a fantáziátokat használni. A kép nem lesz olyan mintha valami nagyon híres sütis könyvből származna, de ellenben olyan lesz, mint egy viszonylag kezdő sütikészítő sütije. Akinek nincs kézügyessége sem. Hagyományos szférából lesznek inkább, nem tartom valószínűnek, hogy valaha is sütőtökös-rebarbarás tortát, vagy cickafarkos pitét csinálok majd. Főleg, hogy a rebarbaráról most így hirtelen nem is tudom micsoda. Ettől most nem lesz belőlem süti-blog író, és lehet, hogy ez most csak a Julie és Julia utáni lelkesedés, de nagyon vágyom egy olyan dologra, amiben kiteljesedhetek, és amiben tényleg igazán jó vagyok, és miért ne lehetne az a sütikkel kapcsolatos, ha már egyszer ennyire odáig vagyok értük. A kiteljesedhetek szót nem én írtam le az már tuti, és nem is a belső hangom vezérelte az ujjaimat, mert az ilyesmitől idegrohamot kapok, szóval biztos, hogy nem én voltam, a blog.hu munkatársai csempészték bele, hogy kicsesszenek velem. 

Tegnap az volt minden vágyam, hogy a kanapén a pléd alatt fekve nézhessek egy filmet, kezemben borral és egy tálca sütivel. Aztán az történt, hogy hazamentem, és a kanapén fekve néztem a Julie és Julia-t, kezemben egy pohár vörösborral meg két darab túrórudival, mert tálcányi süti nem volt, meg amúgy is fogyózom ugye. Eddig ez úgy hangzik, mintha minden vágyam teljesült volna. A filmet imádtam. Annak ellenére, hogy háromszor kellett közben kikászálódnom a pléd alól, és kihúznom majd visszadugnom a dvd-t a konnektorból, mert lefagyott. De töretlen lelkesedéssel küzdöttem. Ez lehetett a kezdet. A vég az lehetett volna, hogy az utolsó korty vörösbornál felfedeztem, hogy egy kurva nagy döglött légy van a poharamban. Itt percekig meredten néztem, és végül okosan döntöttem, mert mérlegeltem, hogy rendben van, tök szar, hogy egy döglött léggyel dúsított pohár bort iszogattam boldogan, de az  még szarabb lenne, ha most elmennék hányni is, mert hányni szar, meg a túrórudi is finom volt. Ez még mindig nem a vég volt. A vég ott jött el, amikor a film odaért a kacsakicsontozós részhez, és úgy látszik itt már nem bírtam cérnával, és elkezdtem sírdogálni. A következő egy órában tehát Zenóbia sírdogált, elhasznált néhány zsepit, meg hüppögött is. Meghatározott ok nem volt rá, valószínűleg a sok mindennapos aggódás, meg para felgyülemlett, és kitört. Ivánnak is hüppögtem egyet a sok elszalasztott álmomról:

Z: Ugye most már szerinted sem leszek soha híres írónő?

I: Á, dehogynem. Majd ha itthon leszel gyesen, akkor egy csomó időd lesz a gyerek mellett, és írsz majd egy tök jó könyvet.

Z: Ez nem igaz, mert mindenki tudja, hogy a gyerek folyton sírni fog, meg büdös lesz, és nem lesz időm semmire, nem hogy arra, hogy a saját hobbimmal foglalkozzak.

I: Milyen hobbittal?

A filmet tényleg imádtam, és arra a kérdésre, hogy gondold át mit szeretsz igazán csinálni, nekem is egyértelműen az a válaszom, hogy enni. Azt még nem látom, hogyan lesz ebből világmegváltás és meggazdagodás és új élet. Ezért is sírtam kicsit. Meg azért is, mert kéne több idő magunkra kettesben, mert Ivánt túlhajtják és fáradt, és szombaton is hajnalban kel, és levezet egy csomó kilométert, úgy hogy fáradt, és ezt nem szeretem. Meg azért is, mert vannak álmaim, amik sosem fognak megvalósulni. Meg azért is, mert lehet, hogy ha nyernénk a lottón akkor megpróbálkozhatnék velük, és másokét is lehetne megvalósítani kicsit itt a környezetemben, például a Pinek lehetne saját műhelye meg nagy kertes háza kutyákkal. Meg azért is, mert másképp nem látok erre lehetőséget, csak úgy, ha nyerünk a lottón. Meg azért is, mert kéne egy új farmer, meg kandalló. Meg azért is mert féltem a szüleimet, meg akarom állítani itt most az időt. Meg azért is, mert lassan időszerű lesz babakocsit tologatni az utcán, amiben egy gyerek van. Meg azért is, mert tulajdonképpen nem is lenne ez olyan rossz, végre sétálgatnék amennyit csak akarnék, és a szülőkből nagyszülők lennének, és hogy élveznék. Meg azért is, mert a terhesség meg a szülés rémisztő, meg az is, hogy nehogy elejtsem a gyereket. Meg azért is, mert mindenki legyen egészséges és boldog és én is boldog szeretnék lenni. Meg azért is, mert szeretném jól csinálni ezt a házasság dolgot az Ivánnal, bár eddig elégedett, virágot is kaptam az egy hónapos évfordulónkra, ami egy értelmetlen szókapcsolat valójában. Ő meg kindertojást.

Hangyás lett a tévéműsorunk, meg időnként ugrálnak is azok a hangyák. Este azt játszottuk, hogy én ültem a tv előtt az egyik szobában, Iván pedig a másikban szét és összeszerelt valamit, a szerelés hatékonyságát pedig kiabálással jeleztem felé. Most van műsor! Most nincs! Most van műsor! Most nincs! Ebből egy fél óra után megállapítottuk, pontosabban az Iván megállapította, hogy a hiba nem a mi készülékünkben van. Innentől nem néztünk tévét, viszont mivel nem volt kedvünk beszélgetni, ismét pontosabban, az Ivánnak nem volt kedve, ettől viszont egy idő után már nekem sem, javasoltam neki, hogy játsszon a telefonjával, én meg olvasok. Ehelyett megpróbáltunk bútorokat nézegetni a neten, de az sem ment mint közös program, így aztán feladtuk. Szerintem a tv fontos elem két olyan embernél, akik közül egyik sem túl szószátyár, mindkettő bunkó hangulatban van, és csak ketten vannak otthon. Nekem meg amúgy is fontos a tv, teljes lelkesedéssel szeretem. Mint a tescot. 

Azért az milyen jó érzés, amikor az ember új ruhában megy el otthonról, és ha még a csizmája is új, akkor az már egészen fantasztikus távlatokat nyit meg. Előttem is biztosan megnyíltak ma reggel, csak még nem vettem őket észre.

Itt van a tél is, köd is van reggelente, mindjárt órát állítunk meg minden. Most mégsem látom olyan komoran ezt a helyzetet, mert ugyan a hideget még mindig utálom, de a meleg szobából kinézegetést szeretem, a hószállingózást is szeretem, meg a karácsonyt is szeretem megint. Volt egy pár év, amikor egyáltalán nem bírtam, egy kicsi hangulatom sem volt egyáltalán, alig vártam, hogy vége legyen. Tavaly óta újra szeretem, és már most készülök rá gondolatban, meg már úgy nézelődök a boltokban, hogy esetleg valamit már vennék is akár. Sőt, már vettünk is egy-két apróságot valójában, annyira stréberek vagyunk. Hová lett a lány, aki december huszonharmadikán belül zokogva, teljesen tanácstalanul mászkált a plázákban, és lökdösték az emberek, míg úgy nem érezte, hogy szívesen lenne terrorista. Ez a lány mondjuk nem annyira hiányzik.

"Jó megoldás még, ha adsz valamilyen nevet annak a testrészednek, amellyel nem vagy kibékülve, és bánj vele úgy, mintha képzeletbeli barátnőd volna. Ha feszült vagy, kérdezd meg tőle, mi szeretne lenni, vagy mit tenne, hogy mások is elfogadják."

Ezt olvastam az előbb egy cikkben. Egyrészt: Te jóságos atyaúristen!

Másrészt: Kedves Gizi! (Gizi a has, aki mától a legjobb képzeletbeli barátnőm egyben) Laposodj le de kurva gyorsan, mert kezdek nagyon mérges lenni, és nem érdekelnek a sirámaid, hogy de te inkább a bal farpofám lennél, én is inkább pamelaanderson, de ehelyett csak Zenóbia, szóval szedd össze magad!

Ma reggel lecsapolták a véremet az sztk-ban, három egész ampullányitól szabadítottak meg, de nem sírtam, mint a Kornélia legutóbb. Tőle zengett a kórház, mert pont a vérvételen jött ki rajta az elfojtott feszültség, hogy neki senki sem szólt, hogy ő már nyolc hónapos terhes, így kell megtudnia, meg azért fájt is kicsit, így aztán hangosan zokogott a folyosón. Nem baj, mert ha szülni fog, valószínűleg azt is hallani fogják a nyíregyházi kórházban is, pedig az pesten lesz. Nálam meg pont az ellenkezője van, mert én meg annyira igyekszem tekintettel lenni az orvosokra meg mindenkire,  hogy mindent összeszorított fogakkal (a fogorvosnál ezt kicsit nehezebben, de megoldom) tűrök, és mindenre azt mondom, hogy semmi baj, ugyan már, nem számít, boldogulok én egy lábbal is, nehogy már ezen ki tessék akadni drága doktor úr. Ezért praktikusan lehet, hogy az én szülésemnél majd a Kornéliának kellene ott lennie, hogy kiabálhasson helyettem, mert én nem merek majd, csak szomorúan nézni.

Vérvételen nem azért voltam, mert terhes vagyok, a félreértések elkerülése végett. Az még nekem odébb van, még a Kornéliáét sem dolgoztam fel. Az iwiwen is mikor meglátom, hogy egy újabb volt osztálytársnak lett gyereke, még mindig teljesen felháborodok, és meglepődöm, pedig anyám rávilágított, hogy mégis mi a fenén vagyok meglepve, harminc éves, már lehetne két gyereke is nyugodtan. Ehelyett azért voltam, hogy nézzük meg nincs-e valami vitaminhiányom, hogy ezzel is hozzájáruljak a hajkoronám rendbetételéhez. Ami már most sokat javult, megállt a hullás is, hogy mitől a jó ég tudja, ezért aztán szedem rendületlenül a dr. chen-t, meg iszom a porízű teáját, bár Iván szerint simán a napi 1000 mg c-vitamin tett jót. A Kornélia mondjuk tegnap puszta jószándékból rám akart sózni egy lejárt Varga cseppet, hogy az majd nekem milyen jó lesz, de megbocsájtunk, mert terhes. Ugyan gyerekbútoruk még nincs, mert késnek a gyártással, de ez sem lehet gond, nagyi mesélte, hogy a szomszédban elfért a nyolcadik gyerek is, igaz, annak már csak a konyhaszekrény fiókjában tudtak megágyazni. Konyhaszekrény meg van a Kornéliáéknak, ha sír a gyerek, csak be kell tolni a fiókot, praktikus meg minden.

Egyébként az már a görénység magasfoka, mikor egy fogyókúrázó nőt beültetnek öt pasi közé, aztán elküldik pizzáért, ami a visszafele úton ugye ott gőzölög bele az orrába, még a nyugati aluljáró szagát is elnyomja, pedig az már nagy művészet. Mindezek után pedig körbe ülik a pizzáikkal, és ott nyúlik a sajt a doboztól a szájukig, meg kínálgatják is még ráadásul, tologatják elé a szeleteket, hagymával meg kolbásszal megrakva, ő meg csak szerényen, lesütött szemekkel ismételgeti, hogy - ó, tényleg nem vagyok éhes, már vacsoráztam, köszi - elfehéredett ujjai közt szétroppan a borospohár. A felemelő végkifejlet elmaradt, hősünk az utolsó pizza szeletet miután senkinek sem kellett, egy hangos mordulással maga elé rántotta, és szétmarcangolta hegyes tépőfogaival.

Ez az október moziba menős hónap lesz, mert kétszer is megyek majd, az évi kettőhöz képest ez most elég nagy váltás. Egyrészt lesz az Eat, pray, love Julia Roberts-el meg Lorettával, aztán lesz a Feláldozhatók amiről a címe alapján azt hittem, hogy hátha egy film a természetes szelekcióról, de nem, véres öldöklés lesz a létező összes véres-öldöklős színésszel akit csak bele lehetett zsúfolni köztük Jason Statham, aki hát na. Ezt meg Ivánnal. A Rambo négyet is imádtam, szóval nincs kétségem, hogy ezt is fogom.

Az is eszembe jutott ma reggel, amikor megint a roxynál kötöttünk ki, mert az az egyetlen rádió, ahol nem folyamatosan pofáznak reggelente, és nekünk reggel ne beszéljen senki, hogy engem nem érdekelnek a hírek a tévében, az újságban, a rádióban, sehol sem. Az időjárás érdekel a végén, és ennyi. Olvasok indexet de semmi fajsúlyosat soha, mert nem érdekel a politika sem, és a gazdasági helyzetből sem értek semmit, csak azt próbálom megfejteni, hogy a változásokból vajon mennyivel emelkedik/csökken a fizetésem, de hogy miért és hogyan jutunk oda, az már szintén nem érdekel. Felkapom a fejem, ha meghalt Michael Jackson, de arra, hogy kit öltek meg és hány késszúrással az már nem érdekel megint. A tragédiákra is felfigyelek, mert a főcímnél szerepel, megnézem a képeket is, nyugtázom, hogy hál istennek messze lakom, segítek sms-ben, de szigorúan csak annyival, hogy az új cipőmet meg tudjam venni. Immunis vagyok idegen emberek bajára, nem lennék jó szociális munkás vagy pszichológus, mert már nem vagyok megértő, egy csomó minden fekete és fehér lett, amiben régebben hajlítható lettem volna. Az autók között kolduló csöveseknek pedig tudnám javasolni, hogy pohárral tegyék mert a kezükhöz senki nem fog hozzáérni, és így jelentősen csökkennek az amúgy sem túl jó esélyeik, mert Ivánnak is az első mozdulata a pirosnál az autó lezárása. Az otthon szülők pedig számomra megegyeznek a hitgyülekezetesekkel, gyanítom többen azok is, nem csak a szülésélményt akarok vallás hívei. Úgyhogy járjunk inkább moziba.  

A hadjárat a ruhatár beszerzésére megkezdődött, és a második nap egy azaz egy darab bokacsizmával gazdagodtam. A boltban hosszasan elgondolkodtam, hogy most akkor ez vajon nagymamás vagy ribancos darab-e, bármennyire is valószínűtlen, hogy valamiről ez a két dolog egyszerre jusson eszébe valakinek. A Loretta utálta, ellenben egy anyám korabeli nő mikor meglátta a kezemben egyből letámadott, hogy kényelmes-e, és hogy melyik polcon találtam. Ebből az éles elméjűek levonhatnák azt a következtetést, hogy a csimma ezek szerint inkább nagymamás, de maradjunk annyiban, hogy szerintem csak és kizárólag azok a nagymamák vennék fel, akikben van némi ribancos hajlam.

A ruhatár többi részét pedig erősen megfontolva szerzem be, ami szintén biztos jele annak, hogy felnőttem, azon kívül, hogy megeszem a lecsóból és a töltött paprikából is a paprikát, amit régen nem tettem volna. Igen, a lecsóból is kipiszkáltam, csak kicsit tovább tartott. Szóval az van, hogy mivel elenyésző számú ruhadarabra mondom azt, hogy na ez most tényleg tetszik, azokról is általában kiderül, hogy sokkal drágábbak mint azt én és a pénztárcám szeretnénk, ezért nem veszem meg egyből, hanem ha még három nap múlva is úgy érzem, hogy na azt tényleg meg kéne venni, mert tényleg igazán tetszik, akkor visszamegyek és megveszem. Most több ilyen darab is megfontolás alatt van. 

Visszatértem az életbe, izomlázam van, és ma már sikerélményt is gyártottam magamnak, bár még csak fél tizenkettő. Innentől viszont már akkor indulnék is inkább vásárolni, mert mára ennyire voltam képes, és eléggé el is fáradtam benne.

Iván tegnap estére jól érzékeltette, hogy mi vár rám a következő pár hónapban, mert a fáradtsági szintje ennél már csak rosszabb lesz. Megszerezte a ragasztópisztolyt, először csak azzal a szándékkal, hogy megjavítja a telefon töltőmet, ami sikerült is neki, mert ügyes. Megígértette velem, hogy többé nem dobom le a földre és ugrálok rajta, miközben kurjongatok, mert az nem tesz jót neki. Ezzel párhuzamosan azt is megígértette velem, hogy nem nyúlkálok villával a kenyérpirítóba, mert úgy a hülye amerikaiak halnak meg, nem én. Ebbe is belenyugodtam, és egyben ijesztő számomra, hogy mennyire nem gondolkodom időnként, pont én, a paragép. Itt meg kell jegyeznem azt is, hogy szerencsére Iván rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy bármit meg tud javítani ami elromlik, és tud villanyt szerelni is meg szöget beverni, meg nehéz dolgot felemelni, meg széttörteket összerakni. Ilyenkor mindig elhomályosuló szemmel nézek fel rá, az én hősömre, aki tud polcot feltenni meg ilyenek.

Visszatérve a ragasztópisztolyra és Ivánra, este tizenegykor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy köröz a lakásban, kezében a csőre töltött pisztollyal, enyhén véreres szemekkel keresi áldozatát. Settenkedett úgy tíz percig, majd lecsapott a mit sem sejtő manókra. Így aztán immáron nem hat darab, különálló sötétben világító kis műanyag kinder tojásból kinyert figuránk van, hanem egy darab, sötétben világító kis műanyag kinder tojásból kinyert figurákból álló Laokoón-csoportunk. És ma lehet, hogy ő ér haza előbb... Ja, az óra meglett, a konyhaszekrényben ketyerészett, a varrógépállványról viszont lemondtam. A házasélet kompromisszumai.

Kicsit elhagytam magam mostanában, testileg is, lelkileg is. Biztosan hirtelen szakadt rám a nagy nyugalom az esküvő után. A testi részt már észleltem, kellőképpen fel is háborodtam rajta, ezért a helyrehozatalt megkezdtem, bár ebben erősen próbálnak hátráltatni mindenféle meglepetésből sütött browniekkal. Ezt a problémát is sikeresen leküzdöttem, megettem mindet ami felkerült az emeletre (aki nagyon szőrszálhasogató az most beleköthetne abba, hogy vajon hogyan került fel az emeletre az a süti, tán csak nem én vittem fel), hogy ma már ne legyek kitéve a kísértésnek. A tornához is visszatértem, ami a vártnál lényegesen jobban hiányzott, most míg jó idő van visszahozom az öt kilométeres sétámat is a móriczig, kiválóan lehet közben elmélkedni is. Ami hozzájárulhatna a lelki életem rendbe hozatalához is, ha nem utálnék ennyire lelkizni. De mivel utálok, ez nem megy túl könnyen. Ráadásul felesleges is, mert csak ugyanazokat a köröket tudnám lefutni, az észérvek és az anyagiak erősebbek a vágyaknál. Meg a lustaság, meg a gyávaság, mert miért ne lehetnék én az a nő aki egyszer csak felhagy a nagyvárosi irodai élettel és elmegy vidékre szőlőt termeszteni, vagy kis kockás terítős éttermet nyitni, vagy beáll könyvet kötni, mert valakinek meg kéne már reformálni ezeket a mai könyveket, hogy ne essenek szét lapjaira. Valamiért azonban mégsem teszem ezek egyikét sem, egyrészt a hozzáértés hiánya azt hiszem előbb-utóbb lebuktatna, másrészt nem vagyok regényhősnő sem.

A másik magvas gondolat ami foglalkoztat, hogy mikor lesz már hétfő, hogy mehessünk a Lorettával vásárolni meg nézelődni, mert tornacipőm azóta sem lett, de arról közben lehet, hogy le is teszek jövő tavaszig, mert kezd befagyni a lábam. Az is még, hogy az új Julia Roberts filmet biztos, hogy megnézzük, mert annyira szép az a nő, hogy mindegy is, hogy mit csinál, elég ha csak ott álldogál, és már annyira régen volt új filmje. Az is még, hogy el kéne menni bowlingozni, mert régen voltunk, és szeretjük, és ma reggel ez jutott eszembe. Meg az, hogy hova menjünk nyaralni jövő nyáron, meg hogy mit vegyünk karácsonyra, meg hogy mikor tudok majd először az új nevemen bemutatkozni, és lesz-e mellé örömujjongás meg hipp-hipp hurrá a háttérből. Meg kéne nézni a twilight harmadik részét is, mert régóta tervezem, meg néhány gillmore girls epizódot is, mert még mindig csak az első évadnál tartok. A horoszkópom szerint ma új szerelem lép az életembe nagyon hirtelen és meglepetésszerűen, de azért próbáljak meg erre felkészülni. A horoszkóp készítők kissé ellentmondásosak, és nem gondolnak a férjes asszonyokra. Vagy igen, nézőpont kérdése.

Kaptunk nászajándékba egy faliórát. Békakirályfi van rajta meg hercegnő, puszilkodnak éppen és élénk színekben pompáznak is mindeközben, nekem való, imádom. Iván utálja, jó, végül is nem egy férfias jelenség ez a mi óránk valóban, de még csak középút sem, el kell ismernem. Utálja még azért is, mert ketyeg, de nem ám csak úgy halkan-diszkréten, hanem ordenáré hangosan. Ebben pedig Iván pont olyan mint a Pi, nem bírja elviselni, ezért az első két hétben lefekvésnél kivette az elemeket. Emiatt egy hétig háromnegyed egy volt nálunk a konyhában, de nem adtam fel, visszakönyörögtem. Az új megoldás az lett, hogy este leakasztjuk a falról, és bezárjuk a spájzba, reggel visszaakasztom. Ma reggelre viszont nem volt a spájzban, a helyén sem a falon, Iván pedig csak sejtelmesen mosolygott, ma haza sem megyünk, ezért holnap fogok fényt deríteni a ketyegés hiányára. Ezt most akkor sem adom, két év alatt kinyírta a kedvenc örökölt újságtartó állványomat, amit kénytelen voltam végül a Pinek adományozni, már egy ideje kinézte magának az egyik varrógépállványt is, az órát nem adom.   

Vannak ilyen napok, csak ezek nálam most már kezdenek hetekké válni lassan, ami nem biztos, hogy jó jel. Hogy már most elkezdem a téli álmot aludni, bambán lézengeni a világban, semmi iránt sem lelkesedni, csak várni, hogy történjen valami, vagy inkább azt, hogy ne történjen semmi ami kizökkent, mert olyan jól elnézelődök így is. A két kiló hízásom sem segít, most még ez sem ráz fel, hogy hajrá Zenóbia, ne hagyd magad, pattanj fel a taposóra és harcolj, a megveszekedett gonosz kilók ellen. Ehelyett tiramisut csinálok, anyám almáspitéjét istenítem, és enyhén zsírosra sikeredett rakott krumpliból kétszer is szedek, a második adagból pedig kenyérrel tunkolom ki a pirosló szaftot, Iván nagy örömére, aki ezt azért nem sejtette, pedig sütit enni már látott egy párszor.  Említettem neki végül is még az esküvő előtt, hogy aztán ne csodálkozzon, ha hirtelen hízok húsz kilót, és otthonkában tespedek majd a kanapén, na meg szex sem lesz többé, mert a borúlátók úgyis ezt jósolják az esküvő utánra. Most meg sacher tortával kínálnak és mikor mondtam én sütire nemet. De mivel a vadi új szűk nadrágom vár szomorúan és egyre elkeseredettebben a szekrényben, és a menyecske ruhámat is meg akarom varratni feketében, és ugyanabban a méretben akarom ezt tenni, mint amilyenben most van, ezért mégis csak erőt veszek magamon, mondjuk holnap. A holnap az olyan szimpatikus időpont lesz erre. Meg amúgy sem tudok már két kilónál többet hízni, mert ahogy a Kornélia mondaná, nekünk már beteg a lelkünk, hízni sem tudunk már rendesen. Mások húsz kilónál néznek a tükörbe és mondják azt, hogy né már kicsit mintha meghíztam volna, mi már két kilónál a falat kaparjuk, és a Dunába ugrást fontolgatjuk és bizonygatjuk, hogy ekkora belet még nem láttál, tényleg. Persze ha azt nézzük, hogy emiatt nem leszünk soha húsz kilóval nehezebb otthonkás asszonykák, azért ez nem egy hátrány a férjünkre és ránk nézve sem. A jól bevált fogyókúrás módszer: egyél bármit kettőig, aztán már leginkább semmit sem, este igyál bort, és tornázz hetente négyszer egy órát. Most abba kell hagynom gyorsan, mert megjött a sacher torta, és kettőig már csak négy percem van.