Az mennyire jó lett volna, ha az éjjel felébredünk, hogy esik a hó, és az ablakban könyökölve néztük volna sokáig, hogy jé, hogy esik, és lep be mindent lassan, és az utcai lámpa fényében kavarogtak volna a pelyhek, de nem szólt senki. 

Az egész napos esőről pedig több dolog is eszembe jutott. Egyrészt, hogy itt a hideg, végérvényes tél és eső meg szél meg hideg és fázás. Ez lesz most már márciusig. Juppi.

Az esőtől pedig előjöttek a giliszták, itt a környéken mindig állati sok van, és kerülgetni kell őket, ha nem akarunk rájuk lépni. Az egyik dolog ami eszembe jutott róluk, hogy volt egyszer egy pasim, aki rettegett attól, hogy rájuk lép, ezért a negyvenhatos lábával pipiskedve ugrándozott a villamosig, és ezen mindig nagyon röhögtem, amúgy a hungarocelltől is félt, meg a szőrös baracktól, de ezt megértem, mert én ugyan csak a szőrös baracktól, de az tényleg szörnyű. Az Iván megeszi hámozatlanul, azt nézni sem bírom. A másik dolog meg az volt másnap reggel, hogy jé mennyi döglött giliszta, a Bear Grylls hogy örülne ezeknek, biztos gondosan összeszedegetne egy marékra valót, mert nélkülözhetetlen fehérjeforrás, és hogy vajon mennyire kellene éhesnek lennem ahhoz, hogy kifordult belű gilisztákat egyek, vagy a másik kérdés, hogy mennyi pénzt kéne nekem ezért fizetni.  

Már nagyon régen álmodtam igazán rosszat, de ez most az volt, és úgy ébredtem,  hogy félek, és az sem tudott megnyugtatni, hogy de ha felkelek felkapcsolhatom a lámpákat, mert álmomban is teljesen világos volt az egész lakásban. Tisztára Hitchcock, ennél már csak az lett volna durvább, ha a háttérből mondjuk a walking on sunshine szól, és közben múlhatatlan rettegés.

Egészen komolyan gondolkodtam tegnap, hogy vajon bele lehet-e halni a másnaposságba, ezért aztán próbáltam inkább átaludni az egészet. Este azért összepakoltam, mostam, sütöttünk sütit, ki is teregettem, csak mindezt olyan tempóban, mint egy lassabb csiga. A ruhák szétválogatásához például leültem a kád szélére, és mindenhonnan úgy álltam fel, mint valami derékban meghajlott öregasszony, és csak fokozatosan egyenesedtem ki, nehogy túl hirtelen legyen a mozdulat. Mert nincs eszed Zenóbia, nincs eszed!

A buli klassz volt, fájt az arcom a nevetéstől, ettünk-ittunk, táncoltunk, Ivánnal ugráltunk Tankcsapdára, lányokkal beszélgettünk szülésről meg gyerekről, a végén meg már nagyon rá akartam gyújtani, de aztán nem.

Annyira másnapos vagyok, hogy gépelni is csak egy ujjal tudok. Elég sokáig tartott ezt az egy mondatot is leírni egyébként. Emiatt inkább nem részletezném most a hétvégémet, hanem álljon itt egy kép a sütiről*, ami finom. A fent említett okok miatt Iván is beszállt a sütikészítésbe, egyedül valószínűleg a konyha padlóján fekve fejeztem volna be.

*nem vagyok kretén, hogy másnaposan is sütök, de muszáj volt, mert megígértem, hogy viszek be a munkahelyieknek. 

Megint néztem a jópofa műsort a történetekről amikről ki kell találni, hogy igaz vagy nem, és annyira jó voltam mert az első háromról tökre kitaláltam, hogy egy igaz, kettő meg nem. Az utolsó kettőt meg nem láttam, mert pont le kellett mosnom a hajamról a pakolást, ó jajj. Az igaz történet arról szólt, hogy két orvostanhallgató egymásba szeret, de a lánynak nagyon gazdagok a szülei, és ezért titkolja előttük a csóró, másodállásban pincérként dolgozó fiúját, aki ezen besokall és jól össze is vesznek. A fiú borzasztó szomorúan megy be dolgozni, és még szomorúbban ajánlgatja a tintahalat karfiol ágyon, mikor egyszer csak az egyik középkorú férfi vendég lefordul a székről, a hangulat a tetőfokára hág. A fiú orvostanhallgató lévén felismeri a szívroham jeleit, és életben tartja a férfit a mentők megérkezéséig, aki ezek után nagyon hálásan szorongatja a fiú kezét, egészen addig míg aggódó lánya is befut, aki nem más, mint hősünk szerelme. A történet itt véget is ért, pedig szerintem nagyon tanulságos lett volna egy-két mondat arról, hogy most húsz év után mi történik velük.

1. Boldogan és szerelemben élnek míg meg nem halnak, a fiúból nagy nevű sebész lesz, akit mindig friss vacsorával várnak otthon, és ha hirtelen el kell rohannia műteni, a felesége abszolút hatékonyan adja a kezébe indulásnál a nagy fekete táskát, majd ábrándos szemekkel nézi a tömörfa ajtóból, amint férje beszáll a rollsba.  

2. Boldogan és szerelemben élnek egészen addig, míg a fiú, akiből nagy nevű sebész lesz, rá nem döbben, hogy ezek a nővérkék itt körülötte sokkal fiatalabbak és nagyobb mellűek mint a felesége, aki folyton csak kiskosztümben van, még az ágyban is magasan záródó a hálóing. Az asszony pedig egyre több estén várja magányosan a kihűlő vacsorával elfoglalt férjét, majd unalmában lefekszik a kertésszel, aki így vesz elégtételt alacsony származásán.

3. A lány apja ugyan nagyon hálás, de akkor sem adja hozzá egy szem gyermekét egy csóró egyetemistához, aki ezek után elveszíti hitét a világban, és alkoholista pincér lesz belőle, mert a tanulmányait sem tudja már tovább fizetni, és biztos, hogy a következő szívrohamos vendéget még le is köpi.  

Iván azt mondta, hogy el fogja tüntetni otthonról a mérleget. Mondtam, hogy de hát azt nem teheti, mert akkor valami nagy baj fog történni. Azóta azon gondolkodom, hogy vajon milyen nagy baj mégis? Mi történne, ha nem állnék rá naponta kétszer? Lehet, hogy nem lennék többé lelki beteg ha éppen harminc dekával több vagyok mint előző nap? Nahát, ez mennyire hiányozna, de tényleg.

Azért titkon azt gondolom, hogy ha a mérleget elmozdítjuk arról a bizonyos csempekockáról, ahol ő lakik, valószínűleg elkezdenek megrepedni a falak, és a ház nagy robajjal összedől maga alá temetve földi javainkat. A romok alatt pedig a sötétben, a mérleg épségben várja, hogy megtalálja egy újabb evészavaros.

Mindig ilyen napot akarok mint tegnap. Fél négykor leléptem, legyalogoltam a Móriczig, ami csak a MOM Parkig szar, onnantól tök jó, a buszon olvastam, és út közben azon gondolkodtam, hogy nekem ez tulajdonképpen kikapcsolódás és pihenés, nem pedig utálatos tömegközlekedés, teljesen otthon érzem magam egy könyvvel a kezemben az ülésen bevackolódva. Otthon beszélgettem nagyival háromnegyed órát, ebből egy percet beszéltem én, de hát ez nem is számít. Majd felmentem, lerendeztem a hasizmomra vonatkozó részt is, aztán megfürödtem, és gondoltam, hogy ma annyira hatékony vagyok, hogy még vacsorát is főzök, ezért benéztem a hűtőbe. Megállapítottam, hogy van benne tojás, meg kolbász. Iszonyú kreatívan összehoztam egy tojásos rizs sült kolbásszal menüt, de az Iván tök boldog volt. Közben néztem tök érdekes műsort a tévében, ki kellett találni, hogy vajon melyik történet igaz, de én ezt közben elfelejtettem, csak a végén gondoltam ki, hogy hiába tudom, hogy na az pont tuti nem igaz, de mégis drukkolok neki, mert az olyan szép volt. Meggybort is kortyolgattam. A több mint testőr utolsó tíz percén pedig nagyon próbáltam nem sírni, de könnyezni azért könnyeztem, aztán házaséletet éltünk, ezzel cáfolván, hogy a házasok már nem csinálnak ilyesmit. Amúgy persze, tökre nem is csinálnak, csak mi még friss házasok vagyunk, és ezért azt hisszük, hogy de. A villanyt viszont már lekapcsoljuk, és a tévé is megy közben, ne aggódjatok.

Iszonyú gusztustalan tud lenni egy teásbögre. Lehet, eleve olyat kéne venni, aminek barna a belseje, vagy fekete, és megoldódna minden gondom. Viszont azt nem akarnám, hogy kívül is barna vagy fekete legyen, mert az nem lenne túl vidám. Nehéz sorsú Zenóbia.

Olyan dolgok is történnek velem, hogy hazamegyek, és hiányérzetem van. Az ok pedig az, hogy apu pontosan két hete nyugdíjas, azóta pontosan két darab fát vágott ki a kertből. Na jó, az egyiket valójában észre sem vettem, sőt, azt sem tudtam eleve, hogy ott van, mert nem vagyok az a kapálós, gazolós fajta, pedig gyerekkoromban próbálkoztak, de hiába volt minden. Szerintem egy kert legyen befüvesítve, legyen egy-két fa, (ez irányú vágyaim erősen távolodnak ugye, ahogy telnek a nyugdíjas hetek) fából készült kerti pad meg székek, meg asztal, meg pavilon, meg nyugágy, meg bográcsozó-szalonnasütő hely, meg hintaágy, meg egy férj aki grillezi a husit, miközben én bort kortyolgatva olvasgatok a kerti izék egyikén fetrengve. Utána pedig legyen fagyi is. Teljesen összezavar engem ez a  tavaszias időjárás ilyenkor télen.

Valamiért azt gondolom, hogy csak akkor írhatok új bejegyzést, ha bele tudok szőni valami irtó frappáns és főleg vicces mondatot. Ez biztos valami pszichés probléma nálam, és azért lehet, mert nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy elhiggyem, hogy a nyomoromra is kíváncsiak az emberek, vagy legalábbis csak úgy kíváncsiak rá, ha az a nyomor vicces. Vagy egyszerűen csak én akarok lenni a jópofa lány, ha már szépségkirálynő nem lehetek. Most különösebb nyomorom nincs, vagy inkább újabb nincs, de ha lesz, majd úgy teszek mintha az lenne az év poénja.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy voltunk megnézni a Kornéliáék gyerekét, aki pontosan akkorának tűnik mint egy kenyér, csak nehezebb. Egyelőre nem túl sok mindent csinál, lévén három hetes, de már most ravasz, pedig azt hittük, hogy még ilyenkor nem lehet az. A csücsörítés nekünk tökre elég produkció volt, ezzel elvoltunk egész este, hogy - nahát, és emlékszel, milyen aranyosan csücsörített, - közben imitáltuk is a dolgot, mint két debil. A mi kedvünkért a sírás kimaradt abban a két órában, ezzel esélyt adott rá, hogy nekünk is legyen valaha gyerekünk, bár a napokban többször is azt mondtam Ivánnak, hogy ki van zárva, hogy szüljek neki, mert pont elég nekem ő is. De aztán csücsörített, és máris boldogabban szedtem ki az edzőcuccát a táskából.  

Pucoltam ablakot, wc-t, kádat, mostam függönyt, közben káromkodtam is, amikor egy darab ablakot háromszor kellett megpucolnom, mert folyton csíkos maradt, és közben besötétedett, és el kellett mennem a fodrászhoz, most meg úgy nézek ki mint a Hernádi Juci, szóval hétfőn majd azt a pulcsit veszem fel, amiben először jön két mell, aztán én. Olyan hajat szeretnék, mint a Tóth Gabinak van, meg a Péter Annának, állatira tetszik, és szerintem tökre menő lennék, de Iván elválna, és látszana, hogy az egyik fülem jobban eláll mint a másik, és a hidrogénszőke nem biztos, hogy összefér azzal az elhatározásommal, ami már két hete kitart, hogy na most lenövesztem a hajam, és megnézem még utoljára, hogy milyen az eredeti hajszínem. Mert aztán úgyis kiderül, hogy őszülök, és akkor soha többé nem fogom látni már, így sem láttam már vagy tíz éve.

Holnapra is maradt néhány ablak, ajjajj.

Tegnap este végre eljutottunk moziba, Feláldozhatók volt, és nagyon tetszett, izgalom meg robbantás meg vér és izmos férfiak, igaz, némelyik hatvan felé, de attól még simán hűha, és humor. Egy férfi legyen nagydarab és izmos meg széles vállú meg sebhelyes arcú és tudjon kegyetlenül szétverni egy öt főből álló bandát, mert csúnyán néztek a barátnőjére. El is aléltam teljesen. Na jó, de tényleg egyébként, a vékony pasiktól teljesen kivagyok, egyetlen egyszer randiztam egy kb hatvankilós fiúval, megöleltük egymást, majd hangosan sikítozva elrohantam.

Az is eszembe jutott, hogy milyen jó nekik, azt csinálják amit szeretnek, aztán az is, hogy ez elég bizarr, hogy egy olyan munkát irigylek, ami azzal jár, hogy lemészárolnak havonta ötven embert. De legalább a jó oldalon állnak, na. Most megint előjöhetnék a de jó lenne kekszet dobozolni/meghívót hajtogatni/szöget számolni dologgal, amire az Iván mondaná, hogy de hát elsorvadna az agyad, mire én meg azt, hogy a fenét, mert olvasok, és rejtvényt is fejtek néha, valójában pedig inkább cukrásznak kéne lenni vagy pultos lánynak vagy könyvtárosnak, csak valahogy nem találták még fel a pultos lány állást nyolctól-négyig, így házason pedig azért már problémás lenne az éjjeli műszak, de ha egyedülálló nő lennék, akkor most lenne itt az ideje, hogy a pultra könyökölve mások lelki problémáit hallgassam, és az olyan részeknél, amire már én sem tudok mit mondani, a hatalmas élettapasztalatommal, csak lazán odalöknék egy feles tequilát, hogy a cég ajándéka te szerencsétlen.

azért azt én is látom egyébként, hogy ez csak nyavalygás, mert a könyvtárosnak nem fizetnek szart sem, és végzettség is kéne hozzá, kézügyességem a nullával egyenlő, ezért kivágnának a cukrász szakkörből, tanulni már nincs kedvem, mert mindig is utáltam, és lusta is vagyok, akkor meg mit hisztizel ha nem teszel érte semmit, blablabla, mert jólesik.  

Az almás zabkeksz egy szar. Annyira kemény, hogy szétkarcolta a szájpadlásomat, és az almadarabkák pedig ilyen zselé állagúak, amik beragadtak a fogamba, és műalma illata van. Ennyit erről.

Azon kívül, hogy csalódtam az almás zabkekszben, még arra is rájöttem, hogy amikor az Iván azt mondja, hogy Hű, Bébi de finom süti, asszem elveszlek feleségül, akkor arról már nem annak kéne bevillanni, hogy jajj de romantikus, de aranyos, sütök neki még egy sütit. Ugyanis éles elmémmel rájöttem, hogy - De hát már elvett! - Emiatt klassz lenne, ha átállnánk az ilyen és ehhez hasonló mondatokra: Hű, Bébi de finom süti, asszem veszek neked gyémántgyűrűt/prada csizmát/sok-sok ruhát/százezerért könyvutalványt. Ilyenek.

Jujujj-jujujj nagyon izgalmas, mindjárt kiderül, hogy finom-e az almás zabkeksz, vagy egy szar.

Vajon mikor jut el a tudatomig, hogy ne a kuka felett vagdossam fel az almát, mert beleesik a fele, és így kárba vész? Egy éve nagyjából heti egy alma bánja a módszeremet. Az több mint ötven darab. Ezen csak a szokások drasztikus változtatása segíthetne, de nem fog.

Iván az imák hiányának ellenére meggyógyult szerencsésen. Az én hetem azzal telt, hogy  próbáltam meggyőzni magam, hogy az az elméletem, miszerint ha egy kg-val több vagyok mint szeretnék, akkor kövér-dagadt disznó vagyok, és nincs is értelme csinosan felöltözni, meg sminket sem feltenni, mert hát minek, amikor úgyis én vagyok miss koca, az hülyeség. Emiatt egész héten sminkeltem reggelente, és szoknyát is húztam egyik nap. Ami nagyon durva, hogy az első sminkes napomon egy nő rám nézett a wc-ben, és irtó döbbenten felkiáltott, hogy Zenóbia, te milyen szép vagy! A smink tehát jó! Emiatt az is eszembe jutott most, hogy nem értem azokat az embereket, akik a wc-n ülve telefonálnak. Azt sem értem, ha valaki a barátait hívja pisilés közben, de azt meg végképp nem, hogy üzleti megbeszélést hogy lehet így folytatni, és még le is húzzák, ami nyilvánvalóan behallatszik. Egyedül a Kornéliával szoktam így beszélgetni, és ő a pisilő fél, nem én, de hát ő orvos szülők gyermeke, neki semmi sem szent. 

Ma ünnepi ebéd volt, én főztem, anyuék házassági évfordulójára. A harminchetedik. Ezt meg sütöttem.  Házi krémesnek hívják. Iván annyit evett belőle, hogy két órán keresztül nem tudott megszólalni, pedig amúgy sem egy nagy szószátyár.

Bevallom nem voltam eléggé fennkölt hangulatban a reggeli misén ahhoz, hogy Iván gyorsabb gyógyulásáért imádkozzak, ehelyett ilyeneken gondolkodtam, hogy hogyan kellene minél gyorsabban minél több ruhát-cipőt-táskát beszereznem úgy, hogy ez nekem minél kevesebb pénzembe kerüljön. Aztán megróttam magam, hogy ilyenekre gondolok ahelyett ugye, hogy Iván meg a gyógyulás, meg egyáltalán mit mond a pap, de akkor meg elvonta a figyelmemet az egyik ministráns fiú, aki tök jól nézett ki, és emiatt innentől kénytelen voltam arra gondolni, hogy mégis mi a fenét keres egy jóképű srác a ministránsok között, főleg, hogy látnivalóan elmúlt már húsz, szóval tényleg komolyan gondolja. Ezt is jól végigrágtam, majd ismét megpróbáltam visszatérni a pap szavaihoz, de akkor meg az jutott eszembe, hogy na még azért tök jó vagyok, mert legalább nem káromkodok magamban csúnyán, meg nem gondolok a szexre, innentől lehet sejteni a végeredményt, az utolsó tíz percem azzal telt, hogy próbáltam nem csúnyábbnál csúnyább káromkodásokat mondogatni magamban, és nem a szexre gondolni, miközben Keresztelő Szent Jánost nézegettem az egyik apró színes mozaikokból kirakott képen. Figyelemelterelésként gondoltam megszámolom hány mozaikból lett kirakva a feje, de közben szerencsére vége lett a misének. Az üléseket viszont fűtötték, ami tök jó volt, az összes testrészem megfagyott a seggem kivételével. 

Iván itt piheg mellettem az ágyban, még mindig beteg, mocskosul unja már pedig. Holnap meg holnapután mondjuk lesz lehetőségem imádkozni a gyors gyógyulásért, mert templomjárás lesz. A holnapi miatt határozottan jól jön, hogy most kell órát állítani, mert reggel nyolckor kezdődik a mise. Korábban nem lehetett volna vajon, annyira jó lesz vasárnap felkelni fél hétkor. Basszus. Hű, a tévében épp most szedték ki fél kézzel egy embernek a lelkét. Ez viszont asszem nem volt túl templomi. Tyű, és Vin Diesel mindjárt apró darabokra tép valakit. Nem valami jóképű gyerek ez a Vin Diesel egyébként. A félvér nagy kontyú nőnek viszont tetszik, mert tenyészménnek akarja használni. Most mindketten meredten néznek valamit. Bementek egy terembe, ahol köd van a padlón. Jujujj, a Vin Diesel kardot rántott. Azta zenélő kard. Itt valami csapdát szimatolok. Behatoltak az agykérgébe. Visszautalás történt a 22 évente sötétség című filmre. Vajon ez mi a fene ez a film? Kardoztak kicsit, most meg üldözik a Vin Dieselt. Utolérte egy csomó kapucnis ember, és közben űrhajók is vannak. Hogy én mennyire utálom a scifit. Asszem most arról van szó, hogy kutyákat esznek, de lehet, hogy valamit félreértettem. Háh, és Vin Dieselnek nincs leborotválva a hónalja, ez nem valami scifis szerintem.

Tegnap az a vicces esemény történt, hogy hazaértem, és azon melegében kabátban-csizmában beleharaptam a túrós palacsintába, ami azonban lukas volt középen is, így aztán melltől bokáig terjedően cukros túróval borítódtam be. Minden mindegy alapon leültem szépen az asztalhoz, magam elé húztam egy tányért, és illedelmesen megettem a maradék palacsintát, miközben anyám pucoválta le rólam a dzsuvát.

Ma először mínusz volt a Sasadin, ma először láttam befagyott pocsolyát, deres autókat, viszont hétvégén az ikeában már láttam egy karácsonynak berendezett szobát. Jöhetnek a mikulások, utcai árusok forralt borral meg gesztenyével, kivilágított Bartók Béla út, de szeretem. Ahhoz képest, hogy mennyire utálom a telet, most nem is utálom annyira mint szoktam. A giccsparádé részét szeretem, majd januártól megint utálni fogom rendületlenül. Ma reggel óta azonban érzem, hogy égetően szükségem van egy sapkára. Puha-kötött sapkára, mindenféle bojt-sild-bizbasz mentes, lehetőleg világosszürke színű sapkára. A hozzá való sállal természetesen. Akkor sem sértődöm meg, ha van hozzá kesztyű is. A múltkor ugyan vettem egy kék velúr kesztyűt a tescoban, ami kiválóan megy a fekete kabátomhoz, ámde a télikabátom viszont keki színű lett, és itt már ugye mindenki látja a problémát lelki szemei előtt. Legalábbis a nők látják.

Ezek meg itt a tegnap este termései, mert Iván még mindig beteg, szerintem a süti gyógyít, az otthon fellelhető alapanyagokból hirtelen kellett lépnem, ezen összetevők konspirációjából születtek.

Ez itt joghurtos fánknak nevezett cucc, fahéjas porcukorral megszórva. Természetesen a felét kiborítottam a szőnyegre, így aztán idilli porcukor porszívózás is volt, és az egyik fánkocska majdnem meglépett, a kanapé alatt próbált elbújni és beleolvadni a környezetbe, de kiszagoltuk, és nem kegyelmeztünk neki sem. Mégis mihez kezdett volna egyedül?!

Ez meg itt az év poénja, hangosan röhögtem amikor kiborítottam a tálkából. Maradjunk annyiban, hogy a reklámban egy kicsivel gusztusosabban sikerült tálalni, ízre viszont határozottan pudingszerű.