Nézegette Gerda a szép piros almát, forgatta, gömbölygette, hogy már fényes lett, mint ha műanyagból lenne. Gondolkodott közben a lehetőségein, nem egyszerű, egy beleharapással vagy nem beleharapással eldől az élet. Egyes számú lehetőség a beleharapás, amivel némi mérget juttat a szervezetébe, pont annyit, hogy csak a királyfi csókja ébressze fel majd idővel, na de mennyi az az idővel, és milyen királyfi, mert azért az is számít már mostanság, nem túl kielégítőek a rendelkezésre álló információk. A nem beleharapás a második számú lehetőség, ahogy azt az élesebb elméjűek már nyilván kitalálták, akkor nincs méreg, de nincs királyfi sem, nem hogy idővel, hanem sohasem. Van helyette karrier, az almáskert azért elég szépen hoz, változatos szexuális élet az időszaki almaszedő fiúkkal, de aztán az almákkal együtt Gerda is meglöttyed lassan, akkor meg jól jönne egy akármilyen királyfi is, emlékezni a régi szép időkre, vagy csak régi időkre, mindegy.

Mi vagyunk a rozzant család, így is fogunk lassan már bemutatkozni, helló, Rozzanték vagyunk. Van egyszer az Iván, akinek bő fél év alatt talán most már sikerült kilábalnia egy makacs vírusból, ami ráment a szívére, kórházba került miatta, és mikor már éppen kigyógyulni látszott, azért még benyelt mellé egy jó kis hasmenéses magas lázas dolgot pluszban, hogy nehogy azt higgyük már, de végül is karácsonykor itthon volt, egy szavunk sem lehet ugye. Aztán van az a dolog, hogy a gerince műtve van, emiatt fáj a háta, néha sokkal jobban, mint kéne, figyelembe véve azt, hogy egyáltalán nem is kéne. Vagyok aztán még én is, mostanában ismét kicsit rakoncátlankodó szívvel. Gondolkodunk, hogy veszünk egy itthoni ekg gépet, mert valamelyik este például jól jött volna. Hajnali négyig beszélgettünk az ágyban, miközben vártuk, hogy helyre álljon a ritmusom, közben néha bevettem egy gyógyszert, hátha bejön. Végül bejött, másnap pedig a doki is megerősítette, hogy a gyógyszer jó ötlet volt, annak ellenére, hogy már egy éve nem szedem. De milyen jó lenne, ha meg tudnám mutatni neki, hogy na és amúgy így nézett ki az ekg-m, ez vajon azt jelenti, hogy két hetem van már hátra csak, vagy azért még két évem is akár, mert így csak abból tudunk meg újat, ha annyira rosszul vagyok, hogy elvisz a mentő, de olyan szerencsére már két éve nem volt. Mivel lassan egy éve nem szedem a gyógyszert, éppen kezdtem elhinni, hogy lehet, hogy mégis meggyógyultam tényleg, az utóbbi hónapokban már abszolút normális életet éltem, szinte ugyanúgy mint minden más egészséges ember. De elég ennyi, hogy egy fél éjszaka félre ver a szívem, és megint erre figyelek folyton, megint számolom a pulzusom, megint minden gondolatom itt van, hogy vajon rosszul leszek-e, ha iszom egy pohár bort, vagy ha felmegyek a harmadikra gyalog, vagy ha egyáltalán megmozdulok. Borzasztóan utálom ezt már, az utóbbi három évem elég nagy része ezekben a félelmekben telt, és ahogy látom, elég nehezen lábalok ebből ki. Nyilván úgy kellene felfognom, hogy úgysem tudok mit tenni ellene, éljünk a mának, ha előjön a rosszullét előjön, nem tudom megakadályozni, főleg, hogy sosincs normális oka, úgy értem nem öt kilométer futás után történt soha. Ezért most iszom is egy pohár bort, lesz ami lesz, éljünk veszélyesen. 

Ráadásul áh, elegem van ebből az egészből, még az sem, hogy bemegyek a munkahelyemre, és könyvek között lennék, csak annyi van körülöttem, amit a táskámban viszek magammal. Persze most olvastam egy regényt egy könyvkiadóról, ilyenkor előjönnek az egyébként mélyen elnyomott álmaim, Iván javasolta hogy keressek regényeket boldog közgazdászokról, hátha az segít. Az empátia magasfoka az Iván amúgy. 

Lefektettük Genovévát aludni, mert este nyolc lett, és este nyolckor a rendes gyereknek egy rendes családban ágyban a helye. Égve hagytuk a folyosón a villanyt, hogy ne féljen amíg elalszik, mert fél, nem tudni miért, biztosan valami trauma érte még az anyaméhben, mert azóta semmi, már ha hinnénk az ilyesmiben, de nem hiszünk. A villany azért ég neki, fél kilenckor óvatosan lekapcsoljuk, mert már biztos elaludt, de jön a sérelmező kiáltás, meg a villany visszakapcsolása, nem tesz ez jót hosszú távon a számlának, kell venni energiatakarékos égőt, ha már minket nem érdekel a környezet, ő rákényszerít ezen a körmönfont módon. Genovéva meg csak pislog a paplan alatt, az ágy a sarokban, ő pedig a szoba felé néz, és aggódik, hogy ha nem alszik el a sötét előtt, akkor ma éjjel meglátja esetleg a mumust, aki a szekrényben ül, de előbb hallani fogja ahogy a szekrényajtó halk nyikordulással kitárul, és az rosszabb lesz mint a látvány a végén. Azt sem lehet, hogy hátat fordít a szobának, mert ki tudja mi történik mögötte, a csontváz alak megjelenik, és  szinte érzi, hogy kinyúl felé a kezével, és mindjárt hozzáér a vállához, meg kell fordulni, muszáj. A redőnyön három csíknak kell lennie, se kevesebbnek se többnek, pontosan háromnak, amin bejön némi fény, hogy látni lehessen a szörnyeket, a vak sötét kibírhatatlan lenne, hogy amit előhív a fantáziájából az mind ott lehet, mert nem látni, hogy valójában nincs ott, csak képzeli.  Elalszik végül, nem látott-nem hallott semmit, néha játszik magában, arra gondol, na jó, ha vannak szellemek akkor most le fog esni az egyik könyv, és vár, és nem akar erre gondolni, de mégis, és nem esett le eddig még egy könyv sem, de mi lesz ha egyszer?

Nézzétek meg az Ó, testvér, merre visz az utad? című filmet, mert jó.

Nem értem egyáltalán, hogy egy ilyen filmet miért hétköznap délben kell leadni, de tényleg. Este inkább az Édes kis semmiséget adják, aminél gusztustalanabb undorítóbb "romantikus" vígjáték még nem született a földön. Ennél már csak akkor lenne rosszabb, ha Ben Stiller is játszana benne.

Nem dicsekednék különösebben azzal, hogy mennyire jól indult az új évünk, mert Iván megint beteg, lassan ezzel is mehetnék panaszkodni a paphoz, hogy hát erről nem volt szó, atyám. A folytonos aggódás egy dolog, de most már kezdek mérges is lenni. Ide kellene most egy frappáns és borzasztóan megfélemlítő mondat, hogy és ha én egyszer mérges leszek, akkor aztán...De nyilvánvalóan akkor aztán sem lesz semmi, csak mérges leszek, de kire és minek?

Már tegnap is motoszkált bennem a gondolat, és mára kezd rajtam elhatalmasodni, hogy be kellene menni az alexandrába falinaptárért, és ha már ott vagyok, akkor meg kellene venni azt a két könyvet, amit előbb-utóbb úgyis meg kell, és akkor miért ne inkább előbb, és aztán a móriczon ott van nem messze a táskás is, ahol kinéztem pár hónapja egy táskát, de nem vettem meg, mert majd következő hónapban, és azóta eltelt egy pár következő hónap, és lehet, hogy még egy pár el fog telni. Előbb-utóbb szomorú leszek emiatt. Vagy mérges. és ha én egyszer mérges leszek... Bár történt azért jó is, mert Iván munkája elismerést nyert, és az új adózás miatt iszonyúan megemelkedett az én fizetésem is, pontosan egy ezer forinttal. éljen!viktor!éljen!viktor! Az övé szerencsére többel. Szóval ezt az iszonyú összeget arra fogom felhasználni, hogy veszek neki minden hónapban kinder tojást. Az ő emelését pedig arra, hogy veszünk nekem új ruhákat, legalábbis erről próbálom meggyőzni logikus érveléssel, hogy ez így nagyon igazságos megoldás. 

Na én felvettem a vadonatúj ünneplős tréning nadrágomat, a szintén vadonatúj ünneplős tapadókorongos zoknimat, meg a kevésbé vadonatúj tréning felsőmet, már kaptam egy deci martinit, részemről jöhet a boldog új év.

és baszki ezt nem hiszem el, hogy létezik Beethoven 6.

Annyira jó karácsony volt ez, pontosabban még most is az, tele minden olyan dologgal amire vágytam, köztük azzal, hogy anyu tényleg örült az ajándékának, pedig erre aztán nem számítottam. Tegnap este ugyan biztos voltam benne, hogy valaki olvassa a blogomat, és magában röhög, hogy nesze azt kívántad ne fújjon a szél, hát most akkor ezt nézd meg. De még ez sem baj, tökéletes volt minden, még amerikai vígjátékba illő jelenet is volt, mert a Pi leesett a létráról karácsonyfa díszítés közben. Ez pontosan az a poén, ami miatt utálom az amerikai vígjátékok többségét, különösen azokat, amikben szerepel Ben Stiller. Szóval a család egyöntetűen úgy döntött, hogy jövőre kicsike-alacsony fánk lesz, amit a szőnyegen ülve kell díszíteni.

Van tapadókorongos zoknim. A tapadókorongok virág alakúak. Kellhet-e ennél több?

Az imák meghallgatásra találtak, Iván otthon. Én ma még egyig regényt olvasok húzom az igát, aztán vár még rám portörlés, porszívózás, szaloncukrok és habkarikák felmadzagolása, fadíszítés, körömlakkozás. A portörlést rühellem legjobban a házimunkák közül, ezt a kritikusabbak észre is vehetik a lakásban, (a többségük szerencsére tapintatos, vagy rövidlátó) de múltkor szereztünk kis uv zöld színű portörlő pamacsot, amivel azt játszhatom, hogy én vagyok a fityulás szobalány a csengetett mylordból mondjuk, apró tipegő léptekkel szaladgálok a lakásban és sepregetem vele a polcokat ahol az antik bőrkötésű könyveinket tároljuk meg a hifit. 

Mivel Iván ugyan otthon van, de még azért messze nem csattan ki az egészségtől, a szilveszterünk békés családi körben fog telni. Tény és való, hogy nekem ez volt minden vágyam, neki meg homlokegyenest ellenkező vágyai voltak, de mivel nagyon fondorlatosan megbetegítettem, kórházba juttattam és három féle gyógyszert is szedetek vele amire nem lehet inni egy kortyot sem, így én nyertem. Azt hiszem valahogy pontosabban kéne magamban megfogalmaznom a dolgokat. Ezentúl minden egyes óhajom után hozzá fogom tenni gondolatban, hogy  - de mindezt úgy szeretném, hogy közben senkinek ne essen baja - és ezt nagyon lassan és érthetően artikulálva teszem majd, hogy mindenki értse.

A szilveszterünk tehát tréninges buli lesz, majd kártyázunk a PIékkel, eszünk virslit, csinálunk tűzijátékot, koccintunk a szülőkkel, nem nézünk saskabarét, de minden más baromságot igen. Klassz lesz.

Az pedig szerintem semennyire sem korfüggő, hogy valaki fél-e a sötétben, vagy nem. Gyerekként égni kellett a folyosón a villanynak míg el nem aludtam, mert különben féltem a mumustól-szörnyektől-szellemektől-ufóktól, néha mindtől egyszerre, és ez azóta sem változott. Ha egyedül vagyok, és sötét van akkor előbb-utóbb félelem van. Nem tudok aludni, minden kis zajt iszonyú hangosnak hallok, ledermedek, leizzadok és szívdobogva várom a végzetet. Nem okoz nehézséget elhinnem, hogy mire a lapátosember áttörné magát a két ajtón a lakásig, eléggé leizzadna. De éjszaka az sem okoz nehézséget, hogy bármilyen természetfeletti erőben higgyek, így aztán néha szívesebben látnám a lapátost a gondolataimban. Aggódásban kevesen vehetnék fel velem a versenyt. Most pedig bekenem a kezem vaníliás kézkrémmel, mert ki van száradva folyton, és ez is eléggé aggasztó, mert egyszer csak majd egyenként leesnek az ujjaim, észrevétlenül elhagyom őket a jeges hideg télben. Vadállatok falják majd fel, morogva-nyálcsorgatva keresik többi részemet, mert ízlettem nekik.  

Nem egészen így képzeltem a karácsonyi készülődést, hogy ma még egy darab ajándékot sem csomagoltam be, a vasárnapi adventi gyertyát sem gyújtottam meg kényelmesen a kanapén ülve borral a kezemben, mellettem Iván, reggelente azt sem tudom, hogy most éppen hol is ébredtem, az aggódás mély árkokat vés a szemem alá, csak remélni tudom, hogy ha végre lesz pénzem szemránckrémre akkor az segíteni fog a problémán. A legnagyobb problémám most mégsem ez, hanem hogy ugye ma már hazajöhet az Iván, ugye? és végre odaadhatom neki a születésnapi ajándékát, mert tegnap lett harminc éves, el is gondolkodtunk, hogy ez vajon mennyire pozitív a jövőre nézve, hogy a harmincadikon kórházban ébred.

A hétvégén egyébként sütöttem lúdlábat is meg rákóczi túróst is, de a fotók elmaradtak, mert nincs otthon férjem aki fotózna, nekem meg idegzetem nem volt. Csináltam olyat is, hogy aszalt szilvával töltött csirkemell krumplikrokettel és diómártással, Paprika étterem után szabadon. Most nem azért, de szerintem állati jó lett, bár a mártás inkább pép lett, mint mártás.

Nagyon szeretnék ma már hazamenni végre, és ezt a hazát úgy értem, hogy az Iván a kanapén van, mert másképp nem az igazi. Vagy bánjak óvatosan a kívánságaimmal? 

Most akkor vagy az van, hogy el sem olvasták a kívánságlistámat, vagy az, hogy valaki azt hiszi, hogy ő egy nagy mókamester, ezúton jelzem, hogy nem az. Az sincs, hogy az első kívánságot félreértették, mert annyira azért nem vagyok körmönfont, hogy azt írjam, hogy mindenki legyen körülöttem egészséges, de közben arra akarok célozni, hogy vegyél nekem pöttyös labdát. Valóban azt szeretném, hogy mindenki egészséges legyen körülöttem, a félreértések elkerülése végett. És egyáltalán nem vicces, hogy az Iván ma kórházban alszik, nélkülem, mert ugyan foggal-körömmel kapaszkodtam a szomszéd ágyba, de lekötöztek és becsomagolva kidobtak a hóba, most mégis a Pi-nél alszom, hogy legalább kilóméterben közelebb legyek hozzá. A kórházi éjszakák számával egyenes arányban fog nőni a gombóc a torkomban is, és ez nem túl karácsonyi élmény. Csak szólok.

Az add tovább hét bloggernek a játékot dolgot nem tudom maradéktalanul teljesíteni, mivel azok akiket rendszeresen olvasok már majdnem mind megkapták valaki mástól, és egyszerűen nem ismerek plusz hét bloggert, jövő karácsonyig biztosan fejlődni fogok még ebben, ezért csak két embernek fogom tovább adni, ők azok: panzej és goldenapple

Ezeket szeretném karácsonyra:

Legyen körülöttem mindenki egészséges, és szeretném ha olyan igazán, de tényleg igazán jó hangulatban telne az ünnep, sok sütivel. Legyen hó. Olyan, hogy minden este nagy pelyhekben sűrűn hulljon, és ne fújjon közben a szél, mert azt utálom. Szeretném, ha erőfeszítéseimet siker koronázná végre, és nyernénk a lottón. Köszi.

Szeretnék tapadókorongos cuki vastag zoknit otthonra, és egy piros martenst nem otthonra. Ez kicsit nehéz, mert a múltkor voltunk a martens shopban, és egy darab piros bakancs volt, fura nyomott mintákkal, nekem nem olyan kell, hanem rendes. A promodból egy sötétkék farmert, és kötött szürke pulóvert, és egy vékony szürke felsőt, amin esernyős balerina van, és hátul meg lehet kötni a nyakánál masnira egy szalagot. Az új joanne harrist, az új maeve binchyt, és a most és mindörökké mindkét részét, mert valahova eltűnt az első része, és hónapok óta frusztrál, hogy csak a második van meg. Szeretnék galambszürke (igen, kizárólag ilyen színű lehet) kötött sapkát kicsi virággal, és hozzávaló vastag bokáig érő sállal. Nem akarok mínusz tíz fokot, mert ezt a négyet is alig éltem túl, szóval légyszi legyünk erre tekintettel, ennél több réteget már képtelenség magamra rángatnom. Nagyon várom a legbrutálisabb karácsonyi díszítés kereső körutat. Jó lenne megnézni az Igazából szerelmet és az Aludj csak én álmodomat, anélkül, hogy Iván fintorogna és hányós hangokat adna a romantikus részeknél, azaz nagyjából végig. Szeretnék a frissen és szép nagy pelyhekben hulló hóesésben Ivánnal sétálni úgy, hogy ezt még élvezné is. Finom és illatos teákat, mert az jó ha van. Minden este meginni egy pohár bort, és szeretnék egy üveg martinit is, de azt nem minden este. Sokáig aludni reggelente. Nem hízni három kilót az ünnepek alatt, csak kettőt. Ez fontos, kiemelten kellene kezelni. Mindezt annak ellenére, hogy egyik nap a pesaroban kellene vacsorázni sültalmás, mézes-mandulás csirkét. Nappali és éjszakai arckrémet, és szemránckrémet, mert már több hete elfogyott, és ezt egy rendes és tisztességes mindjárt harminc nő csak úgy engedheti meg, hogy belül zokog. Nagy fekete táskát amibe belefér a nyolc kilónyi cuccom, mert ezt nagyon szeretem, de kezd elhasználódni, és tök jó lenne ha lehetne váltogatni. Finom illatú tusfürdőket. Csak azért hagyom abba, mert Iván azt mondta, hogy amit itt leírok azt biztos, hogy nem fogom megkapni, szóval azt hiszem el kéne kezdenem visszafele törölni. Igazából ha az első kívánság meglesz, az nekem már elég, de tényleg. 

és végre szombaton megvolt Iván meglepetés bulija a harmincadik születésnapja miatt, végre mondhatok akármikor akármit akárkinek, nem kell folyamatosan arra figyelnem, hogy mikor bukok le a szervezkedéssel. Az elmúlt két hónapban nagyjából 625 olyan alkalom volt, amikor el akartam neki mesélni, hogy mit is csináltam aznap, de aztán mégsem tettem, állati titokzatos nő voltam, bár ez neki amúgy nem tűnt fel, ami más esetben lehet, hogy sírnivaló, de ez most nem az az eset. Meg különben is, a Loretta panaszkodott a múltkor, hogy kevés bókot kap a pasijától, ezen mélyen elgondolkodtam, és szerintem ezt is meg lehet szokni egyrészt, másrészt ez csak azért van, mert az Iván sem akkor bókol amikor én azt elvárom, hanem meglepetésszerűen jegyzi meg, hogy "és mennyire jó a melled" mondjuk. Na de ennek ellenére szerveztem neki bulit, aminek nagyon örült, meg én is, hogy idén már többet nem kell szerveznem, azért az esküvő is bőven kielégítette ezen hajlamaimat. Egyébként pedig közölte, hogy ugyan nagyon okos és ügyes vagyok, hogy ilyen jól el tudtam előle titkolni ezt az egészet, de ezek után ugye nem fogom elvárni, hogy egy szavamat is elhiggye.

és kaptam isolde-tól karácsonyi ajándéklistás mém-et, aminek több okból is nagyon örültem, például most már tudom, hogy mi az a mém, és akkor ezek szerint tényleg blogger lettem, nem csak úgy teszek, mert néha még volt ilyen gyanúm. Szóval hamarosan jön a listám.

Annyira okos egy nő vagyok. Lassan három éve dolgozom ennél az asztalnál, ugyanebben az épületben egy másik asztalnál már dolgoztam további ötöt, ami nézzük a pozitív oldalát, azt jelenti, hogy két év múlva a karácsonyi bulin a kezembe nyomnak egy órát és némi pénzt jutalmul, hogy ennyi időt kibírtam itt. Simán megéri. Szóval mióta itt ülök, a monitorom az asztalom jobb oldalán tárolom, a székem viszont az asztal közepénél helyezkedik el, és ebből kifolyólag masszív gerincferdülésem kezd lenni, és bal oldalra már nem is nagyon nézek soha. Ma reggel megtaláltam a megoldást, mert egy okos nőnek nem jelenthet ez problémát és beraktam középre a monitort. Így aztán mindenki látja, hogy mit művelek egész  nap, viszont lehet, hogy kinyílik előttem a bal oldalamon létező világ is, ki tudja miről maradtam le az elmúlt években.

Ezen a héten már volt egy céges vacsora, ma lesz még egy, az előzőn ettem többek között fafülgombát ami finom, meg cápa steak-et ami szar. Még kilenc darab munkanap van hátra karácsonyig.

Ma az jutott eszembe, amint leszálltam a Moszkván a buszról, hogy mekkora film az Amerikai História X, és hogy sírtam rajta a végén, de még nálam is jobban sírt a mögöttünk ülő skinhead barátnője, és itt elkezdtem magamban feleleveníteni részeket belőle, és te jó ég, meg is erőszakolták szegény edwardnortont benne, mennyire felkavaró rész volt az is, és hogy vajon vannak-e olyan melegek akik meg azért nézik ezt a filmet, mert beindulnak tőle, aztán meg az, hogy hogy jutottam vajon idáig a kora reggeli álmos utazásom közben, hogy ilyeneken gondolkodom, valószínű elmebeteg vagyok.

Iván hozott nekem stevia nevű édesítőt, mert borzasztóan irritálja, hogy mindennemű cukor nélkül iszom a teát, ezért a biokolleganőjétől rendelt nekem ilyet. Most beletettem egy szemet a reggeli bögre teámba, mert én lelkesen kipróbálok minden újítást (persze ez tökre nem igaz), kicsit pezsgett, majd eltűnt. Az íze pont olyan, mint bármelyik másik édesítőé, pedig ez ilyen extra egészséges cucc, szóval nem vagyok különösebben hanyatt vágódva, és különben is, néhány irritáló szokás nem árthat.

Most több minden is eszembe jutott, de ezek közül nem osztok meg mindent mégsem. Az egyik nagyon fontos dolog, hogy minden áldott reggel a buszon utazva megfogadom, hogy ma tuti megírom, hogy aki a gusztustalan-undorító kleenex-es reklámplakátokkal telenyomta a várost, azt iszonyúan pofán kéne vágni, de mire beérek elfelejtem, de most eszembe jutott megint, meg is írtam. A mikulás is szeretett minket, mert kaptunk vagy tizenegy darab csoki télapót legalább, meg egy csomó érdekes édességet, amiből nem eszek mert majd karácsonykor akarok inkább befalni mindent, így most koplalok inkább, ahogy egy rendes egészséges nő teszi ezt a mai világban.

Ezt meg tegnap sütöttem, tök jó lett, vaníliás kifli a neve. Van benne diós töltelék némelyikben, másokban pedig túrós.

Most pedig mindenki álljon oda az ablakba, és nézegesse szépen a hóesést! Karácsonyig már lehet, hogy csupa ilyeneket fogok csak írni, hogy de jó milyen szépen esik a hó, vagy a fenébe is, elolvadt a hó. Állati izgalmas leszek.

Mióta van Iván, azóta a legjobbak a karácsonyaim, már októberben várom, és készülök, és hallgatózom, hogy ki mire vágyik, és excel táblánk is van, amiben gyűjtjük az ötleteket. Ivánnak mindenre van excel táblája, én meg lassan kezdem ezt is megszokni, hogy mindent bonyolult képletekkel számolunk ki, amikből én persze nem értek semmit, és háromszor el kell nekem magyarázni, hogy a szürke mezőkbe ne írj, mert ott képlet van. Azért mindig írok persze.

Nem sokára veszünk habcsókot is, ami szerintem tök szar, de a fára muszáj aggatni azt is, és a fánk is olyan fenyőfa lesz, amit nem lehet kiültetni, csak kihajítani, de hát ez van, sosem fogok ebben megváltozni, nem érdekel. Az sem tudja elvenni a kedvem, hogy Anyunak képtelenség olyan ajándékot venni, aminek tényleg örül, és hogy tíz éve mondom neki, hogy tanuljon már meg egy kicsit legalább színlelni, de hát ő nem tud. Az sem, hogy a nagyi idén télen is meg akar halni, mert ezt már biztosan nem éli túl, de majdcsak valahogy mégis, ahogy az előző 87 telet is. Most új módszert dolgozott ki amúgy, nem kérte az influenza elleni oltást, mert hátha akkor majd elkapja őt végre a zsákos ember, és a lábmelegítőjét sem volt hajlandó bekapcsolni mert minek, mikor úgyis mindjárt jön a zsákos. 

Az a lány lettem, aki mosolyogva közlekedik egész decemberben, és minden utcai árusnak örülök, és megtapogatom a díszeket, megnézegetem az összes giccset, és közben vigyorgok mint aki beszedett valamit. Topogok a hóban, és segítőkész vagyok, és kedves és szeretem az emberek nagy részét. A lány a buszon megint pulóverben jött, megfigyeltem, halálfejes pulóver. Mennyire jellemző, hogy anyunak az jutott egyből eszébe, hogy szegény, biztosan nincs neki kabátja, nekem meg az, hogy szegény, mekkora hülye. Azért a karácsony ellenére is ugyanúgy képes vagyok bárkit lehülyézni magamban. Ez megnyugtató.

Már csak 14 munkanap.

Mínusz egy fok van csak, én meg már most iszonyúan fáztam reggel, úgy éreztem, mintha nem is lenne rajtam kabát meg zokni, és sikítoztam belül, mikor a farmer hozzáért a lábamhoz. Mi lesz itt ha tényleg hideg lesz?? A buszra pedig felszállt egy lány, akin egy darab pulóver volt, vagy lehet, hogy több igazából, ezt nem lehetett eldönteni, de kabát az nem. Valószínűleg azt hiszi, hogy a rockerek annyira kemények, hogy nem fáznak, de ezzel szerintem csak azt bizonyította, hogy bizonyos rockerek egyszerűen hülyék. Jártam én is tiszta feketében évekig, de azzal azért tisztában voltam, hogy attól még nem leszek szuperképességekkel felruházva. Pedig klassz lett volna.

Egyébként pedig esik a hó, és de szép és de jó, és nagyon szeretek otthon lenni, de ilyenkor még inkább, mert hazaérek, körberohangálok a lakásban, egyik kezemmel összeszedem Iván elhullajtott zokni, ing, törülköző, egyebek dolgait, a másik kezemmel pedig kapcsolgatom felfele a karácsonyi világításokat, és aztán leülök a kanapé azon részére ahonnan az összeset látom, és elégedetten nézelődök. Idén is tervezem a karácsonyi kommandózást, aminek az a lényege, hogy Ivánnal este tíz felé kocsiba ülünk, és bejárjuk hússzal az egész várost a legdurvább díszítés után. A tavalyit kétségek nélkül egy életnagyságú kivilágított teve nyerte az egyik kertben. Nem vicc, tényleg.

Még tizenhét azaz 17 darab munkanapom van hátra karácsonyig, ezt ki kell bírnom nekem is és a körülöttem levőknek is, hozzáteszem nem lesz egyszerű. Amikor elkezdek véleményt nyilvánítani a munkahelyemen dolgokról, akkor az már a jel, hogy nyugalomra van szükségem, mert erre fél évente szokott sor kerülni, addig simán kibírom szó nélkül a sarokban.

A kézkrémemet pedig belefröcsköltem a teámba, de nem érdekel, megiszom, és ma már megjelentek reggel a Moszkván a bódéépítő emberek, hazafele már lesz karácsony ott is. Reggel alig bírtam felkelni, minden második nap csak a következő busszal jövök, nálam ez is a jel, hogy maradjak már otthon. Még tizenhét nap. Azt hiszem mindjárt kiszámolom azt is, hogy ez hány órát jelent.