Ráadásul őszi-téli ruhatáram sincs egyáltalán, mert már tavaly sem vettem semmit mert depressziós voltam a hidegtől, és úgy vészeltem át, hogy úgyis mindegy hogy nézek ki, mert hideg van és tél és hideg meg tél. Idén ezt már nem bírom, ezért muszáj vennem dolgokat, már össze is írtam, hogy mik a számomra nélkülözhetetlen és remélhetőleg időt álló darabok, hogy jövő télen már ne innen induljak megint. El is határoztam tegnap, hogy kezdetnek lecserélem a szutyadék tornacipőmet egy kevésbé szakadtra és piszkosra, aztán a deichmann helyett valahogy a teljesen más irányban levő alexandrába mentem be célirányosan, és kettő darab könyvvel távoztam, mert egyszerűen képtelen voltam ott hagyni bármelyiket is, pedig megpróbáltam. Ma újra megkísérlem a deichmannt, legyen már valami értelme, hogy felkeltem reggel. 

Vannak napok amikor nem szabadna felkelni, de ha már felkeltem mégis, mert nem vagyok eléggé anarchista, hanem egy megalkuvó dolgozó nő, akkor legalább emberek közé ne kéne menni egyáltalán, de sajnos a megalkuvó dolgozó nő státusz nem visz előbbre a saját, zárható iroda irányába. Így aztán marad a csendben utálok mindenkit a sarokból hangulat, illetve a meg tudnék ütni bárkit aki csak rám néz, ez lesz ma felváltva. Kellemes napnak nézek elébe mit ne mondjak.

Ha már a rohadt munkánál tartok, akkor ráadásul alig mentem férjhez, és máris magányos hónapoknak nézek elébe, ez így nem ér. A cég ugyanis úgy döntött, hogy Iván járjon nyolcra dolgozni, de nem tudják, hogy ettől felborul az életünk, többé már semmi sem lesz ugyanaz, a nap sem úgy süt ahogy eddig. Nyilván nem fog négykor hazajönni, ha ez nem lett volna egyértelmű. Vannak azok az emberek, mint például én, aki akkor boldog és kiegyensúlyozott, ha bejön reggel fél nyolcra dolgozni, és legkésőbb négykor már kapun kívül van, aztán enyém a nap többi része, de jó. Iván abba a típusba tartozik, aki hajnali egy előtt nem tud elaludni, és fél tíz előtt nem képes gondolkodni, neki tök jó ha este nyolckor megy edzeni, este tízkor ül le tanulni, mert így van beállítva a belső órája, vagy így programozták az ufók vagy mittudomén, bármi. Mivel most a belső óráját két órával előbbre húzták, figyelembe véve, hogy szombatonként még iskola is, esténként meg tanulni is kéne, marad a vasárnap amikor majd örülhetünk felhőtlenül egymásnak, de asszem Iván annak fog legjobban örülni, ha ülhet a kanapén, és néha megsimogatom csendben a fejét. Tudom persze, hogy másoknak munkájuk sincs, nem hogy továbbtanulási lehetőségük, meg blablabla, de nekem az Iván a férjem, nem a mások, így aztán csak miatta nyavalygok, a másokéra már nincs kapacitásom. Amúgy is jön a téli depresszió, minek is küzdeni ellene.

Az is tény, hogy mindketten sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennénk, ha mégis csak nyernénk a lottón és lehetne autójavító műhely, meg könyvtár.

Mikor lesz már karácsonyi szünet?

Leszedve a girlandok, lufik, lampionok, nászajándékok is kibontva, elrakosgatva, menyasszonyi csokor kihajítva, eltántoríthatatlanul itt vannak a hétköznapok. A biztonság kedvéért azért ellenőriztem azt is az előbb, hogy nem nyertünk-e a lottón mégis, de még nem.

Hát előre kurvák, gengszterek, bele a házaséletbe.

Azt meg tökre kifelejtettem a múltkor, hogy az autójavító műhely az csak hétköznap lesz, hétvégén az Iván erdész lesz, és UAZ-zal fogjuk járni az erdőt (mert az igazi természetjárók UAZ-zal járnak), dombokon-szakadékokon-vízeséseken át repesztünk majd hatvannal meg minden. 

Csomó olyan párt láttunk, akiknek van ugyanolyan ruhája, szóval a következő projekt az egyforma susogós melegítő beszerzése, világoskék színben. A nászút végére amúgy természetesen elöntött minket a takony, ezt ma a Szépasszony-völgyben próbáltuk orvosolni, így aztán legalább már hagymaszagúak is vagyunk. Kicsit el is bizonytalanodtunk, hogy most akkor ha nyugdíjasok leszünk, akkor hova is költözzünk, Egerbe, vagy maradjon a vízpart. Még mindig inkább a vízpart felé hajlok azt hiszem, végül is oda magunkkal lehet vinni az egri borokat, ellenben ide elég nehéz elhozni a vízpartot.

Nem akarok dolgozni menni többé.

Most, hogy több kilométernyi, és legalább egy napi távolságra vagyunk már Szilvásváradtól, és így nem kell attól tartanom, hogy előugranak az étterem mögül a komor arcú pisztrángászok és fejbe lőnek a géppisztolyukkal, kijelenthetem, hogy szerintem a hekk sokkal finomabb mint a pisztráng, mivelhogy van neki íze.

Az ősember barlang ezzel szemben megérte a tortúrát, bár igaz, hogy a kisvasút végállomásán ki volt írva, hogy még egy kilométer, de az nem, hogy abból nyolcszáz métert függőleges irányban kell megtenni. Visszafelé lesétáltunk mint az igazi természetjárók, és közben továbbfejlesztettük jövőbeni terveinket. Tehát, Ivánnak lesz egy autójavító műhelye, én meg főzök majd rá, és ebédidőben elviszem pléh ételhordóban a gulyáslevest frissen sült kaláccsal, megterítek a satupadon, és kellemesen elfalatozgatunk majd. Utána amíg lesz kedvem adogatom neki a csavarhúzókat meg ilyeneket, aztán hazamegyek és tovább olvasok. A gyermek téma is szóba került, mondtam, hogy most már biztos, hogy hamarosan megtudom, hogy milyen a szülés, mert a Kornélia nem fog nekem hazudni, tőle a kőkemény igazságot fogom hallani. Próbáltam racionális érveket is felhozni a gyerekvállalás mellett, de Iván megnyugtatott, hogy ne is törjem magam, mert nincsenek. A szülés fájni fog, az életünk nem lesz többé ugyanaz, megváltozik a testem, és mindig lesz valaki aki büdös lesz és sírni fog, és legalább két évre eltűnök a köztudatból. Szóval ha ezt nézzük, akkor mi tényleg annyira jól elvagyunk ketten, és nagyon boldogok vagyunk mi így is. Na de, majd ha megöregszünk, ülünk a konyhában, és ráébredünk, hogy tök jó lenne ebédelni, de a fogsorunk meg a szobában maradt, és egyikünk sem képes felállni és bemenni érte, akkor milyen jó lesz azt mondani, hogy Te gyerek a kurva anyád, hozd már ki a fogsort!

Ezek már itt férj meg feleség lettek, nászútra kapott gumicukrot esznek, és eddig elég jól teljesítik azt a tervet, hogy a nászút iszonyú döglésből áll és minden nap egy üveg borból legalább. Az esküvőnek még ülepednie kell, de azt már biztosan kijelenthetem, hogy igen, ahhoz mentem hozzá, akihez kellett, és ez egy nagyon jó dolog, de az esküvőn nem ez volt a fő esemény amivel törődtem, pedig ennek kellett volna lennie. Szóval erről majd később. 

Eger még mindig a kedvencünk, ma alulról is felfedeztük, bejártuk a bazilika alatti borospincét húsz darab lelkes nyugdíjassal és egy ősmagyar idegenvezetővel. Jelen esetben az ősmagyar úgy értendő, hogy korlátolt balfasz. Térképen illusztrálta számunkra, hogy ez volt itt Magyarország, ez pedig a csonka ország, és azt is megtudhattuk, hogy majd ha az amerikaiak is tanulnak a Rákóczi szabadságharcról, akkor lesz értelme a magyar diákoknak is tanulni a Bostoni teadélutánról, de amúgy ez egy teljesen felesleges információ nekik, illetve hogy az összes magyar politikust le kéne fejezni, mert lopnak. Pedig csak egy volt borospincét akartunk megnézni. Van olyan eset, amikor az ember több információt kap, mint szeretne.

A Siroki várat is megnéztük, és úgy döntöttem, hogy az eddig látottak közül a kedvenc várammá lépett elő. Sajnáltuk kicsit, hogy nem vittünk magunkkal párizsis zsömlét, mert akkor ott megvacsorázhattunk volna, nem volt ott rajtunk kívül senki. Így csak fotóztunk egy párat, meg romot másztunk, én nem annyira másztam, mint az Iván tolt, de azért megoldottuk. Este pedig megtaláltuk a legjobb pizzériát a környéken, és most úgy nézünk ki mindketten mint aki terhes. Iván is.

Itt a hotelben pedig valami szülinapi buli van élőzenével, ebből megállapíthatjuk, hogy tényleg jobb választás volt az esküvői dj, még akkor is, ha annak ellenére, hogy megígérte, hogy bármit kérhetünk tőle nem volt nála egy darab R.E.M. sem, és sikerült odajönnie öt darab Tankcsapda számmal, és három darab Kispállal, pedig külön kiemeltük, hogy hajnalban ezt igényelni fogjuk. Ennél azért még így is jobb volt, valószínűleg egy ilyen kaliberű fickónak két óra után lenyomtam volna a mikrofont a torkán.

Egyébként meg egy olyan emberhez megyek hozzá, aki azt hiszi, hogy a mosogató az valójában a szelektív hulladékgyűjtő, mert ő mindig oda teszi bele a kiürült műanyag palackot, és reggelre mindig eltűnik onnan. Felvilágosítottam, hogy nem a mosogató alatt lakó picike manók szippantják be a kis lukon a flakonokat valami különleges zsugorító eljárással, hanem én teszem el őket. Eléggé meglepődött.

Esélyes, hogy legközelebb már férjes asszonyként fogok bejegyzést írni, szóval most valami nagyon frappánsat kéne alkotnom ide, mint utolsó hajadonként megosztandó gondolatok a nagyvilággal.

Semmi, egyáltalán semmi frappáns nem jut eszembe, valószínűleg ennek az is lehet az oka, hogy utolsó hajadon napjaim egyikét porszívózással, wc pucolással, meg vacsora főzéssel töltöttem, meg pipálgattam a listámon, hogy mit nem felejtek el az esküvővel kapcsolatban. A ruhám megérkezett, mert az is volt ma, hogy elmentünk érte. Épségben hazaért, és most lóg. Nagymama édes volt, hosszan szemlélte a ruhát, majd megérdeklődte, hogy de hát kislányom, de tényleg ilyen magas vagy? Erre én is hosszan szemléltem a ruhát, majd megmutattam neki, hogy én csak eddig fogok érni, a többi az az uszály, csak az majd fel lesz tűzve. Azon kívül, hogy nem akartam kesztyűt, fátylat, diadémot, és Iván nagy szívfájdalmára apró-pici virágocskákat sem a hajamba, még az uszályt sem fogom leengedni, sőt, alig várom, hogy eltüntessem. Emiatt aztán kimaradnak a rét közepén, körülöttem vadvirágokkal és nyolc kilóméter uszállyal ücsörgök nagyon romantikusan fotók. A bokor mögül kikukkantós képeket is bojkottáljuk az Ivánnal, mert nem vagyunk elég giccses lelkek.

Kíváncsian várom hogy lesz végül is ez az egész férjhez megyek dolog, ma éppen nem izgultam kicsit sem, de úgy sejtem, ez még változni fog.

Most megyek, és felfalok néhány krémgolyócskát, amiért a múltkor nagyon megküzdöttünk. Kivilágítatlan földutakon száguldottunk hatvannal, míg utolértük a Family Frost-os autót, és keresztbe álltunk előtte nagy fékcsikorgással, majd Iván kiugrott az autóból, ráfogta a pisztolyt, és kikövetelt egy zacskó bálnás fagyit meg két zacskó krémgolyót.

Esküvő előtt állóknak pedig abszolút kötelező a Ronda ügy Cameron Diazzal, de tényleg. Ez a másik film, az Élet sóján kívül, amiben igazán jó. A film maga teljesen debil, kár lenne kihagyni.

Most nem azért, de meg lehet itt fagyni. Lassan már fáj behajlítani az ujjaimat. Rendben van, hogy otthon sem fűtünk még, de az a mi (csak az Iváné) saját döntésünk, hogy szarrá fagyunk. Nem mintha nem szoktam volna meg, hogy ha bejön a hideg, bundakabátban kell itt ülni, mert az ablakok is olyan klasszul szigetelnek, hogy fújja a hajamat a szél, csak most még nagyon az elején vagyunk ennek a hideg időnek, szóval méltatlankodom egy kicsit. Pár hét múlva már nem fogok, csak rezignáltan kopogtatom a vékony jégréteget a teámon a kiskanállal.

Amit pedig tényleg nem hittem magamról még az is bekövetkezett. Először is nem hittem azt, hogy élvezni fogom a készülődést az esküvőre, a sok rohangászást meg mindent ami ezzel jár, de élveztem. Ezt is elég nehezen vallottam be magamnak, de aztán csak sikerült. De hogy én is eljussak odáig, hogy az utolsó héten meggondolom magam, és mégsem az a ruha kell, mert nem is tetszik, de két hónapja még tetszett, most meg nem, és inkább egy másik, és ezen rendesen idegelem magam két napig, míg lezajlik az egész csere, na hát ezt már nem.

A gondolataim manapság affelé közelítenek, hogy mégis mit képzelek én magamról, nem én vagyok az anyakirálynő, ez csak egy nagy fehér ruha basszus, attól, hogy felveszem, még nem leszek amerika szépe, mert én leszek benne ugyanúgy, nem valaki más. Csak Zenóbia lesz, nagy fehér habba burkolva, a szokásos szürke helyett, ami ugyan önmagában felér már egy csodával, de kissé mintha túl lenne ez lihegve, és ez az ami elkeserít, hogy tényleg biztos voltam benne egészen tegnapig, hogy nekem sikerült túllihegés nélkül megoldani ezt az egészet.

Így most már nem mondhatom el, hogy bezzeg én mekkora laza menyasszony voltam, mert nem voltam az. A Loretta meg majd behajtja a tartozásomat, az ő menyasszonysága alatt kb. a seggét is kinyalhatom majd, hogy elviselte a lihegéseimet.

Azon kívül, hogy lelki pihentetőként szolgált számomra ez a tegnapi koncert, nagyon jó is volt, viszont rövidelltem. Másfél óra volt csak, még egy órát simán kibírtam volna. A lelki pihentetésen kívül, pedig arra is jó volt, hogy Ivánnal eltervezzük jövendő életünket.

Iván első körben rádöbbent, hogy ő mindig is akart nagybőgőzni. Tehát, amikor már azt tehetjük majd, amit szeretnénk, azaz én semmit, ő meg autót szerel, akkor az autószerelés mellett még nagybőgőzni is fog. Hosszú hajjal kendővel a fején, vagy kopaszon kecskeszakállal, ezt majd rajtunk kívül álló tényezők döntik el. Szóval autószerelő lesz, és egyfolytában olajos lesz a keze, és sosem tudja majd a körme alól kipiszkálni a feketeséget, de aztán ezzel a fekete kézzel péntek esténként mindig lemegyünk majd a törzshelyünkre, ott előkapja a nagybőgőt, és azon fog játszani a többiek mély áhítatára.

Nahát, megint itt vannak! A hideg, esős, szeles napok, a korán sötétedés, a trikó, póló, két pulóver, kis kabát, nagy sál kombináció, na és az iskolások. Újra tömeg van a buszon, hangoskodás, meg reggeli harsányan nevetés, magas hangú lányok, bazdmegelő fiúk. Iszonyúan utálom őket, mind egy szálig, mert nekem reggel csönd legyen békesség és nyugalom, hagyjanak olvasni, ne lökdössön senki, és ne nevetgéljen senki, mert azt nem bírom értelmezni, és legszívesebben lekennék neki egyet. Igazán szeretetreméltó nyugdíjas öreg néni leszek.

Mindjárt karácsony!

A lányok nem utálták egymást, és kultúráltan beszélgetni is tudtak nem csak velem, hanem egymással is, ami jelen esetben nem volt egy hátrány. Kaptam csomó minden nagyon jópofa dolgot, és megállapítást nyert, hogy milyen romantikus hősszerelmes menyasszony vagyok én, hogy még azt sem találtam el, hogy melyik évben jöttünk össze az Ivánnal, nem hogy a napot. Ilyeneket kaptam:

- az elmaradhatatlan kék harisnyakötő, ami nem is harisnyakötő, de akkor mi az valójában?

- cuki kicsike körömlakk, aminek állati jó színe van, szóval már most sajnálom, hogy kicsike, ki kell derítenem majd, hogy honnan lett az ott

- tusfürdő és sampon egyben, de megegyeztünk, hogy azért ne használjam a  hajamra mégsem

- bőrradír, amire rá volt írva, hogy arcra ne használja! Biztatóan hangzik ez, tegnap már ki is próbáltam, szigorúan elkerülve a fejemet

- arcpakolás, aminél felsikoltottam, hogy jé, még sosem használtam ilyet, aztán észbe kaptam, hogy ezt nem kellett volna, mert Loretta nagyon szemrehányóan nézett onnantól egy darabig rám

- kirakót is, amin mi vagyunk rajta az Ivánnal

- nászútra való ruhaneműket is, ami azért is jó, mert ha azt felveszem, elég ha csak bénán álldogálok a szoba közepén, akkor is hatásos lesz, mert amúgy én nem vagyok az az előadom a csábító párduclányt típus. Még elképzelni sem tudom, mert már önmagában az röhejes

A hétvégéből még muszáj megemlítenem, hogy ettem flan tortát, és ez lesz rajongásomnak az új tárgya. Volt a mákosguba torta, de azt már unom, aztán a brownie, és most ez lesz az új. Iván is hazaért amúgy, mert azért a flan torta után közvetlenül ő következik, eléggé megviselten, de épen és egészségesen, és nem sikerült lebeszélniük sem, pedig erősen próbálták.

Péntek este még az is volt, hogy mikor Kornéliával már kidumáltuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni és lendületesen berobogtam a hálószobába, majd azzal a lendülettel ki is robogtam. Az történt, hogy éppen szemtanúja voltam, ahogyan egy nagy dög fekete pók besétált az ágy mögé. Mivel sehol egy férfi, csak a Kornélia, aki legalább annyira fél a pókoktól mint én, viszont még terhes is, ezért nekem kellett hősnek lennem, szóval befújtam egy flakon morteint a szobába, és rácsuktam az ajtót, miután kimentettem az ágyneműm, és átköltöztem a másik szobába aludni. Még jó, hogy ennyi szobánk van. Bár valószínűleg a fürdőszobaszőnyegen is inkább aludtam volna, mint hogy oda bemenjek még egyszer. Másnap aztán délelőtt félrehúzattam Apuval az ágyat, hogy akkor nyilván ott a döglött pók, amit felporszívózhatok. Döglött pók sehol, viszont hat kilónyi por igen, legalább kitakarítottam az ágy alatt. Azóta már visszaköltöztem, de valójában hiába próbálom meggyőzni magam, nem hiszem, hogy a morteintől nem csak megdöglött, hanem fel is oldódott a levegőben.

Hétvégén lánybúcsú, meg legény, és most kivételesen nem másé, hanem a miénk. Iván megtett minden tőle telhetőt a biztonsága érdekében, beprogramozta a telefonjába, hogy bárhol is éri a vasárnap reggel, mutassa a hazavezető utat.

Nekem erre nincs szükségem, mivel eleve el sem megyek otthonról, de ha elmennék, akkor sem tudnék térkép segítségével hazatalálni, mert béna vagyok mint a szar. Amúgy el vagyok telve mindenféle várakozásokkal, hogy de jó lesz, meg ott lesz a személyiségem összes oldala, és minddel egyszerre beszélhetek majd. Egy oldala nem lesz ott csak, az az oldalam most épp külföldön dolgozik, és nagyon jól beszél két nyelven is. Nem is lenne rossz ha ilyeneket is át tudnék venni tőlük.

Elérkezett a nap, hogy elbúcsúzzak lányságomtól, és elébe nézzek komoly és felnőtt életemnek. (háhá) A mai közfelfogást tekintve innentől vagy eltűnök a süllyesztőben, és senki nem fog már nőnek nézni, csak zokniösszehajtogatónak, vagy a főnököm szerint mindenki rám fog hajtani, mert innen szép nyerni. Pont valamelyik este elmélkedtem ezen, a nyolcadik zokni visszafordítgatása meg szennyes tartóba helyezése után, hogy vajon eljön-e majd az a pont, amikor ilyen kis dolgok miatt kiborulok. Most még nagyon nem, mert még csak röhögök rajta, de feltételezem, hogy tíz év múlva ez nem lesz ilyen jópofa. Egyszer kipróbáltam, hogy mentem Iván után a lakásba, és ilyeneket mondtam neki:

- figyi, itt a tegnapi zoknid a szennyes tartó mellett, holnap rakd már inkább bele 

- figyi, nyitva hagytad a szekrényajtót mikor kivettél belőle valamit, csukd már be legközelebb

- figyi, ezt a pólót fel akarod még venni? mert ha igen, akkor ne ilyen összegyűrve tedd már le

A hatodik ilyen után nem azt vonta le, hogy ő egy trehány alak és oda kellene figyelnie a dolgokra, hanem azt, hogy szerinte éhes vagyok, és egyek valamit, akkor biztosan megnyugszom majd. A nő pedig azóta is lelkesen vasalja az ingeket, és szortírozza a zoknikat meg mittudomén, mert a nők elnyomásra születtek és zokni hajtogatásra. Ezért is megyünk férjhez, hogy biztosítva legyen a napi zokni adagunk, mert előbb-utóbb jelentkeznének az elvonási tünetek, egyszer csak elveszítenénk a fejünket, az utcán letepernénk az első pasit akin zokni van,(ez esetben még a szandál-zokni kombináció is hidegen hagyná amúgy kritikus tekintetünket) és lerángatnánk róla habzó szájjal.

Tegnap voltunk egyébként este a CORA-ban, azért írom ezt ilyen szép nagy betűkkel, hogy érezzétek, ez mennyire nagy dolog, hogy nem a Tescoban, hanem a CORA-ban vásároltunk be. A bor választék miatt mentünk inkább oda, aztán bort nem vettünk csak whiskey-t, de mindegy. Vettünk viszont ételhordó dobozokat nekem, mert mindig eltűnnek a tetők. Anyu szerint mivel a Pi mindig visszahozza a tetőket is, csak én lehetek az, aki eltűntetem őket. A végén bevallottam, hogy apró darabkákra vagdostam mindet, és megettem, bár szóba hoztam még az ételhordó tető elrabló manócskákat is, de azt könnyebben elhitte, hogy megettem.

Eszembe jutott még az is, hogy mégsincs nálam igénytelenebb, mert a Dirty Dancing-et anno megnéztem vagy ötvenszer alámondásos verzióban. De hát muszáj volt, mert Bébit senki sem ültetheti a sarokba.

Dolgoznom kéne nagyon, mert iszonyú mennyiségű munkám van, ehelyett már egy órája itt nézegetem a körmeimet, meg a monitort bambán, amin nincs is semmi érdekes pedig. Nem igazságos, hogy pont menyasszonyságom utolsó két hetében nem hagynak mélán ábrándozni, meg agyonra izgulni magam, pedig milyen jó lenne. Nem mintha így nem csinálnám, de így nem csinálhatom egész nap. Biztosan sokan vannak, akik szerint egész nap mélázni rémisztő élmény lenne, de nekem egész jól megy az ilyesmi, ha hagyják.

Újabban pedig rákaptam a filmnézésre, ami nekem egészen új élmény, mert én vagyok az a lány, aki soha semmilyen filmet nem látott sem moziban sem tévében, sem sehol máshol. Most pedig már ott tartok, hogy a Gillmore Girls-nek az első évadából már a negyedik részt nézem, azért csak ennyit, mert ha Iván otthon van, nem lehet nézni, meg egy csomószor el is felejtem, hogy nekem ez most akkor az új hobbim, meg azért is, mert tegnap például akartam, de a dvd felmondta a szolgálatot. Kikapcsolni sem lehetett, teljesen lefagyott, szóval kihúztam. Este panaszkodtam Ivánnak, hogy csinálja már meg, mondta, hogy mi lenne ha visszadugnám. Visszadugtam, működött. A múltkor megnéztem az alkonyat második részét is, teljes igénytelenségemet bizonyítja, hogy a szinkron előbb hangzott el, mint ahogy a szereplők kinyitották a szájukat, és a kép is ugrált végig, de engem ez cseppet sem zavart. Elkezdtem közvetlenül utána a Julie és Juliát is, de az meg húsz perc után elsötétült, és ennyire azért még én sem vagyok igénytelen, hogy csak végighallgassak egy filmet. Bár valószínűleg egészen újszerű élmény lett volna.

Meg is beszélem Ivánnal, hogy tartsunk egyszer mozihétvégét. Elsötétített szobában fogunk megnézni egy hétvége alatt tíz filmet legalább. A kanapénkról amin egyre mélyebb és szélesebb lukak vannak belül, szóval tulajdonképpen csak egy illúzió, hogy kanapé, mert igazából a szőnyegen ülsz.

Tegnap megvolt az év motorozása, mondjuk abból a tízből amiben idén részünk volt nem nagy művészet, de tényleg nagyon jó volt. Végre kikapcsolódás és pihenés és a seggem is csak az utolsó 20 km-en zsibbadt el, az idő is jó volt, a táj is szép volt, fák meg zöld meg minden, meg Duna, meg mivel már össze is vagyunk kötve hangilag meg fülileg az Ivánnal, ezért tudjuk is egymásnak mondani közben, hogy nézd már milyen szép bokor, meg nézd már a köcsög suzukist, az utóbbit inkább az Iván szokta mondani persze. Emiatt aztán mélyenszántó eszmecserét folytattunk arról, hogy köcsög suzukis, de hát mi is egy suzukin ülünk tulajdonképpen, akkor hogy is van ez, hogy motorból csúcsminőség, autóból meg nem annyira. Szerintem azért, mert realizálták, hogy ha lamborghini minőségben gyártanák az autókat, akkor abból a mai többek között magyar valóságban nem valószínű, hogy népautó lett volna. így meg hát a miénk. A motoros eszmecsere arra is nagyon jó, hogy egy csomó olyan kérdést fel tudok tenni, amit amúgy nem tudnék, mert mire leszállnánk már elfelejteném, így meg egyből választ kaphatok. Szóval hosszan tárgyaltuk a napraforgó kérdést is, mert elhaladtunk egy-két napraforgó tábla mellett, és feltűnt az éles szememnek, hogy ezek bizony nem a nap felé néznek, pedig hát anyukám is azt mondta még gyerekkoromban, és a nevükben is benne van, tehát ezeknek márpedig a nap felé kéne nézniük. Azonnal szóvá tettem Ivánnak, hogy magyarázza meg, hogy akkor most ez hogy is van. Több verziót is kidolgoztunk:

1. Ezek a mai modern napraforgók előre gondolkodnak, és már késő délután befordulnak napkelet irányába;

2. Nem is fordulnak sehova, mert szomorúan néznek csak lefelé, vagy azért mert ki vannak száradva, vagy azért mert megértek bennük a szemek, és hát ugye a gravitáció;

3. Mivel a nagy fejformájukból egyből látszik, hogy nagyon sok eszük van, tehát tudják, hogy ha lemegy a nap sötét lesz, és sötétben honnan tudnák, hogy most akkor merre is kell majd fordulni reggel, ezért visszatérünk az egyes ponthoz, az előrelátó gondolkodáshoz;

Voltam még szoláriumban is, ugyanaz a nyolc perc amiből a múltkor semmi sem látszott, most szarrá égetett, tetőtől-talpig rózsaszín lány vagyok. A talpam talán nem. Az álló szolárium miatt pedig hiába engedtem le néha a karomat, mégis maradt a vállamnál fehér folt ahol nem égtem le viszont. Ez azért klassz, mert azért járok ugye szoláriumba, na jó már másodszor voltam, hogy eltüntessem a fehér trikócsíkjaimat. Már alig látszottak amúgy, de most ügyesen csináltam helyettük másikat. Fekvőbe márpedig én nem megyek, mert az  meg koporsó. Nem nekem való ez.

Azon elmélkedtem ebéd közben, hogy a felnőtté válásom ilyen dolgokban nyilvánul meg, hogy most már megeszem a töltött paprikának a paprika részét is, nem csak a tölteléket kotrom ki belőle. Pedig most sem szeretem a paprikát. Mi lesz itt később?

A tegnapi nap mérlege részemről egyel kevesebb fog, Iván részéről egyel kevesebb négercsók. Ki járt jobban?

A nyilvánvaló nem annyira nyilvánvaló mégsem, ami azt jelenti, hogy van még remény, nem feltétlenül lesz minden egészségügyi problémámból előadás téma az egyetemen, mivel tegnap úgy kihúzta a kedves szimpatikus helyes doktor bácsi a fogamat három másodperc alatt, hogy nem fájt egyáltalán, és azóta sem. Enni még csak az egyik oldalon, és csak félig rágom meg a kaját, de ilyen kis dolgok nem számítanak. A tegnapi nap után már azt is tudom, hogy amikor azt olvasom valahol, hogy a "fájdalom mély árkokat rajzolt az arcára" - az mit is jelent valójában. Ismét megállapítást nyert, hogy nagyon szépek és jól ápoltak a fogaim, viszont a fogágy annyira szar, hogy az átlagosnál sokkal rövidebb ideig lesznek saját fogak a számban. Ez meg a gének miatt van, nincs mit tenni - mondta a nagyon kedves szimpatikus és helyes doktor bácsi. Remek, ha az előnyös oldalát nézzük, legalább szép egyenes mosolyom lesz végre megint. Este mondtam is a szülőknek, hogy jó-jó de a gének ezen részéhez pont nem ragaszkodtam volna annyira.

A fájás kihozta viszont az elfojtott feszültséget, amiről egészen eddig nem tudtam, hogy van, oly módon, hogy nem tudtam abbahagyni a sírást. Mindig, mikor már azt hittem, hogy na most elállt, akkor hozzám szólt valaki (még csak kedvesen sem kellett szólnia) és egyből zokogtam tovább. Miután annyira tisztában vagyok magammal, hogy viszonylag jól bírom a fájdalmat, ezért kikövetkeztettem, hogy a fogfájástól azért nem zokognék órákat, még ha meg is lenne rá az inger, ezért aztán más is lehet itt a baj. A következők vannak szerintem:

- pont most árasztottak el iszonyú mennyiségű munkával, amit úgy kell megcsinálnom, hogy másoktól is függ a sikere, ami eléggé stresszel, és már elég rég stresszeltem munkán

- közeleg az esküvő (ma éjjel pl. azt álmodtam, hogy a virágos annak ellenére, hogy ötvenezret mondott, aznap 190ezret kért, amiért iszonyú káromkodásokkal elmondtam mindennek, majd később kiderült, hogy aki felvette a rendelést az valójában egy sztriptíztáncosnő, tehát tudhattam volna, hogy ne bízzak meg benne. Majd mivel a menyasszonyi csokor teljesen kimaradt, ezért saját magamnak raktam össze egyet mikulásvirágból)

- a Scarlett-es dolog, amivel még mindig majd csak holnap inkább

- csórók vagyunk mint a szar

- a nőknek időnként sírni kell egy nagyot, és nekem ez már hónapok óta elmaradt

Azt hiszem ennyi lehet, meg Loretta szerint az, hogy nem panaszkodom eleget, mert én vagyok a kemény csaj, pedig sokkal többet kéne, és akkor nem történnének velem ilyen dolgok, hogy egyszer csak kontrollálhatatlanul elkezdek sírni. Azért most megyek, és keményen megmondom neki, hogy normális emberek nem jönnek be egy órakor dolgozni, mikor tök igazoltan távol is maradhattak volna.

Egyre közeleg az esküvő, ebből következik, hogy annyi munkám lett mint a szemét, és a bölcsességfogam is kilukadt, és fáj is már kicsit, tehát ki kell majd műttetni onnan. Gondolom teljesen nyilvánvaló, hogy mivel rólam van szó, ezért majd kiderül, hogy valójában az a fog hozzáépült az agyamhoz, és csak úgy lehet kiszedni, ha felvágják az egész fejemet. Meg sem fogok lepődni.