Tegnap az volt minden vágyam, hogy a kanapén a pléd alatt fekve nézhessek egy filmet, kezemben borral és egy tálca sütivel. Aztán az történt, hogy hazamentem, és a kanapén fekve néztem a Julie és Julia-t, kezemben egy pohár vörösborral meg két darab túrórudival, mert tálcányi süti nem volt, meg amúgy is fogyózom ugye. Eddig ez úgy hangzik, mintha minden vágyam teljesült volna. A filmet imádtam. Annak ellenére, hogy háromszor kellett közben kikászálódnom a pléd alól, és kihúznom majd visszadugnom a dvd-t a konnektorból, mert lefagyott. De töretlen lelkesedéssel küzdöttem. Ez lehetett a kezdet. A vég az lehetett volna, hogy az utolsó korty vörösbornál felfedeztem, hogy egy kurva nagy döglött légy van a poharamban. Itt percekig meredten néztem, és végül okosan döntöttem, mert mérlegeltem, hogy rendben van, tök szar, hogy egy döglött léggyel dúsított pohár bort iszogattam boldogan, de az  még szarabb lenne, ha most elmennék hányni is, mert hányni szar, meg a túrórudi is finom volt. Ez még mindig nem a vég volt. A vég ott jött el, amikor a film odaért a kacsakicsontozós részhez, és úgy látszik itt már nem bírtam cérnával, és elkezdtem sírdogálni. A következő egy órában tehát Zenóbia sírdogált, elhasznált néhány zsepit, meg hüppögött is. Meghatározott ok nem volt rá, valószínűleg a sok mindennapos aggódás, meg para felgyülemlett, és kitört. Ivánnak is hüppögtem egyet a sok elszalasztott álmomról:

Z: Ugye most már szerinted sem leszek soha híres írónő?

I: Á, dehogynem. Majd ha itthon leszel gyesen, akkor egy csomó időd lesz a gyerek mellett, és írsz majd egy tök jó könyvet.

Z: Ez nem igaz, mert mindenki tudja, hogy a gyerek folyton sírni fog, meg büdös lesz, és nem lesz időm semmire, nem hogy arra, hogy a saját hobbimmal foglalkozzak.

I: Milyen hobbittal?

A filmet tényleg imádtam, és arra a kérdésre, hogy gondold át mit szeretsz igazán csinálni, nekem is egyértelműen az a válaszom, hogy enni. Azt még nem látom, hogyan lesz ebből világmegváltás és meggazdagodás és új élet. Ezért is sírtam kicsit. Meg azért is, mert kéne több idő magunkra kettesben, mert Ivánt túlhajtják és fáradt, és szombaton is hajnalban kel, és levezet egy csomó kilométert, úgy hogy fáradt, és ezt nem szeretem. Meg azért is, mert vannak álmaim, amik sosem fognak megvalósulni. Meg azért is, mert lehet, hogy ha nyernénk a lottón akkor megpróbálkozhatnék velük, és másokét is lehetne megvalósítani kicsit itt a környezetemben, például a Pinek lehetne saját műhelye meg nagy kertes háza kutyákkal. Meg azért is, mert másképp nem látok erre lehetőséget, csak úgy, ha nyerünk a lottón. Meg azért is, mert kéne egy új farmer, meg kandalló. Meg azért is mert féltem a szüleimet, meg akarom állítani itt most az időt. Meg azért is, mert lassan időszerű lesz babakocsit tologatni az utcán, amiben egy gyerek van. Meg azért is, mert tulajdonképpen nem is lenne ez olyan rossz, végre sétálgatnék amennyit csak akarnék, és a szülőkből nagyszülők lennének, és hogy élveznék. Meg azért is, mert a terhesség meg a szülés rémisztő, meg az is, hogy nehogy elejtsem a gyereket. Meg azért is, mert mindenki legyen egészséges és boldog és én is boldog szeretnék lenni. Meg azért is, mert szeretném jól csinálni ezt a házasság dolgot az Ivánnal, bár eddig elégedett, virágot is kaptam az egy hónapos évfordulónkra, ami egy értelmetlen szókapcsolat valójában. Ő meg kindertojást.