Kaptunk nászajándékba egy faliórát. Békakirályfi van rajta meg hercegnő, puszilkodnak éppen és élénk színekben pompáznak is mindeközben, nekem való, imádom. Iván utálja, jó, végül is nem egy férfias jelenség ez a mi óránk valóban, de még csak középút sem, el kell ismernem. Utálja még azért is, mert ketyeg, de nem ám csak úgy halkan-diszkréten, hanem ordenáré hangosan. Ebben pedig Iván pont olyan mint a Pi, nem bírja elviselni, ezért az első két hétben lefekvésnél kivette az elemeket. Emiatt egy hétig háromnegyed egy volt nálunk a konyhában, de nem adtam fel, visszakönyörögtem. Az új megoldás az lett, hogy este leakasztjuk a falról, és bezárjuk a spájzba, reggel visszaakasztom. Ma reggelre viszont nem volt a spájzban, a helyén sem a falon, Iván pedig csak sejtelmesen mosolygott, ma haza sem megyünk, ezért holnap fogok fényt deríteni a ketyegés hiányára. Ezt most akkor sem adom, két év alatt kinyírta a kedvenc örökölt újságtartó állványomat, amit kénytelen voltam végül a Pinek adományozni, már egy ideje kinézte magának az egyik varrógépállványt is, az órát nem adom.