Ja, és szombaton annyira kurva jó diós golyókat csináltam, és annyira elfelejtettem lefotózni, hogy ezért aztán nem fogjátok látni a kurva finom diós golyókat amiket szombaton csináltam. Francba.

Ok, hát nem is tudom. Szóval a férji jelenlét mostanában a minimálisra csökkent az életemben, munka van, este kilenc mire hazaér, kap enni, aztán dolgozik tovább, immáron otthon. Ez lesz még vagy két hétig, sanyarú a sorsom, egyedül fekszem le aludni. Itt most siránkozhatnék, hogy álmatlanul forgolódom órákig, mert nincs kihez hozzábújni, de ez bármennyire is romantikus lenne nem így van, ha én párnát érzek a fejem alatt, nekem annyi.

A taposások alatt most Benjamin Button, még csak alig felénél tartok, de Benjamin nem köt le különösebben, viszont a körülötte élők halálosak, imádom az öreg fickót akibe a legváltozatosabb módokon csapott bele a villám, meg a folyton részeg tetováló művész hajóskapitányt. Hozzájuk képest Benjamin csak fiatalodik, nem túl nagy szám egyáltalán, most tényleg. Teljesülni látszik viszont azon vágyam, hogy hiányoltam a régi jó NDK-s szexfilmeket, ahol volt még történet és beszélgetés, ez a mostani kemény pornó nem nekem való, sehol semmi körítés meg hódítás, csak durr bele. Kell valami kis alaptörténet, még ha az csak annyi is, hogy - na Gizike jöjjön gépeljen nekem egy fontos levelet, közben meg üljön csak ide az ölembe -. Most ezt az Éden Hotel úgy tűnik hozni fogja, részemről szórakoztató kategória, kiválóan lehet közben mogyorót kajálni a kanapén, és huszonhatodszor is elmagyarázni az Ivánnak, hogy nem, ez nem a Kata, a Kata az a szőke, ez meg vörös. 

Fogorvos is lesz még ebben a hónapban, lehet, hogy mégis van valami anyám azon logikájában, hogy ne szedessek már annyi fogkövet, mert legalább lenne ami megtartaná a fogaimat, mint a cement, vagy nem tudom. Eddig egy darab lukas fogam volt, az is tíz évesen, most meg mióta rendszeresen járok, azóta romlanak, pedig esküszöm ugyanúgy mosom őket. Sírni tudnék amikor rágondolok, hogy hány tízezer forintba fog még nekem ez kerülni, ahelyett hogy cipőt vennék belőle.

Amúgy meg vettem is cipőt, szerintem menő és mindjárt fel is vehetem, mert itt a tavasz-tavasz-tavasz. Lehet majd fagyit is enni meg minden.    

A legutóbbi két taposás alatt Ízlések és pofonok, abszolút felejthető volt. Viszont rájöttem, hogy utálom ha a vége előtt fél órával beköszönt a boldogság, az teljesen élvezhetetlen számomra, hiszen nyilvánvaló, hogy még kell jönni valami szarnak, mire aztán megint öröm és boldogság lesz, nehogy már itt össze-vissza érzelmek mint a Romana magazinokban.

Voltam fodrásznál, azóta az Iván Mancikának hív, ebből mindenki levonhatja a maga következtetéseit, de legalább nem tépett és lépcsőzetesen vágott, ezért úgy érzem, mintha lenne hajam, szóval részemről pozitívan zárult a találkozás. Ezt amúgy megfigyelte valaki rajtam kívül, hogy a Nigellának kizárólag a felsőtestét mutatják? Még véletlenül sem derül ki, hogy nagy a feneke. Mondjuk pont ő az a nő, akinek simán lehet akármekkora segge, mert annyira jól néz ki, és annyira jól főz, és annyira jó nézni ahogy eszik, hogy innentől szerintem a fenékméret tényleg mindegy. Őt nézve mindig sajnálom, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni a saját seggem méretét, mert enni legalább annyira szeretek, és tudok is olyan jóízűen. Tudnék. A fodrászom szerint pedig Alekosz intelligens. Ettől még nem hagyom ott, de mindenesetre meglepődtem.

Ez halálos ez a nő, ilyeneket mond: "Annyira szépen csillognak a piruló hagymadarabkák az olajban." Ehhez képest mi semmiségek vagyunk az Ivánnal, tegnap ilyesmi beszélgetést folytattunk a bor mellett:

Z tök lelkesen: Ez állati jó ez a bor, pörkölt mogyoró illata van, nagyon klassz!

I: Hmm, szerintem inkább görögdinnye illatú, érezni rajta a tölgyfából készült hordó egyik szálkájának zamatát, illetve szinte hallani a háttérben mandolinon játszó kisfiút. 

Z: Akinek éppen pörkölik a mogyoróját...

A bor tényleg isteni, ha szeretitek a száraz vörösbort, ne hagyjátok ki, Szekszárdi Cabernet Sauvignon 2009-es. 

Tegnap Bor, mámor, Provance -ra lihegtem ki a belem a taposón, még egy ilyen film, és azonnal felmondok, majd kiköltözöm Olaszországba vagy a franciákhoz (ezt még nem döntöttem el, bár inkább az olaszok felé húzok) és addig fogok egy villa küszöbén zokogni, amíg fel nem vesznek szobalánynak. A film hihetetlenül jó, nagyon klassz képekkel, nagyon jó humorral, bár taposás közben szar röhögni.

Rákaptam a filmnézésre úgy látszik, főleg hogy a tv adás is szünetel, na meg a life networkon sincs elegendő fogyókúrás műsor. Csalódtam is bennük emiatt, mert egy darabig úgy tűnt, hogy bármikor kielégíthetem azon függőségemet, hogy nézhetem, hogy kövér emberek hogyan próbálnak lefogyni a zellerturmixtól indulva a beöntésig, de már csak kb. hetente egyszer sikerül elkapnom egy ilyet, ez legyen a legnagyobb problémám az életben, ugye.

Moziban tényleg egy kínszenvedés lehetett az Eat, pray, love, de itthon egyedül egy nagy tányér pomelóval nekem nagyon tetszett, főleg, hogy Julia Robertset tudnám nézni órákig úgy is, hogy semmi mást nem csinál, csak pislog.

Épp ki akartam fejteni a film kapcsán, hogy hogyan is állok az önmegvalósítással sehogy és hogy miért így, aztán akartam egy kicsit mentegetőzni amiatt, hogy nem vagyok elég bátor, hogy teljesen másba kezdjek, és nem is leszek, és emiatt megkeseredett öregasszony leszek majd, aki mindig ordibálni fog az unokákkal. Aztán telefonált az Iván, hogy úton van haza és éhes, és akkor megvalósítottam önmagam a tojásfőzésben és a piros arany  pöttyök megfelelően esztétikus elrendezésében a kolbászos szendvicsen, és ez nekem tulajdonképpen elég is lenne a boldogsághoz, mindig mondtam, hogy háztartásbeli akarok lenni a lelkem mélyén.

Tegnap óta javuló tendenciát mutat az életem, biztosan közeleg a tavasz, mondanám, ha nem vettem volna észre, hogy esik a hó. Mindenesetre szerintem azért mégiscsak közeleg, és tegnap a Kornéliával is találkoztunk végre három hónap után, de azért megismertük egymást, és kínos csöndek sem álltak be a beszélgetésben, nem mintha erre számítottam volna. Közbevetőleg a marcipános latte tök finom. Mesélt szülésélményt, már ettől majdnem rosszul lettem, kissé túl vizuális típus vagyok. Bár a napokban egy másik nemrég szült ismerőssel is beszélgettem, meg olvasok ilyen gyerekes témájú blogokat is, ezek miatt nagyjából úgy készülök a szülésre, és az azt követő három-négy hónapra, mintha koncentrációs táborba mennék. Ennek mondjuk megvan az az előnye, hogy ha a gyerek néha majd rám mosolyog, akkor az földöntúli örömmel fog eltölteni, mert ennyi jóra már nem számítok. A Kornélia meg ma reggel felhívott, és megérdeklődte sokatmondó hangsúllyal, hogy -Naaa? és mi volt tegnap?? - mivel ismerem már, közöltem vele, hogy ugyan a gyerek nagyon cuki, de ettől még nem csináltunk tegnap este mi is egyet hirtelen, és amúgy is az orra előtt vettem be a kávézóban a fogamzásgátlót, ha netán ez elkerülte volna a figyelmét. Kicsit csalódott lett, hogy tegnap óta nem lettem hat hónapos terhes. És még azt mondják, hogy az anyukáknak megnő a türelmük, na én tudok egyet mutatni, akinek nem nőtt meg. 

A másik jó jel, hogy reggel felkeltem a fél hetes buszhoz, és el is értem, és fel is szálltam rá, és be is értem fél nyolcra, ami idén még nem fordult elő velem, szóval üdvrivalgás meg minden. Innentől már semmiség lesz az év hátralévő része.  

Ma olvastam egy cikket arról, hogy a Király L. Norbi vett egy BMW-t magának, aztán láttam a céges parkolóban egy BMW-t amiről meg is állapítottam magamban, hogy ez nem ide tartozik, majd ahogy Lorettával épp az élet nagy problémáit* fejtettük meg javában, besétált a Király L. Norbi a kávézóba. Csak úgy mondom.

*miszerint ha van egy pasid, akinek felesége van, de azt mondja, hogy már nem dug vele, de azért hetente kétszer arra jár tévét szerelni vagy mittudomén, akkor vajon szerencsétlen idióta vagy-e (szerintem), vagy szerelmes és lehet, hogy nem találsz jobbat (Loretta szerint). Egyszer majd nyilván megbosszulja az élet, hogy nem látok árnyalatokat, és akkor majd sírhatok egyedül a sarokban, miközben a háttérben ördögi kacaj hallatszik.

Nagyon veszélyes dolog az, hogy ha az ember ennyire elmélyülten olvas mint én az előbb, és közben almát eszik, mert simán megtörténhet, hogy azt hiszi, hogy bele tud harapni odanézés nélkül is a gerezdbe, de aztán kiderül, hogy nem tud, mert leharapta a fél ujját is a gerezddel együtt. Másokkal is történnek ilyen dolgok?

Nincs kedvem egyáltalán semmihez sincs kedvem. Az alváson kívül, mert ahhoz bezzeg lenne, hogy bebújjak a paplan alá, és holnap reggelig csak aludjak. De nem ez lesz, hanem takarítás, meg torna, aztán majd jó lesz estére, biztos sikerélményem lesz, hogy milyen szépen kitakarítottam, meg milyen ügyesen tornáztam, ezért majd meglepem magam örömömben egy pohár martinival. Fodrászhoz is el kell mennem, mert kell kicsit vágatni az aljából, hogy a többi minél hamarabb szépen hozzá tudjon nőni, a tököm ki van ettől, hogy a tépett és lépcsőzetes vágás az dúsítja a hajat, aki ezt kitalálta, annak szálanként húzgálnám ki az összes haját, széles mosollyal az arcomon. Még nyavalyoghatnék egy csomót a semmiről, de mivel az is idegesít, hogy a kollegáim túl hangosan beszélgetnek egymással, ezért azt hiszem, hogy nem a világgal van itt a baj jelenleg. Valószínűleg a hajam lehet az oka, nagy trauma ez egy nőnek, ha épp nem jó a frizurája.

Ok, azért most már én is erősen remélem, hogy ez a tél utolsó nagy rohama felénk, amit a most hirtelen felébredő tavasztündérek jól levernek a sárga nárcisz-varázspálcájukkal vagy valami ilyesmi.

Reggel gazdagodtam egy rémisztő információval, miszerint mégsem az az utolsó Sasadi busz amivel én szoktam jönni, hanem van még utána is kettő, amivel még simán beérnék kilenc előtt, de ez így nem lesz jó, mert eddig csak azért keltem fel ehhez, mert azt hittem, hogy különben elkésnék. Most azt a koncepciót alkalmazom nagyon cselesen, hogy próbálom ezt az új információt elfelejteni, ami nekem nem szokott nehézséget okozni, de most valószínűleg fog, főleg, hogy a blogomba is beleírtam. Meg különben is, épp tegnap határoztam el, hogy jövő héttől újra fél nyolcra járok, hogy végre legyen megint időbeosztásom, meg időm magamra meg ilyenek, kíváncsian várom a fejleményeket.

Tegnap pedig randim volt jasonstathammel a férjemmel, rózsával meg vacsorával, borral, vastag tésztás pizzával, műszegfűkkel az asztalon, meg is beszéltük, hogy nehogy egyszer felújítsák ezt a helyet, mert minden varázsát elveszti majd. Nem volt évforduló meg semmi ilyesmi ünnep, ezt csak azért mondom, mert mindenki azt hitte, akinek elmeséltem, hogy megyünk este vacsorázni. Szóval nem, egyszerűen csak azért mentünk, mert szeretünk egymás társaságában lenni, és együtt programot csinálni, de a kérdezősködőktől tudom, hogy ez el fog múlni ne aggódjak, pár év múlva eszünkbe sem jut majd, hogy a kikapcsolódás azt jelenti, hogy eltöltsünk egy estét egymással. Ide most jöhetne a frenetikus poén az én is mással meg ő is mással dologról, de nem jön.

Jé, most vettem észre, hogy 18-án volt egy éve, hogy írom ezt a blogot. Nahát!

Ez meg így néz ki amikor még egyben van:

Így meg amikor kettébe trancsíroztuk:

Így meg akkor, amikor mindjárt megeszem, de ezt úgysem látjátok, mert elvonja a figyelmeteket az über-brutális színű körmöm:

és finom.

Túl egy újabb harmincadik szülinapi bulin, meg egy újabb szervezésen ami alatt ismét gazdagodtam tapasztalatokkal. Ez is lehetne ilyen Murphy törvény, hogy ha az általad javasolt éttermet a társaság egyik tagja leszavazza, mert szerinte az egy szar, akkor ő lesz az, aki az utolsó nap lemondja a programot mert lebetegedett, és nektek aztán kiderül, hogy az általa javasolt hely meg szerintetek egy szar, de hát így jártatok ugye. Amúgy ilyet ettem: gyömbéres-birsalmás csirkemell krumplipürével, és isteni finom volt, szóval a hely nem a kaja miatt szar. Valahogy nem sikerült eltalálniuk a stílust, mert ez egy sznob étterem szeretne lenni, de csak addig jutottak, hogy az adagokat lecsökkentették egy mókusnak elegendő mennyiségre, azt, hogy a mosdót heti egynél többször kellene takarítani már nem érezték fontosnak. Aztán átmentünk a Morrison's-ba, ahol a mosdók állapotát illetően mondjuk nem voltak elvárásaim. Az első öt percben mellen öntöttem magam a borommal mert nekem jött egy fickó, kicsit táncoltunk is, hajnali négykor meg már aludtunk is otthon. Erről ennyi mondanivalóm van, mert mivel ez nekem már nem megy, és kb. annyira vonzó program, hogy elmenjek táncolni egy ilyen helyre, mint eltölteni egy estét három madárpókkal, ezért csak nyávogni tudnék, pedig egyszerűen csak felesleges nekem ezt erőltetni. Az éjszakai élet másik nagy gyöngyszeme lehet még a fürdők éjszakája, az a lehető legbizarrabb program szerintem, mikor iszonyú tömeg van körülötted, és ráadásul az a tömeg nincs felöltözve, és ne mondjátok, hogy de hát van rajtuk fürdőruha, hát persze, meg is nyugodtam egyből. 

A martinit viszont még mindig imádom, földöntúli érzés volt kienni belőle a citromot, és aztán belekortyolni, csak a cukor hiányzott a széléről, hjajj de jó volt!  

Nyugodtan köpködhettek rám, de még mindig nem utálom a telet, nem is rajongok érte mondjuk különösebben, de valahogy most nem érdekel, hogy hideg van, meg latyak, meg eső, hát ez van, tél van, majd elmúlik. Tavaly ilyenkor már rinyáltam ezen vagy egy hónapja legalábbis szerintem, hogy jáj legyen már tavasz meg jó idő meg napsütés meg erkélyre ülés. Az erkélyre ülés azért már hiányzik, de türelmes vagyok, és kivárom a sorom.

Abban bíztam, hogy most egy időre elkerülnek a változások, de aztán kiderült, hogy ha az ember férjhez ment, akkor már nem csak az ő véleménye számít, (nem, még nem válunk) ez eléggé váratlanul ért mondjuk, ne már. Aki ennyire biztonságfüggő mint én, annak félelmetes a változás, mármint ha az a változás nagyobb kaliberű mint mondjuk egy újfajta gyümölcsöt kipróbálni. Közbevetőleg amúgy a pomelo finom, és majd rakok fel róla képet, mert tegnap akartam, de aztán nem. A változásra visszatérve, nem önmaga miatt félelmetes, hanem mert benne van a kockázat, hogy megbántom vele a hozzám közel állókat. Meg a száraz kenyér is benne van, de az nem érdekes, mert az már a saját kínom, azt tudom kezelni.

Egyébként pedig valaki menjen el az Ivánnal Zorall koncertre, mert egyrészt a Zorall szerintem egy szar, másrészt meg előítéletes vagyok, és szerintem csak olyan emberek járnak oda, akik nem tudnak egy értelmes mondatot kimondani egyben. Kivéve az Ivánt, ő kitud, tegnap is hallottam. "Ez a pisztácia egy fos!" Ráadásul tök drága pisztácia volt, a lidl-ben mondta is a pénztáros srác megemelve a zacskót, hogy " De hát ez nagyon drága! Biztosan kéritek?!". Gondolom emlékezett rá, hogy a múltkor három bankkártya közül egyiken sem volt hatszáz forintunk, és a zsebeinkből kellett összekaparni a dinoszaurusz alakú csirkefalatkákra a pénzt. Kihagyhatatlan ajánlat volt.

Ezt meg majd elfelejtettem, ezt sütöttem a hétvégén, a nagyit ünneplendő. Volt torta is, de azt nem én sütöttem, hanem a tesco.

Morzsás-túrós, volt már ilyen, állati változatosan sütök, tudom. Volt belőle olyan is, aminek a tetején a morzsák alatt még lekvár is leledzett, de az Iván azt utálta, valami fura félelme van a lekvároktól, (nekem meg valami bizarr imádatom van feléjük) főleg a háziaktól, ezért jó feleség módjára nem lekvároztam össze az egész sütit. A fotózásra már csak lekvártalan maradt. Leírjam-e még egyszer a lekvár szót? Lekvár.

Legromantikusabb valentin napi programunk nekünk lesz a világon az Ivánnal, megyünk este Fehérvárra, csinálnak egy MR-t a hátáról. Útközben azért majd nagyon romantikus pillantásokat váltunk egymással, a váróteremben pedig szivecskéket fogunk rajzolni a levegőbe, miközben ábrándosan nézünk a másik szemébe, aztán hosszú-forró csókban forrunk össze, a váróterem többi tagjának nagy örömére. Cuppogunk is majd. Tegnap a házasság világnapján beszélgettünk a nagyival erről a dologról, és ő megállapította, hogy a jó házasság titka a szeretet, én meg, hogy a türelem. Egész jól elboldogulunk mi az Ivánnal ezen a területen, például csak kicsit esett neki zokon, mikor átküldtem a másik szobába, mert szerettem volna megnézni a vámpíros film végét, és nem volt kedvem a fintorgásához, meg a hányós hangokhoz. Nem tehetek róla, nekem bejönnek az alkonyat filmek, a könyveken már régen túl vagyok, azokat is szerettem, biztosan valami génhiba lehet, hát ez van, szaggassatok apró darabokra, aztán gyújtsatok belőlem máglyát, vessetek meg érte. Nemrég láttuk moziban A következő három nap című filmet, amit azzal a cseles megoldással tettek jó filmmé, hogy csak az utolsó húsz perc megnézése után kezded el azt gondolni, hogy az első öt-hat óra nem is volt annyira rohadtul unalmas. Tornázgatok is lelkesen, a nyújtó gyakorlatok a legviccesebbek, mondtam is Ivánnak, hogy te próbáld már meg, hogy leülsz nagy terpeszben, és lekönyökölsz a két lábad közé. Szerencsére nem sikerült neki, mert ha sikerült volna, most nem írnám ezt a bejegyzést itt, mert eltörtek volna az ujjaim is, miközben leugrom a tetőről. Amikor először próbálkoztam ezzel, már ott röhögtem, hogy nagy terpesz, aztán még jobban röhögtem, mikor le tudtam tenni a tenyeremet, de már az is eléggé fájt. Ebből ki lehet találni könnyen, hogy nem igazán voltam sosem egy balett mozgású kislány, mondhatni olyan merev vagyok mint egy darab fa. Azt sem akarom tudni, ha valaki minden különösebb erőfeszítés nélkül le tud hajolni nyújtott lábbal, és eléri a kezével a padlót. Az ilyen emberekkel nem egészséges jóban lenni, ki tudja miféle dolgokra képesek még? 

Kiszelektáltam tegnap két szatyornyi ruhát meg táskát, amit már tuti soha az életben nem fogok felvenni/használni, de még így is maradt kb. hat szatyornyi, amit nem vettem fel az elmúlt három évben, és a következő háromban sem fogok. Képtelen vagyok őket kidobni, mert hát még simán divatba jöhet jövőre például/még belefogyhatok/belehízhatok/jó lesz ha terhes leszek/jó lesz itthonra/wc-t pucolni/farsangi bulira/mi lesz ha kidobom és egy hónap múlva eszembe jut, hogy na most azt kéne felvenni, és keresem és nincs meg, és akkor majd sírhatok. Nehéz a nők élete, én mondom, nem könnyű.    

Lehet, hogy visszatért a régi Zenóbia, aki a fizetésével rögtön a táskaboltba ment, és egyszerre kettőt is vett néha. Amúgy egyáltalán nem így van, mert két napig csak nézelődtem és próbálgattam, és sokat-sokat gondolkodtam, hogy vajon tényleg meg-e akarom ezt venni, és tényleg kell-e ez nekem és tényleg ennyi pénzt ki akarok-e adni. Ez siralmas, nem akarom ezt, a régi gondtalan vásárló lány akarok lenni újra. De azért most kirúgtam a hámból rendesen, vettem a promodban egy farmert, erről évek óta álmodozom, és most megtettem, gondolom büszkék vagytok rám. Vettem még ezen kívül egy kék színű blúzt, vagány felgombolható ujjal, és megkötővel a derekán, meg egy aprómintás pasztellszínű kendőt a nyakamba, meg egy fülbevalót* ami ha beteszem a fülembe csilingel. Lehet majd hallani, ha jövök, mint amikor a tehenek kolompolnak. Csak kicsit csinosabb leszek azért, és kevésbé tehénszerű. Szürke dolgot egyáltalán nem vettem, eléggé meg is lepődött az Iván, de majd jövő hónapban.  

Közben a nagyi 88 éves lett, most, hogy jön a tavasz, a zsákos emberről áttért a bőrszödő zsidóra, most azt várja, mert majd jön és elviszi őt, mint minden évben. Utána jártam, és tényleg mondogattak régebben ilyesmit, hogy tavasszal a bőrszödő elviszi az öregeket, de szó sincs semmiféle zsidóról, lehet, hogy ez csak ilyen nagyi féle dolog, hogy még a halál is zsidó, pedig nem különösképpen rasszista egyébként, de viszont iszonyúan meg tudja fogni a pénzt. 

*ezeket már nem a promodban, mert még nem nyertünk a lottón, eléggé el is vagyok keseredve emiatt

Ez egy tényleg igazán fos nap volt. A mélypont akkor következett be, mikor leszálltam a MOM parknál, hogy márpedig én most bemegyek a promodba, és veszek valamit leszarom mennyibe kerül, erre ki van írva, hogy felújítás miatt zárva. Ezek után nem csoda, hogy a C&A-ban sem vettem semmit, pedig oda még ajándékkártyám is van, de addigra már minden mindegy lett, mert ez a nap egy fos.

A tegnapi nőgyógyász frenetikus élmény volt, olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amilyenekre egyáltalán nem vágytam. A dokitól simán megijednék fényes nappal is, nem kellene hozzá sötét sikátor, és nagyjából annyira szószátyár mint az Iván, vagy még egy kicsit kevésbé. Így aztán fogalmam sincs, hogy mi történt velem tizenöt percben, kérdezni meg ilyenkor nem kérdez az ember lánya, mert épp elég arra koncentrálni, hogy most valójában a tengerparton napozok, nem pedig széttett lábakkal fekszem, és egy rosszarcú pasas matat a lábaim között. Felöltözés után persze már kérdeztem, kaptam néhány vállvonogatást, és semmitmondó választ, és itt gondolkodtam el, hogy lehet mégis ki kellett volna fizetni azt a pénzt egy magánrendelőben. Most még inkább utálom a Kútvölgyit, hogy a hosszú évek alatt megtalált tényleg igazán normális nőgyógyászatot eladták magánnak. Azt hittem, hogy végül is amíg nem szülök, jó lesz nekem az sztk is, évente egyszer kibírom, de már nem vagyok benne biztos, hogy ki akarom bírni, annak ellenére, hogy egy rákszűrés árából simán vehetnék magamnak egy promod farmert. Bennem van a hiba nyilván, mert valami hihetetlen naívsággal kedvességet és közlékenységet is vártam, nem csak szakértelmet. 

Történt jó is, megérkeztek a könyveim, többek között a Sárkánydárda-krónikák, tegnap miután meghozta a futár, órákon át úgy tettem, mint aki mindjárt leteszi a könyveit és elkezd dolgozni, de aztán tovább tapogattam őket. A netes rendelést sem szeretem valójában, mert így kimarad a könyvesboltban nézelődés élménye, ahol tényleg megfogdoshatom, átlapozhatom, ellenőrizhetem a betűket, meg a papírt, meg beleolvashatok, de akkora akció volt, hogy muszáj volt rendelnem. Valahogy ez az egy dolog, amiben iszonyúan ellenállok a fejlődésnek, és rettegek tőle, hogy az én gyerekem már nem fog könyvet olvasni a szó szoros értelmében, mi lesz így a könyves  iparággal, ne hagyjuk, vonuljunk az utcára transzparensekkel meg minden. Tényleg nagyon kevés dolog van, amiért én szívvel-lélekkel tudnék küzdeni, mert a legtöbb dolgon simán átlépek, mert nem érdekel, de ez egy ilyen. Majd én leszek a lázadó nagymama, aki papírkönyvekkel mászkál a villamoson, a fiatalok meg ujjal mutogatnak rám, és összenevetnek a hátam mögött.