Ezt nem fogjátok elhinni: elültettem a büdöskéket az erkélyen. Tényleg ott vannak, és szépek és egyáltalán nem büdösek, mint ahogy egyesek állítják, és bizonygatják nekem, hogy de hát a nevük is az, szerintem mégsem büdös virágok, ha azok lennének, nem raknám őket az erkélyemre. Dokumentálnám is fényképekkel, hogy ott vannak, ha nem itt ülnék az ágy szélén trikóban és izzadtan és vizes hajjal. Na, rólam viszont most elmondható, hogy büdös vagyok, mert egyrészt most fejeztem be a tornát, másrészt felkentem a hajamra a bánfi hajszeszt, szóval nem egyszerű az élet a közelemben. 

Egyéb dolgokban az a helyzet, hogy a blogot simán átalakíthatnám ritka betegségek kórtörténeti leírásává, ne lepődjetek meg, ha ezentúl nem írok semmi rendeset, csak felsorolom majd, hogy Ivánnak meg nekem mennyi a vérnyomásunk, pulzusunk, lázunk, mennyire véreres a szemünk. Mert hát ugye, órák óta egyikünk sem volt beteg, nem mehet ez így tovább. Tényleg felmerül bennem a kérdés, hogy de hát miért, most tényleg?? Ivánon megint kitört a karácsonyi vírus, mármint nem ez a neve, hanem karácsonykor is ez volt a baja, akkor kórház lett a vége, most holnap kiderül, hogy mi lesz, de gyanús. A mi esetünkben abszolút értelmet nyert a mondás, hogy mindegy, csak egészség legyen. Csak lenne már, ma már teljesen kiborultam, lassan olyan leszek mint Tevje a tejesember, hogy - Uram, én örülök, hogy ennyire figyelsz ránk, de nem lehetne, hogy kicsit most már másra is figyelj? 

Valamit rosszul csinálunk? Rossz helyen van az ágyunk, vagy tényleg igaza van a nagyon vicces embereknek, akik szerint megártott nekünk a házasság? Most megyek, és lemosom inkább a hajszeszt a fejemről, aztán megfürdök, hogy ha már ekkora szarban vagyunk, legalább büdösek ne legyünk, bár ez ellentmondásnak hangzik, tudom. 

és hazament az Ádám, hát ezt nem hiszem el. Tök vicces, hogy élvezem nézni ezt a műsort, és izgulok, meg kedvelem, meg utálom őket, nekem eddig még ez kimaradt, hát most új tapasztalatokkal gazdagodtam a tv nézés terén. Mivel biztosan fúrja az oldalatokat a kíváncsiság, Alíznak és Kristófnak drukkolok legjobban, és borzasztó igazságtalannak érezném, ha alpáriSzandra nyerné, vagy az újak közül valaki, de ezt nagyjából kizártnak tartom. Jövő hét csütörtökön a Kornéliánál alszom, mert a férje elhúz csapatot építeni, és fél egyedül, és én jutottam eszébe mint megoldás. Ezen először irtó jót röhögtem, mert nálam jobban senki nem tud félni, de mégis jobb ketten félni, mint egyedül. Viszont közben eszemben jutott, hogy aznap lesz megint párválasztó, nekik meg nincs tévéjük, szerintem ez nagyfokú tapintatlanság tőlük, mert az egy dolog, hogy ők nem akarják nézni, de mi lesz velem így? Még jó, hogy létezik a hogyvolt. Mesélte a Kornélia, hogy a férje cége küldött egy kérdőívet, hogy mi a véleménye a csapatépítőkről, mert nekik fontos a család véleménye is. Ez eleve egy vicc szerintem, de ha nekem kéne teljesen őszintén válaszolni egy ilyenre, akkor az lenne a nyilvánvaló válasz, hogy amíg nem dug félre, addig részemről rendben, és igen, a saját cégem bulijaiból indulok ki, ahova én már csak azért járok, mert szórakoztató figyelni, hogy ki kivel jön össze. Nyilván ehhez kellett úgy tíz éves rutin, mert az első ilyen bulin én is tök részegen pezsgősüveget lóbálva táncoltam és énekeltem a né-nánánnáááát, majd smároltam vadul egy fickóval akit ott láttam először, de sajnos nem utoljára. Nem volt mit tenni, azt mondta, hogy milyen szép vagyok, mi kellhet még egy nőnek ennél több? Végül nem lett belőle gyümölcsöző kapcsolat mégsem, mint ahogy akkori kedvenc kolleganőmnek sem jött össze a későbbiekben rajongása tárgyával a dolog, pedig boldog névnapot üzenetet is írt a srácnak, aki visszaírt, hogy köszi, de ma Szilárda nap van, Szilárd majd máskor lesz. Ennyit a Zenóbia részegen művelte dolgokról, ez is több a kelleténél.

A héten megvolt az első napsütésben ülünk a ZP-ben és dumálunk a Kornéliával esemény is, annyira ránk fért már, persze, mert a gyerek elviszi minden idejét, felháborító. Janóka egyébként tipikusan az a gyerek, akit meg kell zabálni, ahogy azt a mosolygós arcú fejkendős nagymamák szokták mondogatni. A pultos lány ódákat zengett Kornéliáról, hogy mekkora jó fej már, hogy nem otthon ül a sarokban, mint más rendes anyukák, hanem ZP, meg martini meg minden, az ő ismerősei nem mennek sehova bezzeg. Mi is alig jutottunk be amúgy, mert a babakocsi nem fért be a korlátok között, szét kellett szedni, és darabonként átadogatni, majd ott újra összerakni, de nem vagyunk azok a feladós típusok. Mire ezzel végeztünk, addigra odajött a biztonsági őr, aki addig csak messziről röhögött rajtunk, hogy van gazdasági bejárat, legközelebb használhatjuk azt. Szóval kismamák nagy babakocsival, akik ZP-be mentek, gazdagodjatok ezzel a hasznos információval. Egyet fizet kettőt kap akció is van amúgy minden hétköznap este fél nyolcig vagy valami ilyesmi, szóval tökre megérte apró darabkákra bontani a babakocsit. Akik izgulnának, hogy de hát ha a Kornélia megivott négy duplamartinit, akkor hogyan tolta haza a gyereket, azoknak elárulom, hogy Janókát időközben hazavitte az apja, mert rendes ember. nem úgy mint a részeges felesége

Megtörtént aminek meg kellett lennie, immáron az új helyről jelentkezem. Részemről rendben, arról a pár tucat bútorról amit pluszban hoztunk magunkkal végül rettentő szomorúan lemondtunk, bár emiatt újabb ráncok vésődtek homlokunkra. Az enyémre még vésődött egy-kettő, mert egy hete fáj a fejem, némelyik napon annyira, hogy estére már majdnem hánytam. Ez nem ér, nekem sosem volt ilyen, én nem vagyok érzékeny az időre, most komolyan ez kell, ha az ember mindjárt harminc? Ne már, van nekem elég bajom, de tényleg. Vagy esetleg agydaganatom van, és majd ha ez kiderül, azt kívánom, hogy bárcsak front érzékeny lennék inkább. 

Illik munkahelyen körmöt lakkozni? Itt most a szükség törvényt bont lép majd működésbe, mert este színházba megyünk A lánnyal aki eljön velem sétálni, és tegnap este már nem volt erőm a lakkozáshoz, lakk nélkül meg nem megyünk színházba. Vagy igen. Hegedűs a háztetőn lesz, úgy tizenöt éve láttam utoljára, azóta elolvastam háromszor, mondhatjuk, hogy szép esténk lesz. Viszont ó jajj, lemaradok az Éden Hotelben a mai párválasztóról, nem tudom ezt a traumát hogyan fogom feldolgozni, ki megy vajon ma haza, vajon ki? Ivánnal erősen fontolgatjuk a válást, hogy részt tudjunk venni a második szériában. Nagyon híres celebek leszünk majd emiatt, és susogós türkizkék joggingban fogunk újraházasodni a média teljes körű részvételével, természetesen a bazilikában. 

Most az egy dolog, hogy hétvégén szarrá fagytunk, de azért még nem különösebben örülök, hogy a munkahelyemen is hidegebb van bent, mint kint. Értem én, hogy két napon belül átköltözünk egy új helyre, és már csak negyvenketten vagyunk itt, de azért nem mókás egész nap két pulóverben, elgémberedett ujjakkal ücsörögni. Közben a kollegákon kitört a felhalmozási láz afeletti örömükben, hogy az új irodánk nagyobb lesz mint ez, így a mások által hátrahagyott összes bútort begyűjtötték már. Gyanítom, hogy holnap majd enyhe meglepetéssel az arcunkon fogunk nézelődni, és majd mélyen elgondolkodunk, hogy kell-e hat embernek valóban tizenkét darab szék, és vajon mit rakunk az ötödik szekrénybe, amikor az első négyet is nyugodtan lehetne rejtekhelynek használni. Nem baj, engem aztán nem ér meglepetés, gyűjtögető családban nőttem fel. A tervrajzot meg teljesen hiába is nézegetném, soha rá nem jönnék, hogy oda egy szék fér már csak be, vagy még egy egész szekrénysor. Az új helyen még az is szimpatikus, hogy az első három hétben külön kaland lesz odatalálnom az irodához, aztán meg a kijárathoz hazafelé. Majd időnként valószínűleg szomorú arccal álldogálok a folyosón, és nem merem bevallani, hogy rohadtul nem tudom, hogy merről is jöttem. Nem nőknek való hely lesz ez. Persze én nem zárom ki, hogy vannak nők, akik tudnak tájékozódni, de én nem tartozom közéjük. Vagy majd viszek magammal mindig kis zacskóban magokat, és szórom magam után, vagy filctollal apró nyilakat rajzolok a falra, a sarkokat azért nem fogom lepisilni, már legalábbis akkor nem, ha odatalálok a mosdóba.

A lényeget nem is mondtam, lett Egerből megint I believe-es táskám, Audrey Hepburn van rajta, ha így folytatjuk, előbb-utóbb egész szép gyűjteményem lesz. Na jó, még csak kettő van onnan, pedig már háromszor voltunk, ebből is látszik, hogy valójában milyen önmegtartóztató lány is vagyok én.   

Szarrá fagytak az ujjaim. Csak úgy mondom.

 Biztosan van valami elmebeteg vonzódásunk Egerhez, hogy már megint ott nyaraltunk a hétvégén. A változatosság kedvéért most a Piék is jöttek velünk, nyilván kíváncsiak voltak, hogy miért járunk oda folyton. Ismét jól sikerült amúgy, attól eltekintve, hogy az időjárás finoman szólva is kiszúrt velünk, konkrétan tíz fok volt a legmagasabb hőmérséklet kb. tegnap meg ma. A fogadóban ahol megszálltunk valószínűleg nem fűtöttek be vagy tíz-húsz éve már, így péntek este nem kellett attól tartanunk, hogy megromlik a tej amit reggelire vettünk. Másnap estére aztán már kértünk némi celziust, és kaptunk is. De mi kemények vagyunk, meg a fiúk szivarozni akartak, így aztán kiültünk a pincék elé. Rajtam volt két zokni, bélelt tornacipő, farmer, trikó, póló, vékony pulcsi, vastagabb pulcsi, vékony kabát, sál, meg az Ivánnak a vastag pulóvere minderre még rá. Ez azt eredményezte, hogy csak a lábam fázott már, meg azt is, hogy az Iván időről-időre rám nézett, és közölte, hogy: De hát ennyire nem fázhatsz, és látszott a szemében a csalódás, hogy nem én leszek az, akivel a fűtésen fogjuk megspórolni a maseratira valót. 

Egyébként én nem tudom mi történt, de annyira fáradtan jöttünk haza, mint akiket a pincék körül kergettek egész hétvégén, csak ülünk a kanapén és meredten nézünk. Az én fáradtságomnak kicsit az is lehet az oka, hogy egész végig meg voltam feszülve, hogy nehogy megint rosszul legyek, nem akarom az egri kórházat is kipróbálni, jajj-jajj kisvasútra szállunk, nehogy a hegyen legyek rosszul, mert oda hogy jön fel a mentő, nehogy megártson egy deci bor, nehogy megártson a hideg, a meleg, három darab lépcső, vagy a hamuban sült pogácsa, és mindezek mellett próbáltam úgy tenni, mintha azért nem lennék teljesen agyament. Szóval ez önmagában elég fárasztó, és bár már nagyon gyakorolom a pozitív gondolkodást, azért még nehezen lépek túl a hülye félelmeken. De hogy a többiek mivel ütötték ki magukat így, azt még mindig nem tudom, nem is ittuk végig az összes pincét pedig. Remélhetőleg majd jövőre újra próbálkozunk ezzel. 

Láttunk viszont rendkívül szimpatikus fiatalokat, némelyiket azért gondoltuk elmebetegnek mert egy szál trikóban nyomta egész éjjel, gondolom most kezdett gyúrni vagy valami, némelyiket meg azért, mert horogkeresztet hipózott a pulcsija elejére, járna inkább gyúrni ő is, mindannyiunknak jobb lenne.

És nyilván én vagyok az egyetlen, aki eddig nem tudta, hogy a mangalica malacok úgy néznek ki mintha birkák lennének malac fejjel, de ez a felfedezés nekem akkor is nagy élmény volt. Ha ügyes leszek és okos, akkor majd teszek ide fényképet is a baritestűmalacokról.

Nekem így első ránézésre abszolút az jutott eszembe, hogy nézd már de édesek, hát hogy néznek ezek itt ki, de aztán mikor ma reggel elmesélte a kolleganő, hogy milyen szar már leégetni róluk azt a sok szőrt, csomó felesleges munka, akkor mélyen elgondolkodtam, hogy tényleg, ezek valóban gonosz malacok inkább a sok hülye szőrükkel.

S lőn:

Annyira el vagyok foglalva magammal, hogy még a saját blogomba is ritkábban írok, hát micsoda önző egy alak az ilyen?

Hétvégén megyünk Szépasszony-völgybe a Piékkel, emiatt holnap már csak egy fok lesz reggel, jön az eső is, nem baj, majd ücsörgünk a pincék előtt nagykabátban, a lelkesedés töretlen. Mondjuk az tuti biztos, hogy én majd csak lentről röhögök, mikor már negyedjére csúsznak majd vissza az Ősember-barlang felé vezető nyolcvan fokos csupa sár lejtőről, még szerencse, hogy tavaly már megnéztük az Ivánnal. Nagyon érdekes volt egyébként, de most egy tíz évig beérem az emlékkel is. 

Büdöskét még mindig nem ültettünk az erkélyre, gondolom van aki csak emiatt olvas, hogy sikerült-e már, ezért közlöm, hogy még nem. De két héten belül márpedig ott büdöskék lesznek, most azért nem lettek, mert szakadt az eső egész vasárnap, annyira meg nem vagyok fanatikus, hogy esőben küzdjek az erkélyen. 

Szívem megvan, para is megvan, de küzdünk egymással erősen, igyekszem nagyon, hogy én álljak nyerésre. Bejelentkeztem a kardiológushoz is, aki nem látott már három éve, ehhez képest egyből közölte a telefonban, hogy ja, maga az esküvős, hát mély nyomot hagytam benne. Az esküvős történet borzasztó, Kornéliáék bulija azért ért véget hajnali fél egykor, mert hozzám ki kellett hívni két mentőt is, cserébe ő majdnem megszült az enyémen, de aztán ő végül tapintatosabb volt.

Lassan elkezdődik az idei esküvői szezon is, van olyan nap, amikor kettőre kéne elmennünk, ezt még nem tudom, hogyan fogjuk abszolválni. A pap, aki minket adott össze tavaly, nem vállalta a Pit meg az Odettet, mert valószínűleg bal lábbal kelt, meg gondolom utálja az összes ifjú párt, nehogy már ezek itt meg túl boldogok legyenek. A rokonság mindenesetre örülni fog, mert fél évvel utána is emlegették a beszédét, bár nekünk semmi bajunk nem volt az elefántok, vizilovak meg zsiráfok beleszövésével a történetbe.

Kezdtem éppen mélységesen kétségbe esni, mert kedden és szerdán sem láttam az Éden Hotelt, mi lesz így velem ójajj. De aztán tegnap este szerencsére túljutottunk ezen a krízisen, és megnéztem jól. Megállapítottam, hogy az alpári ribanc még mindig ott van, és hogy szerintem még mindig senki sem buzi a szereplők közül, sőt nyilvánvalóan nem azok, viszont a világ tele van nem túl intelligens homofóbokkal.

Tök ügyesen ki is takarítottam tegnap, emiatt szabad a hétvégém, a célok hasonlóak mint múlt hétvégére lettek volna, klassz lenne virágot ültetni az erkélyre. Reménykedjünk erősen a sikerben.

Szóval azt mondtam, hogy nem írok többet a betegségemről, meg hogy velem tulajdonképpen nem is történik semmi mostanában. Lehet, nem kéne ilyeneket leírnom?

Most kezdek magamhoz térni egy újabb rosszullét után, izgalmakban és koszban bővelkedő Húsvétunk volt, mivel a felét kórházban töltöttem. Volt itt minden, többek között egy olyan ügyeletes orvos, aki könyvből nézte ki, hogy mit is lehetne nekem beadni, aztán később erről ki is derült, hogy na, ezt pont nem kellett volna, de sebaj. Szerencsére még időben megmentettek tőle a szimpatikus mentősök. Végül hazakerültem épségben, és ez a lényeg, más nem. Innentől újra indul a gyógyszeres kezelésem, éppen ideje, teljesen tönkrementem lelkileg ebben a próbálkozásban, hogy próbáljuk meg csökkenteni aztán elhagyni, de nem jött össze, na akkor újra, de most sem, na majd most biztosan sikerül. Elég volt, képtelen vagyok tovább úgy létezni, hogy folyamatosan a következő rosszulléttől rettegek, és nekem ne mondja a doki, hogy ez nem halálos betegség, nem kell tőle megijedni, mert mikor kétszázhúszas pulzussal úgy érzem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom, és mellettem valaki a defibrillátor szót emlegeti, akkor valahogy nem vagyok képes pozitívan gondolkodni. Innentől kezdve leszarom a gyógyszeres kezelés esetleges későbbi hátrányait, márpedig én szépen rendesen be fogom venni minden nap, mert normálisan akarok élni végre megint. Még így is bele fog telni újabb egy évembe, hogy elkezdjem elhinni, hogy így már biztonságban vagyok, ha valaha is elhiszem egyáltalán.

Írhatnék valami vidámabb témáról is, de most egyelőre kevés körülöttem a vicc. Mondjuk az igaz, hogy egyik este hosszasan gondolkodtunk, hogy a Nagy mellű zombikat (nem csalás, nem ámítás, tényleg létezik ilyen film), vagy a Don Juan de Marco-t nézzük meg. Végül az utóbbi győzött, mert nagyon szerettem régen ezt a filmet, és abban bíztam, hogy az Iván sem fogja utálni. 

Viszont meglocsoltak sokan, ennek örülünk.

Tulajdonképpen nem történik semmi nagyon különös velem mostanában, és ez jó. Élvezem a tavaszt balerina cipőben. Szereztem gyerekeknek való cikóriakávét is, mert az annyira megvan bennem, hogy az erkélyre ki kell ülni a tejszínhabos kávéval és ott kell kortyolgatni, de koffeineset nem iszom, viszont limonádéra nem lehet lecserélni, mert az gáz. Iszonyúan költöm fejben a bónuszt, amit még meg sem kaptam, de már kevés, így aztán ezt inkább nevezhetjük álmodozásnak, mert mindazt amit szeretnék belőle megvalósítani, pontosan háromszor ennyi pénzből lehetne csak. Add lejjebb az igényeid te lány! Jól van-jól, de azért vágyálmaimban szőnyegek, függönyök, fotelek, szélvédők, szandálok repkednek fel s alá. De azért az is ott van, hogy ez legyen a legnagyobb bajunk, mert amúgy annyira jó minden. Emiatt különösen utálom a félelmeimet, mert ugye van az a tipikus annyira klisé mondás, hogy ha folyton attól félsz, hogy valami rossz történik veled, akkor nem tudod élvezni a jó dolgokat, ez meg rám különösen igaz időnként. Szerencsére az esetek többségében vagyok annyira tapintatos, hogy csak azon barátaimat terhelem ezzel, akiknek van némi tapasztalatuk hasonló ügyekben, elég rosszul jártak ők ketten na, hát ez van. Az nem segítene ha folyton erről rinyálnék mindenkinek, tök unalmas lennék, de az sem megy, hogy nem beszélek róla egyáltalán, mert azt is próbáltam, de akkor megbolondulok, néha muszáj. Igazából már azt is soknak érzem, hogy ez már a harmadik bejegyzésem két hét alatt, amiben megemlítettem a bajomat, szóval ezt itt most be is fejezem.

Költözik a munkahelyem, vele én is, hát ilyenek vannak még. Ez is iszonyú izgalommal tölt ám el, időben pont ugyanannyi lesz beérnem, külön szobát most sem kapok, a többi meg nem érdekel. Mire visszajövünk lesznek jól szigetelő ablakaink, ez mondjuk öröm. Ami kissé megvisel mégis, hogy most tíz napig nem élünk egy épületben a Lorettával, így nem lesz  ki miatt kimozdulnom az irodából és megtennem az egy emeletet a dohányzóig, ahol én nem dohányzom, csak a Loretta, bár emiatt egy kicsit én is. Hát igen, a tíz év alatt amióta itt vagyok jó sok komoly barátságot sikerült kötnöm, bár sokan próbálkoztak, de szigorú nézésemmel elhajtottam őket, végül ha nehezen is, de belenyugodtak a megváltoztathatatlanba.

Két dolog is van. Az egyik, hogy a Pi eljegyezte az Odettet, aminek örülünk egyrészt, másrészt meg így kénytelen voltam immáron nevet is adni neki a blogban, hiszen járunk majd együtt ruhát nézni meg ilyenek, azt meg név nélkül nem lehet, ezt mindenki tudja.

A másik pedig a Kornéliának: cambembert sajjtal, körtével töltött pulykamell fahéjas rizzsel és áfonya szósszal, desszertnek meg gyümölcsös somlói galuska, illetve egy pohár kékfrankos.

A kozmetikus olyan durván szétnyomkodta az arcom, hogy jobb is, hogy szabin leszek holnap, meg az is, hogy motorozni megyünk, mert oda kell a sisak, a fagylaltevéshez azért majd lehet, hogy leveszem, de még nem biztos. A hajam viszont már szép, meg a lábamon is elcsúszna a légy is, vagy hogy szokták ezt mondani. Kidobáltunk egy csomó mindent, még az Iván is kiselejtezett a számítógép lerakatunkból egy párat, azt tervezi, hogy a megmentett alkatrészekből majd vitrint rendezünk be, mert az milyen mókás. Belépődíj ellenében megtekinthető lesz hamarost.

Túl egy újabb rosszulléten is, egészen faszkivan most már, csak hogy finom legyek. Szívbajosoknak nincs vajon valami ilyen önsegítő csoport mint az alkoholistáknak, vagy valami?

Viszont tényleg ettünk az erkélyen meg minden, most meg kezdek aggódni, mert az Iván a harmadik tequilát issza a konyhapultnál ülve. A negyedikre váltottunk, hát végül is még egészen stabilan ül látszólag. Majd holnap beszámolok, hogy a konyhapadlón aludt-e, vagy eljutott az ágyig. Nem mintha nem próbálnám meg elvonszolni odáig, de tartok tőle, hogy  nem jutnék messzire, mert ugyan már majdnem három kilós súlyzókkal edzek, de Iván nem három kg, meg nem is hat.  

Éles témaváltással megosztom veletek, hogy nagyon szép fényes vadonatúj edénykészlettel gazdagodtunk, ennek örömére a hétvégén kitakarítom a konyhaszekrényt, lehet örömködni hangosan. Kiselejtezek néhány lábost meg ilyesmit, bár Ivánt erős érzelmek fűzik a retro hangulatú kis piros edényekhez, szóval egy párat azokból megtartok. Nagyon rám tört a tavaszi kihajigálnám a fél lakást vágy, szóval bedobozolásra vár nagyjából 86 db bögre, ki a fenének kell ennyi bögre, honnan lett ennyi, és akartok-e egy pár darab bögrét? Ezen kívül néhány olyan háztartási kisgép amiről azt sem tudom mire való, pár darab kabát amit megvettem mert tetszett, de aztán hazavittem és már nem tetszett, elképesztő, hogy ketten lakunk 90 m2-en, és minden szekrényünk tele van. 

Szóval ma meg holnap lakásrendezés meg saját magam rendezése is lesz kicsit, mert kozmetikus, meg hajfestés, tán még a lábszőrömet is eltüntetem a nagy buzgóságban. Vasárnap meg hétfő viszont csak a miénk, mert hétfőn is lógunk, bizony. Büdöskét ültetünk, motorozni megyünk, moziba is talán, pizzát eszünk az erkélyen délben (én majd halasat), borral. Remélhetőleg addigra több lesz mint tíz fok.  

Vasárnap esti enyhe rosszullét után persze ismét kitört rajtam a para, ezért a tegnapi napot erre szántam, google mindent megold alapon. A halálfélelem leküzdése témát elég hamar kivégeztem, mert csak ideges lettem tőle, még mindig  nincs olyan megoldás, hogy ha rád tör vegyél be egy lószarból készült tablettát, és egyből elmúlik, az élet szép lesz. Bár, ha jobban belegondolok már vannak ilyen tabletták, és nem is lószarból, de nem hinném, hogy ez lenne a hosszú élet titka. A menj le alfába és vizionálj magadnak egy kék tengerpartot pálmafákkal és hallgasd a hullámok moraját és ettől majd megnyugszol, hát a lószart, csak hogy ne térjek el nagyon a lovaktól meg a szartól. Nagyon utálom sokadjára elképzelni a saját halálomat mindenféle változatos környezetben, hozzáképzelni, hogyan esne mindez a szeretteimnek, és rettegni attól, hogy idő előtt következik be, hiszen annyira jó nekem itt, meg különben is nálunk az átlagéletkor nyolcvan felett van, kérem ezt figyelembe venni odafent, köszönöm.

A másik téma amit fanatikus evészavarosként körüljártam, az étrend, mert ebben viszont sajnos hiszek, hogy az általam preferált zsír cukorral napi menü nem feltétlen tesz jót a szívbajomnak sem, így aztán halra fel, többek között.

Itt lehetne még óriási segítség a töretlen és biztos hit abban, hogy odafent karöltve ücsörög egy felhőn nagypapa meg Liz Taylor, és társalognak a szőlőtermesztés meg a színészmesterség nehézségeiről, de bármennyire is szeretném, ebben azért mégsem vagyok biztos.  

Tegnap úgy csináltunk, mintha élnénk, koncertre mentünk hétköznap este, és nem befolyásolt minket, hogy korán kell kelni másnap, ihajj-csuhajj. Hollywoodoo koncert volt a Gödörben, egész nap tuningoltam magam, hogy utálni fogom, de aztán végtelen meglepetésemre élőben szerettem őket, szórakoztatóak voltak, jól hangzottak, még táncoltunk is az Ivánnal, vagy valami ilyesmit műveltünk legalábbis. Előttük láthattuk a The Pills nevű zenekart, rájuk a legjobb szó a cukik, nekem bejöttek, bár hangzásilag meg sem közelítették a Hollywoodoot, de hát még van is nekik addig vagy 15 év. Állítólag már hét éve zenélnek, becslésem szerint kb. 9 évesen kezdhették akkor ezt a dolgot. A korosztály megnyugtatóan felhígult a végére, már nem mi voltunk a legidősebbek, Pi rájött, hogy valsz hazamentek a tablettás srácok osztálytársai, gonoszság.

Koncert előtt esküvői megbeszélésen is részt vettünk, nekem kell majd feldíszíteni a templomot, az én kézügyességemmel ez gyerekjáték lesz, harsányan röhögök magamban, vagy sírok, még nem döntöttem el. A kézügyességről mindig eszembe jut, hogy legalább ha türelem társulna a bénaságomhoz, az már okot adna a reményre, de nem, ezt nem örököltem anyámtól. Ő az, aki hatszor nyújtja el a tésztát, hogy belepasszoljon abba a tepsibe, és nem esik kétségbe ha hatodjára is elszakad, hanem összegyúrja aztán ismét nekilát a nyújtófával, és közben nem ráng a szeme, meg semmi. Nekem bezzeg a második után már megy fel a vérnyomásom, és csak azért nem dobom ki a kukába az egészet, mert ha megígértem, hogy süti lesz, akkor süti lesz, egyétek basszus, itt van na.

Van az úgy, mikor az ember nagyon rákészül valamire, aztán hatalmasat csalódik. Ez történt velem tegnap este, mikor csináltam egy tálka gyümölcssalátát, tök szép színes lett meg minden, és akkor leültem a kanapéra egy könyvvel, hogy na most én ezt bekanalazom, milyen jó lesz. Egészen a végéig gondolkodtam, hogy vajon a körtekompót kovászos uborkás üvegben, vagy csak sima uborkás üvegben lett-e eltéve vajh?

Lehet, hogy nem kéne elkiabálnom, mert végül is még előttünk egy egész nap, de nagyi meglepett a héten. Egyszer sem akart meghalni, világgá menni, felkötni magát, alapvetően jó kedve volt, semmi zokogás, semmi hiszti. Gyanítom, hogy nem vagyok elég jó közönség, így aztán feleslegesnek ítélte a dolgot.

Valahogy így vagyok ezzel most én is, hisztiznék és zokognék is, de minek.  

A tegnapi nap legjobb része az volt, amikor mondtam a Lorettának, hogy ugorjunk már be a Tezenisbe zokniért, aztán azt nem vettem, de szoknyát, blúzt és még egy pánt nélküli felsőt azt igen. A háromból csak kettő szürke, ha lassan is, de fejlődök. Mire hazaértem, nagyi átültette megint a rohadék kaktuszokat, amiket még mindig utál az egész család, összeszorított fogaink között szitkokat mormolunk amikor elmegyünk mellettük, suttyomban rugdossuk is őket. Megint volt nagy izgalom is reggelre, újabb egér várta nagyit a bungalóban, ezt is megfullasztotta sikeresen, komolyan én erre nem lennék képes, bár nagyi szerint mekkora puhányság már, hogy anyám sosem bírta elvágni egy csirkének sem a torkát, hát mit gondol, hogy ment az bele a fazékba, szóval nagyi kemény nő, nem vitás. Az egeret aztán egy elegáns mozdulattal áthajította a szomszédba a Pistáékhoz, reméli megtalálták a kutyák. Itt iszonyúan röhögtem magamban, hogy fognak örülni Pistáék a döglött egereknek a kertben, de nem volt szívem felvilágosítani nagyit, hogy szerintem a kutyák nem annyira esznek halott egeret. Egy időben a másik szomszédhoz dobálta őket mint kiderült, mert ott van 17 darab macska, de nem kellett nekik, nagyi fel van háborodva azóta is, hogy milyen macskák ezek, nyilván nem éheztetik őket rendesen.

Végre úgy tűnik, győz a fűmag is mindenek felett, úgy látszik csak annyi kellett, hogy két centis átláthatatlan rétegben borítsuk be vele a földet. Tegnap ráhordtam harminc kanna vizet, ha még ezt csinálom pár napig, akkor kénytelen leszek a másik karomra rágyúrni, mert a jobb bicepszem látványosan nagyobb lesz. Most már csak a büdöskék hiányoznak az erkélyről, Iván már elbitorolta az egyik ládát a macskapöcse paprikáinak, gyorsan kell cselekednem, mielőtt még beülteti a többit is mondjuk kurkumával.

Immáron vasárnap este lett, ma meg agyonra sütöttem-főztem magam, ez most egy ilyen hétvége. Mai történet nagyitól reggeli közben hangzott el, állatira örültem neki. Arról szólt, hogy ezek a mai papírzsepik nem érnek semmit sem, ha az ember igazán megizzad a kapálásban, vagy igazán nagyon ki akarja fújni az orrát. Helyette bezzeg a szép nagy rendes textil zsebkendők, mennyire jók voltak azok. Mikor még mosást vállalt a nagyi régen, akkor bőröndszámra hozták őket mosatni, volt egy család, egy hónapban hetven darabot is küldtek, jól be kellett áztatni, aztán meg szépen ki lehetett vasalni őket, régi szép idők. Itt rákérdeztem, hogy jól értem-e - Berakták a 78 darab fikás zsepit egy bőröndbe, és odavitték?? Hiba volt megkérdezni. Egyből torkomon akadt a bifidus. 

Majd lesz fénykép is a püspök kenyérről, mert az sült ma, (gyors témaváltás a fika után) de most túl messze van a fényképezőgép, meg szerintem amúgy is részeg lettem másfél deci bortól, veszélyes lenne megkockáztatni a felállást a kanapéról. Jáj, és fél hatkor kelek, nem akarok, miért nem alszom? 

Megegyeztünk az Ivánnal, hogy megnézzük az új Jason Statham filmet. (nagyon szépen néztem rá, és csábítóan pislogtam is közben) Ha utána megnézünk egy olyat is, amiben iszonyú nagy mellű nők vannak - fűzte még hozzá a férjem.