Visszatérve a szokásos sekélyes témáimhoz, a hajam befestve, herpesz elmúlt, és a fogkőtől is megszabadultam. Tartottam tőle, mert a nő aki az elmúlt egy évben csinálta, a múltkor elbúcsúzott, de megnyugtatott, hogy az utódja is lesz olyan jó mint ő. Voltak kétségeim, nem hiába. Eleve ott kezdődött, hogy teljesen hanyatt fektetett a székben, amitől a megszokottnál gyorsabb ütemben folyt a nyálam minden terelés ellenére a torkomba, szóval nyelni kellett, nyelni meg nyelni. A nő vagy fáradt volt, vagy ilyen a stílusa, de az ínyemben többször járt a hegyes végű szarral mint kellett volna, és olyan erővel tépte a fogkövemet, hogy csillagokat láttam többször is. Pedig nem vagyok rossz alany, eddig zokszó nélkül tűrtem mindent, elég jól bírom a strapát. Most megfordult a fejemben a közepénél nagyjából, hogy erről ennyit, nekem a maradék fogkőre direkt szükségem van, hagyjuk ezt inkább itt abba. De aztán kibírtam, mert nem volt kedvem máshoz menni hirtelen, de a visszatérésemről ennyit. Személyesen nem volt pofám rákérdezni, hogy hová is ment az előző lány, így telefonon fogom elkövetni ezt a merényletet. Utálom, hogy új fogorvost kell keresnem, mert nehéz olyat találni, akihez  nem rettegve megy az ember, hanem vigyorogva, és eddig én így mentem ide. Ezek után meg már sehogy. A fájdalmakat lehetett volna csökkenteni mosolygással, kedves szóval, de az egy odavetett mondat, hogy tudom-e  hogy mozognak a fogaim, nem sokat segített, meg az sem, hogy a nyelvemet háromszor dugta le a saját torkomon, mert könyékig mászott bele a számba, amitől helyesen még öklendeztem is. Szóval nem, egy fogkő leszedésnek nem így kell kinéznie, én már csak tudom. És legközelebb nem is így fog kinézni.  

Most mesélek kicsit másnak a problémájáról is, hogy ne legyek nagyon uncsi.

Szóval van az a helyzet, mikor az ember eljut oda, hogy úgy érzi megengedhet magának egy házat. Itt persze sokan felhördülnek, mert ez a helyzet nagyon sokaknál sosem jön el, és nem ez a meglepő manapság, de azért előfordul na, és elképzelni mindenki el is tudja. Ha elképzeltük, és nem utáljuk őket nagyon azért, mert nekik összejött, mindjárt elmesélem, hogy miért is nem sima ügy ez.

Ugyan szerették a lakásukat is pesten, de a gyerek miatt hamar rájuk tört a vágy a kertes ház iránt, azért mégiscsak praktikusabb úgy kiengedni a gyerkőcöt játszani, hogy tudod, hogy csak a te macskád szart a kertbe, nem a kerület összes macskája. Most hogy ezt ilyen szépen megindokoltuk, kezdődhet a keresgélés. Hosszasan, mérlegelve minden szempontot, hiszen nem két évre akarnak költözni, hanem egy életre. A számukra tökéletes ház megtalálása nem okozott gondot, és az sem, hogy megkössék a szerződést, miszerint a szerkezetkész ház június közepére teljesen elkészül, az általuk választott módokon, csempével, burkolattal, szép kerttel, kerítéssel. Az aggódás májusban jött el, amikor még mindig simán lett volna idő befejezni a munkálatokat, főleg ha elkezdték volna egyáltalán. De nem, mert nem jött meg a csempe, és amíg nincs csempe, semmi más nem történhet, de tulajdonképpen meg sem rendelték azt a csempét, mert nem utalt a bank. A saját zsebből kifizetett csempének aztán megérkezett majdnem a fele május végére, a másik felét meg elvitte a nyuszi. Közben az építési vállalkozó fel van háborodva, hogy te fel vagy háborodva, mert mégis mit gondoltál, ha nincs pénz, nincs munka sem. Nem értettem én ezt, de aztán elmagyarázták, hogy is működnek a dolgok a nagy magyar valóságban, legalábbis gondolom, hogy csak nálunk megy ez így, de lehet máshol is, javítsatok ki. Mindezt nem azért gondolom, mert ez egy szar ország, és külföldön sokkal jobb, mert szerintem nem így van, és nem is értem azokat az embereket, akik szerint itt nem lehet boldogulni, ezért aztán kimennek Londonba mosogatni, hajrá. 

Szóval a lényeg, hogy a munkák megkezdésére a bank utal egy bizonyos összeget a kivitelezőnek, aki ebből végrehajtja a munkálatok első fázisát. A végrehajtást ellenőrzi a bank, és ha mindent rendben talál, akkor utalja a következő nagyobb összeget, a második fázis megkezdésére. A vállalkozó állítja, hogy a bank nem utalt, a bank állítja, hogy utalt, melyik a visszaellenőrizhető és megbízhatóbb információ vajon? Igen, a nyeremény egy melba kocka. De hová lesz a pénz, ha egyszer elutalódott? Valószínűleg az előző munkába, mert azt is be kell valamiből fejezni, van aki már évek óta várja, hogy elkészüljön a háza, addig meg egy sátorban lakik a kertben, ezt meg majd befejezzük a következő ember pénzéből, nem jó az, ha valaki nagyon türelmetlen, megárthat. 

Kötbér csak két hónap csúszás után kerül kikötésre, most már tudjuk, hogy eleve azt a dátumot kellett volna figyelembe venni a lehetséges legkorábbi költözéshez, de mivel csak most tudjuk, akkor még nem tudtuk, ezért a lakást amiben eddig laktunk, rég eladtuk a fejünk fölül.  

Tehát, van egy házunk, amiben nem lakhatunk, mert nincs kész. Az előző lakásunkat eladtuk, hogy ki tudjuk fizetni a házat, ami nincs kész. Akkor most hová? Sátor a kertbe? Vagy költözzünk be rokonokhoz, barátokhoz hónapokra? Vagy fizessünk albérletet pluszban, mert arra még úgy szívesen költenénk?  

Hogyan lehet ezt megtenni bárkivel?! A Kornéliáékat az a "szerencse" érte, hogy egy barátnak a nagyitól megörökölt lakásába beköltözhetnek ideiglenesen, így nem kell sátrat verniük. Viszont a kertes ház helyett hónapokig(?) lakhatnak a nyolc kernek abban a részében, ahol még az átlagosnál is több a macskaszar. Na de hogy akinek még macskaszaros hely sem jut? Kérdésem van bőven, de attól tartok, hogy a válaszokat elvitte magával a nyuszi, csakúgy mint a csempét. 

Tudom, hogy nem ők az elsők akivel ez megtörténik, nem is az utolsók, de mivel az én környezetemben velük történt ilyen, én miattuk vagyok felháborodva. Mondhatnák azt is az okosok,  hogy de hát mekkora naivság volt azt hinni, hogy időre elkészülnek, de basszus nehogy már ez legyen az alapgondolat, hogy úgyis átvágnak, úgyis meglopnak, úgyis mindenki egy görény. Innentől mondjuk ne aggódjon senki sem, mert innen már mindenki úgy fog indulni, hogy alapból egy görény. Csak hát ez így szomorú, és megkeseríti azt, ami nem túl sok erőfeszítéssel lehetett volna sokkal egyszerűbb is. Mindenesetre mi azért reméljük, hogy az első grillpartyt még idén nyáron megtartjuk ott a sátor helyén a kertben.

Ez van a mai horoszkópomban, szeretettel ajánlom minden testképzavarosnak:

Fogadja el végre, hogy nem létezik egyetlen ideális kép az emberről, amit mindenkinek meg kellene valósítania, hanem mindannyian mások vagyunk!

Néha ijesztő.

Azt hittem, hogy majd három oldalas élménybeszámolót írok a lagzival töltött hétvégémről, de úgy látszik mégsem. Két napja ennyire jutottam vele:

"Lassan egy hete, hogy nem írtam, gondolom mindenki teljes kétségbeesésbe zuhant, nem mehet ez így tovább. Lezajlott a háromszáz fős sátras lagzi, aktív közreműködésemmel, miszerint borostyánt drótoztam minden szembejövő oszlopra, és kerítésre, illetve kivasaltam nyolcszázhatvan kilométer fehér anyagot, amivel a sátrat borítottuk be belülről különböző fantáziadús módokon. Részemről csak a fantázia és a kézügyesség hiányzott, viszont régen röhögtem ennyit.

Előtte egy héttel felállították a sátrat, jött a falu apraja-nagyja segíteni, és ugyan időnként tovább tartott a megtervezés mint a kivitelezés, de azért kész lett minden amikorra kellett. Nagyon szerettem a hangulatot, a lazaságot, hogy az a normális, hogy mindenki segít, a saját dolgát félretéve."

Érjétek be ennyivel, mert úgy tűnik most nem jön több.

Ennél sokkal kevésbé érdekes, viszont még a hülyeségemet is bizonyítja, hogy magas sarkú papucsban jöttem ma dolgozni, pedig tudhatnám, hogy nekem magas sarkút csak kocsiban ülve szabad hordanom. Így aztán fáj a lábam, úgy járok mint azok a nők, akiket leszoktam fikázni, hogy minek vesz fel magas sarkút ha nem tud benne menni, és a farmer pont nem megfelelő hosszúságú, mert folyton bemegy a sarkam alá, amit szintén gusztustalannak tartok, miért nem lehet erre odafigyelni, blabla, ma mezítláb ülök az asztalomnál, és csak wc-re imbolygok majd ki, ha már muszáj.

Egyébként meg ez nyilván megint az én naivitásom, de nem értem, hogy hogy van az, hogy a Deichmannban mindent kicserélnek, pont leszarják, hogy tehéntrágyát lapátoltál benne és azért ment tönkre, vagy tényleg azért mert szar a cipő, ha viszont drága cipőt veszel, arra keresztet vethetsz. Ugyanis a Vagabond szandálomhoz kaptam fél év garanciát, meg egy papírost, amin szépen pontról pontra le van vezetve, hogy a garancia mely esetekben nem érvényesíthető. Ide tartozik például a nem rendeltetésszerű használat, ha nem használtál cipőápolót, ha nem megfelelő cipőápolót használtál, ha elmentél benne valahova. Mit jelent az, hogy nem rendeltetésszerű használat? Hogyan lehet nem rendeltetésszerűen használni egy cipőt? Ja, hát ide tartozik gondolom a magas sarkúban tehéntrágya lapátolás, de ki vallja azt be, hogy ennyire hülye? Szóval nagyon vigyázok a szandálomra. Deichmanékkal meg nem tudom mi történt, de két éve még jók voltak rám a cipőik, most meg pont két méret között vagyok, ez nagyon sajnálatos, mert azért nincs minden évben pénzem Vagabond szandálra. (Iván hosszan nézegette este a három darab bőrszalagot, hogy most komolyan ez került ennyibe??)

Van viszont ez az új bolthálózat, a Camaieu. Mindenki nagyon vigyázzon, mert köszönnek meg kedvesek meg udvariasak, mosolyognak, ez mindennek a teteje már. Nyilván ez meg fog változni a későbbiekben, de addig is kellemes változatosság, hogy megtárgyalhattam a lánnyal, hogy milyen jó ennek a trikónak az anyaga, hogy milyen cuki a bankkártyám, és szép napot meg minden. Nekem jól esik, még ha hazugság is, nekem hazudjanak.

Vicces lehet, hogy úgy írok a vásárlás közben tapasztalt élményeimről mint valami lelkes kisgyerek, bárcsak belefásulhatnék.

A másik problémám jelenleg, a villámcsapás. Eddig azért ez így nem volt, hogy egy hét alatt három emberbe vágott bele a villám, vagy csak nem tudtunk róla, de nekem az is megfelelt, amiről nem tudok, az nem fáj. Emiatt lelkesen el is olvastam egy cikket erről, hogy mit kell csinálni, ha jön a zivatar. Ezektől a helyektől kell tartózkodni: magas dolgok közelsége, víz közelsége, nyílt tér, barlangbejáratok(?). Hát köszi. Amúgy meg egyszerűen csak guggoljunk le, fogjuk be a fülünket, és hangosan mantrázzuk a miatyánkot.

Tegnap mikor hazaértünk anyuék teljes izgalomban hajtottak felfelé, hogy jajj-jajj jött neked egy boríték a sulitól, és valami kemény van benne, biztos a diplomád. Mondtam, hogy a diplomám már három éve megjött, nem hiszem, hogy küldenek még egyet. De annyira kedvesen nagyon kíváncsiak voltak, hogy a lépcsőn felfelé már én is kezdtem reménykedni, hogy valahogy tudtom nélkül másoddiplomás lettem. Az indexemet küldték meg amúgy, gondolom egy idő után megunják őrizgetni vagy valami. Jól megnézegettük, és arra jutottunk, hogy ha ezt valaki olyannak mutatjuk meg, aki nem ismer, az simán azt hiszi, hogy én ott tanultam is valamit.

Olyan is történt, hogy elköltöttem irdatlan sok (mármint nekem irdatlan sok) pénzt ruhára meg cipőre, egyre több papírszatyorral a kezemben sétálgattam a plázában, és kezdtem úgy érezni magam mint egy igazi díva, hogy hát én most bármit megtehetek. Amikor ezt elmeséltem anyámnak, ő kedvesen rávilágított, hogy a dívák nem maguk cígölik a szatyraikat, hanem viszi utánuk valaki, de nem tudott lelombozni. A Mango farmer pedig akciós volt, és pont olyan amire vágytam, ilyenkor kell farmert venni, választék ugyan nincs, de legalább le van árazva.

Ma meg irány Melissza, csirkét fogunk kopasztani a szombati lagzira, ami már valójában holnap megkezdődik. A csirke kopasztás amúgy szerintem kimarad, bár attól sem riadnék meg különösebben, úgy hat évesen csináltam már ilyesmit. Helyette lesz sátor díszítés, terítés háromszáz főre, meg fogalmam sincs, hogy micsoda, de nem hiszem, hogy munka nélkül maradunk.  

Majdnem leestem az előbb a székről, akkorákat villámlik meg dörög, hogy fogok így kimenni a Mammutba az új szandálomért a fehér nadrágomban, sehogy.

Csomó-csomó könyvet kaptam a harmincadikra, így aztán nem is bánom annyira ezt az öregedés dolgot. Meg teát, meg koffeinmentes kávét, meg csomó-csomó dörmi macit, meg tortákat, meg sütiket, meg ruhautalványt, meg pénzt ami beváltható ruhára meg cipőre, meg ikeás székre. Szerintem ez egy jó kis szülinap volt.

Most már csak az alvásproblémáimat kéne megoldani, erősen közelítek a gumikalapács mint végső megoldás felé.

Viszont tegnap megvettem a ruhát amiben végigküzdöm az idei esküvőket, állati jól nézek ki benne, most nem azért mondom, de azért majd igyekszem nem elhalványítani a menyasszonyokat, ha-ha.  Bár ez az a típusú ruha, amire végzetes hatást gyakorolhatnak az elfogyasztott sütik. Sajnos nem vehetek hozzá tíz centis sarkú cipőt, azon egyszerű okból, hogy nem tudnék benne menni, pedig azzal még azért lehetne javítani a helyzeten. 

Az a nőknél nagyon ritka és furcsa helyzet állt elő tegnap a Lorettával meg velem, hogy nagyjából az összes boltban ahova bementünk, meg tudtuk volna venni a fél kínálatot. Ettől csupán az az aprócska probléma tartott minket vissza, hogy még mindig nem nyertük meg a lottót. Olyanok voltunk mint akik még sosem vásároltak, lelkesen tapogattunk mindent és mutogattuk egymásnak, hogy az is de jó nézd, és ez is, és próbáljuk fel, de cuki, de édes, áh, nem érdekel megveszem. Éles váltás volt ahhoz képest, hogy ősszel úgy jártunk, hogy öt boltból semmi sem tetszett, akkor úgy lelombozódtunk, hogy azóta kb. nem voltunk sehol nézelődni, hát most megkaptuk. Több százezer forintot el tudnék költeni ruhára/cipőre, bár gondolom ez nem lep meg senkit. Ehhez képest mit kívánok a születésnapomra? Egészséget meg boldogságot, de hát mi a boldogság, ha nem egy pár cipő?    

Na hát akkor nem mindjárt harminc, meg majdnem harminc, meg egy híján harminc, meg ilyenek, hanem ma harminc. Azt hiszem az benne a szar, hogy ma reggel ébredtem először úgy, hogy na most akkor gondoljuk végig, hogy mit tettem le eddig az asztalra. Elkezdtem végiggondolni, aztán úgy döntöttem, hogy inkább hagyjuk ezt mégiscsak, mert ha a megfogható dolgokat nézzük, akkor önállóan lószart sem, ha a megszerezhető tudást nézzük, akkor azt a szerencsétlen diplomát meg sikerült olyan témában beszereznem, aminél semmi sem érdekelhetne kevésbé. Mindenféle könyvekből szerezhető információkkal mondjuk gazdagabb lettem az tény, bár nem biztos, hogy az hasznos az életben, ha tudom idézni az Édentől keletre bármely bekezdését, A Mester és Margaritát pedig tök hiába olvastam végig még egyszer, akkor sem értem. Amiért viszont borzasztóan hálás vagyok az életnek, azok az emberek, akik körülvesznek. Ebben úgy érzem, hogy megtaláltam azt az egyensúlyt, amire szükségem van. Végre férjhez mentem, bár az út hosszú volt és rögös, de csak sikerült megtalálnunk egymást az Ivánnal, és vele megdőlt az az elméletem is, hogy nem vagyok képes két évnél tovább szerelmesnek lenni. (bár ha továbbra is bejön a konyhába mikor főzök..) Soha ilyen jó viszonyban nem voltam anyuékkal mint az utóbbi években, és a barátaim is pont annyian vannak és pont olyanok, ami nekem kell. A Pi is végre megtalálta az ő Odettjét, bár az ő útja sem mondható göröngyök nélkülinek. Azt kívánom a harmincadikra, hogy egészségesek legyünk mind, hogy ne legyen baj a boldogságból, hogy teljesüljön minden álmunk, hogy ne féljünk semmitől. Meg egy kis sütit.

Kíváncsian várom a mai napot, hogy vajh belerohad-e a lábam a nejlon zokniba, vagy örülök majd neki, hogy nem fagy le a lábam mert nem mezítláb jöttem. Az időkép szerint ma 29 fok lesz és szikrázó napsütés, a met.hu szerint meg záporzivatar és 24 fok. Gondoltam majd reggel eldöntöm, ki szoktam állni mindig az erkélyre egy fél percre, hogy rájöjjek, hogy kell-e pulcsi meg zokni vagy nem kell. Ma is kiálltam, és egészen pikáns eseményekről tudnék beszámolni, ha arra járt volna éppen valaki, aki meglátta volna, hogy nem vagyok túlöltözve, mert elfelejtettem, hogy nincs rajtam köntös. Nem járt arra senki, a szomszédok meg remélhetőleg még aludtak, így ez mégiscsak egy tök uncsi történet lesz. Aztán hosszú percekig barátkoztam még a herpeszemmel, hogy a fene essen belé, és arra jutottam, hogy ezek után a két centis lenövésem már kurvára nem számít, szóval így megyek bele a harmincadikba, lenőtt hajjal, herpeszesen, akiről a szomszédok (ha mégis ébren voltak) azt terjesztik a környéken, hogy ez a hülye meg pucéron flangál az erkélyen hajnalban, tán azt hiszi, hogy ő a Lollobrigida.

Tegnap rám tört a lelkifurdalás, hogy a férjem otthon van betegen, és én meg nem főzök neki meleg kaját, ezért eszik két napja virslis lángost, szegény. Mondjuk most már legalább tudjuk, hogy hol nem érdemes lángost venni a városban ahol élünk. Szóval nekiálltam este rakott krumplit csinálni, mert akkor az jó lesz mára is meg holnapra is, nekem is lesz belőle ebéd, klassz lesz, és milyen boldog lesz az Iván. Főzés közben megszületett bennem a gondolat, hogy mégis inkább olyan konyha kellett volna aminek van zárható ajtaja, nem pedig egyben van a nappalival, mert így bárki bejöhet bármikor és beleszólhat, és bele is szól. Hogy szerinte rakjunk arra fedőt, mert akkor jobban fő (de akkor meg nem látom, hogy mi történik, és macerás folyton levenni a fedőt, és nem érdekel, hogy de akkor gyorsabb). A lángot meg vegyük kisebbre, mert ha már úgyis fő, akkor attól nem fog jobban főni, ha nagy a láng (de szerintem meg igen), és legyünk energiatakarékosak (nem érdekel az energiatakarékosság). A tojást még főzni kéne (igaza volt), mert így nyers marad, és a krumpli sok lesz, ez egy egész hadseregnek is elég (pont elfogyott a végére). Az alufóliát nem úgy kell rátenni a tepsire, hanem fordítva, mert töttöröttörö, itt egy kis értekezés következett fizika témában, hogy miért is (de nekem úgy tetszik, hogy a fényes fele van felül). Mivel egyre idegesebb leszek ettől, ezért természetesen mindent elejtek, elrontok, elvágok és gondolkodom, hogy baszki pont olyan mint apám, aki képes megmutatni anyámnak a mai napig, hogy hogyan kell sajtot reszelni, mert nem mindegy, hogy hogyan fogjuk meg azt a rohadt sajtreszelőt. Gondoltam, hogy higgadtan elmagyarázom az Ivánnak, hogy a melleimen kívül azért vett feleségül, mert tudok főzni, még a marha bonyolult rakott krumplit is képes vagyok a felügyelete nélkül megcsinálni, de akkor meg kiröhögött, és direkt szekált tovább, mert azt hitte, hogy vicces fiú. A rakott krumpli természetesen sótlan lett kicsit, amin nem is csodálkozom egyáltalán. Zárható konyhát akarok.

Mindjárt kezdem verni a fejemet a falba, de addig is az jutott még eszembe, hogy ha egyszer lesz gyerekünk, akkor igen nehéz sorsa lesz neki, mert mindig el fogom enni előle a dörmi édes kismackókat.

A szép új irodánkban a négy falból háromra jutott egy-egy óra, így most három felől hallok különféle ketyegéseket, azt hiszem az Iván itt rövid úton megőrülne, lehet, hogy én sem véletlenül verem a fejem a falba. De szerencsére hamarosan megérkezik értem, és véget érnek mérhetetlen kínjaim.

Az van, hogy iszonyúan nagyon álmos vagyok. És hagymaszagom van a krumpli salátától. Miért szeretek én a munkahelyemen ilyeneket enni? Biztosan így fejezem ki titkos ellenállásomat. Még az is van, hogy el kéne menni fogkövet szedetni. Szerintem amúgy amíg nem jártam négy havonta, addig nem volt ennyi, de mindegy. Szóval összefoglalva hagymaszagom van, fogköves vagyok, és nőtt egy k. nagy herpesz a számra, hát köszönöm szépen, így kell ezt így mindjárt harminc évesen.

A gusztustalanságokon kívül nincs más. Este hatig itt leszek ma, úgy tervezem, hogy addigra apró, ütemes mozdulatokkal verem majd a fejem a falba.

Az az igazság, hogy most már tényleg muszáj történnie valami jónak velünk, nem lehetünk ennyire szerencsétlenek. Nem hiszem el, hogy Ivánnak az összes lelete tökéletes, viszont mégis beteg. Lassan már a kislábujja körmét is megröntgenezték, de ott sem találták meg a hibát. Elegem van ebből az egészből, de most komolyan mi lesz velünk ötven évesen, ha már most ennyi hülye bajunk van?! Vissza akarom kapni az unalmas életemet, nem akarok folyamatosan aggódni már.

Iván végre hazajött, hogy mi baja még mindig nem tudjuk, de nem hagyjuk annyiban, még van egy pár ötletünk, ami kipróbálásra vár. A hazajövetelével egy időben kirepültek a madaraink a bejárati ajtó feletti fészekből. Erre abból következtettem éles elmémmel, hogy reggelre nem volt tiszta madárszar a terasz. Nagyon jó fejek, már harmadik éve járnak hozzánk vissza, egyszer kimaradtak, mert pont akkor próbáltak beköltözni, mikor grill party volt nálunk, meg apu odaszerelt egy kis darab fát, hogy ne a fejünkre tojjanak, de ez nem tetszett nekik, szóval leszereltük, következő évben jöttek is lelkesen. Rozsdafarkú madarak ők, legalábbis azt hiszem, hogy azok. Szeretem őket, klassz, hogy velünk laknak.

A Piék esküvője is tök jól halad szervezésileg, van időpont, helyszín, templom, ruha is mindjárt lesz, szóval a végén még itt esküvő lesz idén, jujujjj. Odettel ma is megyünk ruhát nézni, sokkal inkább nekem való dolog ez, mint mikor én próbáltam fel a nyolcvanharmadik ruhát. Remélhetőleg nekem nem kell ezen még egyszer átesnem, bár az ember a második esküvőjére már úgysem vesz fel habos ruhát, oda lehet menni klottgatyában. Emlékszem, még régen láttam egy párost amint épp jöttek ki a házasságkötő teremből, és a lányon nagyon szép zöld színű selyem estélyi ruha volt, és akkor azt gondoltam, hogy na majd ha egyszer én is többedjére megyek férjhez, akkor majd nekem is ilyen szép zöld ruhám lesz. Most meg azt gondolom, hogy na majd inkább ne menjek férjhez többedszer mégsem, hanem inkább csak egyszer.

Nagy problémáim közé tartozik jelenleg, hogy mi lesz a karácsonyi szabimmal? Igen teljesen elmebajos vagyok, de fenyőfás csomagolópapírt még nem vettem. Tudom pontosan, hogy mikor szeretnék szabadságra menni, ezért azt is tudom, hogy karácsonyra nekem kellene kilenc nap szabadság, és azt is tudom, hogy ez már most reménytelen. Egyrészt mert ilyen váratlan események történnek az emberrel, hogy megnősül a bátyja, meg kórházba vonul a férje, nincsenek ezek tekintettel senkire. Áh. A plusz órák gyűjtése viszont a feszes seggem kárára megy, nehéz a döntés, nagyon nehéz.

Amúgy egész jó lett volna a hétvége, mert jó idő volt, napsütés, meleg, nyár, papucs-szoknya-trikó, árnyas fák alatt padon ücsörgés, ágyban ebédelés, süti, délutáni szieszta összebújva. Ha nem kellett volna megszakítani az összebújást a nővérkék miatt, akik három centi átmérőjű injekciókkal jöttek, és ha az árnyas fák nem a tüdőgyógyintézet kertjét jelentették volna. De azt, így egészen szar volt a hétvége mégis. Még mindig nem tudják, hogy mi baja Ivánnak, valószínűsítjük, hogy nem is fog kiderülni, de legalább kiirtják belőle az összes lehetséges gonosz baktériumot, az is valami.

Szóval nyár lett, most akkor kimarad az életemből a harisnya szoknyával átmenet, mert egyből harisnya nélkül kell felvenni. Ehhez még kellett volna nekem egy pár hét taposás, de majd nem nézek oda, és azt képzelem, hogy csuda izmos a lábam, nyár végére valószínűleg az is lesz, sebaj.  

A hallásom is károsodott a tüdőkórházban azt hiszem, mert már másodjára megy le ma az a reklám a rádióban, ami fogalmam sincs mit reklámoz, de így hangzik valahogy:

- Anyaaaaaaa, aapaaaaaa, anyaaaaa, apaaaaaaa - óbégatja rettentő idegtépő gyerekhang még idegtépőbb hangsúllyal.

- Lekötné?  - kérdezi diszkrét férfihang.

Az utóbbi mondatot én így értem:

- Leköpné? - kérdezi együttérző férfihang.

A válaszom pedig mindannyiszor egy nagy igen a fejemben, amit a gyors felismerés követ, hogy nem túl valószínű, hogy egy rádióreklámban a gyerek leköpésére próbálnák rávenni az embert, akárhogy is óbégat.

Hát ezt nem fogjátok elhinni. Még sincs  -talán nem vagyunk reménytelenek-, hanem helyette van -biztos, hogy azok vagyunk-. Iván végül csak kórházban kötött ki, mert annyira szar lett a vérképe, hogy meghívták magukhoz egy pár napra szeretettel. Ráadásul tüdőgyógyintézet, neki meg nincs is tüdőbaja az eddigiek szerint legalábbis, remélhetőleg akkor sem lesz, mire kiengedik. Már a kapun behajtva elfogja az embert a vágy, hogy azonnal hajtson is innen kifelé, irtó vidám hely, a sok negyvenöt kilós emberrel, akik reményvesztetten dohányoznak az ősfák alatt a padon. Ivánnak szerencsére külön szoba jutott, amiért fizetni is kéne ha nem lennénk protekciósak, de mondjuk egy hatágyas kórterem egyenlő lenne a biztos tüdővésszel, szóval nyilván rááldoznánk erre a kenyérre valót is. Azt egyébként nem sajnálják tőlük, reggelire kapott négy szelet kenyeret, meg egy darab zsemlét. Vagy ezt kell beosztani egész napra lehet, csak ezt nem mondták. A rettentő siralmas kép ellenére amit mutat az egész kórház, azért az vicces momentum volt, amikor az éjszakás nővérke erőnek erejével próbálta rátukmálni Ivánra a köpőcsészét, nem akarta megérteni, hogy neki nincs rá szüksége, bőszen kérdezgette, hogy -de hát semmi slejm? biztos? kicsike slejm sincs?- majd fejcsóválva távozott. Ezek a tüdőbetegek sem a régiek már.  

Borzasztóan igyekszem tartani magam és nem kétségbeesni, annak ellenére, hogy egyedül kellett aludnom is, és még egyedül is fogok egy pár napig. Most már úgy vagyunk mi az Ivánnal, hogy részünkről rendben, beköltözünk a kórházba akár két hétre is, de találják már ki, hogy mitől van ez. Hát azt hiszem nem kell sokat gondolkodnom, hogy mit szeretnék a születésnapomra.

Talán, de csak talán, mégsem vagyunk annyira reménytelen esetek. Iván beteg ugyan, de legalább itthon lábadozhat. Emiatt legalább én is itthon alhatok, nem kellett senkit sem felszednem rohamtempóban, hogy ne egyedül bújjak ágyba, mert olyan nincs, hogy én egyedül feküdjek le aludni az üres lakásban. Most csak ennyire futja tőlem, meg különben is mindjárt kezdődik az Éden Hotel.

Szóval tegnap nagy örömömben rálocsoltam két kancsó vizet minden egyes virágládára, azóta egy csomó eső esett már, és iszonyú szélvihar tombol. Reméljük szívós növények.