Tegnap rám tört a lelkifurdalás, hogy a férjem otthon van betegen, és én meg nem főzök neki meleg kaját, ezért eszik két napja virslis lángost, szegény. Mondjuk most már legalább tudjuk, hogy hol nem érdemes lángost venni a városban ahol élünk. Szóval nekiálltam este rakott krumplit csinálni, mert akkor az jó lesz mára is meg holnapra is, nekem is lesz belőle ebéd, klassz lesz, és milyen boldog lesz az Iván. Főzés közben megszületett bennem a gondolat, hogy mégis inkább olyan konyha kellett volna aminek van zárható ajtaja, nem pedig egyben van a nappalival, mert így bárki bejöhet bármikor és beleszólhat, és bele is szól. Hogy szerinte rakjunk arra fedőt, mert akkor jobban fő (de akkor meg nem látom, hogy mi történik, és macerás folyton levenni a fedőt, és nem érdekel, hogy de akkor gyorsabb). A lángot meg vegyük kisebbre, mert ha már úgyis fő, akkor attól nem fog jobban főni, ha nagy a láng (de szerintem meg igen), és legyünk energiatakarékosak (nem érdekel az energiatakarékosság). A tojást még főzni kéne (igaza volt), mert így nyers marad, és a krumpli sok lesz, ez egy egész hadseregnek is elég (pont elfogyott a végére). Az alufóliát nem úgy kell rátenni a tepsire, hanem fordítva, mert töttöröttörö, itt egy kis értekezés következett fizika témában, hogy miért is (de nekem úgy tetszik, hogy a fényes fele van felül). Mivel egyre idegesebb leszek ettől, ezért természetesen mindent elejtek, elrontok, elvágok és gondolkodom, hogy baszki pont olyan mint apám, aki képes megmutatni anyámnak a mai napig, hogy hogyan kell sajtot reszelni, mert nem mindegy, hogy hogyan fogjuk meg azt a rohadt sajtreszelőt. Gondoltam, hogy higgadtan elmagyarázom az Ivánnak, hogy a melleimen kívül azért vett feleségül, mert tudok főzni, még a marha bonyolult rakott krumplit is képes vagyok a felügyelete nélkül megcsinálni, de akkor meg kiröhögött, és direkt szekált tovább, mert azt hitte, hogy vicces fiú. A rakott krumpli természetesen sótlan lett kicsit, amin nem is csodálkozom egyáltalán. Zárható konyhát akarok.