Most az egy dolog, hogy hétvégén szarrá fagytunk, de azért még nem különösebben örülök, hogy a munkahelyemen is hidegebb van bent, mint kint. Értem én, hogy két napon belül átköltözünk egy új helyre, és már csak negyvenketten vagyunk itt, de azért nem mókás egész nap két pulóverben, elgémberedett ujjakkal ücsörögni. Közben a kollegákon kitört a felhalmozási láz afeletti örömükben, hogy az új irodánk nagyobb lesz mint ez, így a mások által hátrahagyott összes bútort begyűjtötték már. Gyanítom, hogy holnap majd enyhe meglepetéssel az arcunkon fogunk nézelődni, és majd mélyen elgondolkodunk, hogy kell-e hat embernek valóban tizenkét darab szék, és vajon mit rakunk az ötödik szekrénybe, amikor az első négyet is nyugodtan lehetne rejtekhelynek használni. Nem baj, engem aztán nem ér meglepetés, gyűjtögető családban nőttem fel. A tervrajzot meg teljesen hiába is nézegetném, soha rá nem jönnék, hogy oda egy szék fér már csak be, vagy még egy egész szekrénysor. Az új helyen még az is szimpatikus, hogy az első három hétben külön kaland lesz odatalálnom az irodához, aztán meg a kijárathoz hazafelé. Majd időnként valószínűleg szomorú arccal álldogálok a folyosón, és nem merem bevallani, hogy rohadtul nem tudom, hogy merről is jöttem. Nem nőknek való hely lesz ez. Persze én nem zárom ki, hogy vannak nők, akik tudnak tájékozódni, de én nem tartozom közéjük. Vagy majd viszek magammal mindig kis zacskóban magokat, és szórom magam után, vagy filctollal apró nyilakat rajzolok a falra, a sarkokat azért nem fogom lepisilni, már legalábbis akkor nem, ha odatalálok a mosdóba.

A lényeget nem is mondtam, lett Egerből megint I believe-es táskám, Audrey Hepburn van rajta, ha így folytatjuk, előbb-utóbb egész szép gyűjteményem lesz. Na jó, még csak kettő van onnan, pedig már háromszor voltunk, ebből is látszik, hogy valójában milyen önmegtartóztató lány is vagyok én.   

Szarrá fagytak az ujjaim. Csak úgy mondom.