Szóval azt mondtam, hogy nem írok többet a betegségemről, meg hogy velem tulajdonképpen nem is történik semmi mostanában. Lehet, nem kéne ilyeneket leírnom?

Most kezdek magamhoz térni egy újabb rosszullét után, izgalmakban és koszban bővelkedő Húsvétunk volt, mivel a felét kórházban töltöttem. Volt itt minden, többek között egy olyan ügyeletes orvos, aki könyvből nézte ki, hogy mit is lehetne nekem beadni, aztán később erről ki is derült, hogy na, ezt pont nem kellett volna, de sebaj. Szerencsére még időben megmentettek tőle a szimpatikus mentősök. Végül hazakerültem épségben, és ez a lényeg, más nem. Innentől újra indul a gyógyszeres kezelésem, éppen ideje, teljesen tönkrementem lelkileg ebben a próbálkozásban, hogy próbáljuk meg csökkenteni aztán elhagyni, de nem jött össze, na akkor újra, de most sem, na majd most biztosan sikerül. Elég volt, képtelen vagyok tovább úgy létezni, hogy folyamatosan a következő rosszulléttől rettegek, és nekem ne mondja a doki, hogy ez nem halálos betegség, nem kell tőle megijedni, mert mikor kétszázhúszas pulzussal úgy érzem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom, és mellettem valaki a defibrillátor szót emlegeti, akkor valahogy nem vagyok képes pozitívan gondolkodni. Innentől kezdve leszarom a gyógyszeres kezelés esetleges későbbi hátrányait, márpedig én szépen rendesen be fogom venni minden nap, mert normálisan akarok élni végre megint. Még így is bele fog telni újabb egy évembe, hogy elkezdjem elhinni, hogy így már biztonságban vagyok, ha valaha is elhiszem egyáltalán.

Írhatnék valami vidámabb témáról is, de most egyelőre kevés körülöttem a vicc. Mondjuk az igaz, hogy egyik este hosszasan gondolkodtunk, hogy a Nagy mellű zombikat (nem csalás, nem ámítás, tényleg létezik ilyen film), vagy a Don Juan de Marco-t nézzük meg. Végül az utóbbi győzött, mert nagyon szerettem régen ezt a filmet, és abban bíztam, hogy az Iván sem fogja utálni. 

Viszont meglocsoltak sokan, ennek örülünk.