avagy útmutató debileknek, mint én.

1. Rendeljük meg a helyes mekis lánytól a salátát öntettel. Meg a csokifagyit. Arra a kérdésre, hogy dupla csokit kérünk-e, azaz alulra is meg felülre is, mondjuk széles mosollyal, hogy: Naná!

2. Üljünk le, vegyük le a saláta tetejét, majd nézzünk tanácstalanul a doboznyi salátára aztán az öntetes zacsira, aztán megint a salátára majd megint az öntetes zacsira. Ezt csináljuk addig, míg a velünk szemben ülő barátunk meg nem szán minket, és el nem magyarázza, hogy mit kell tennünk.

3. A doboznyi salátából öntsünk át a kupakba annyi zöldet, amennyi belefér.

4. Így már van annyi helyünk, hogy beleöntsük az öntetet. De ne ám az összeset, először csak a felét.

5. Kupak óvatosan vissza, nehogy kipotyogjon egy darab levélke is, összerázogat.

6. Kupak le, ismét át bele némi zöld (hogy az öntet ne a kupakra ragadjon mind), dobozba belenyomjuk a maradék öntetet, majd kupak óvatosan, immáron rutinos mozdulattal vissza, összeráz.

7. A velünk szemben ülő barátunk röhögőgörcsöt kap, mert a mellettünk levő folyosón senki nem mer elmenni, olyan vehemens mozdulatokkal rázzuk a szerencsétlen salátásdobozt. Sosem lesz belőlünk rendes koktélkeverő. Egy újabb álom tört darabokra.

8. Kész, ehetjük. Már ha van villánk, de a helyes mekis lány kést adott helyette, így mehetünk villát kuncsorogni.

9. Van villánk, örülünk. Kupak le, megesszük.

10. A fagyit is. Mivel kint szakad az eső és kurva hideg van, ezért a mekiben is hideg van, mert májusban nem fűtenek be, én meg fagyit eszek mert még debilebb vagyok mint hittük, így megfagyok. A dupla csoki mindenért kárpótol.

11. Siralmas-e, hogy sikerült egy viszonylag hosszú bejegyzést írnom arról, hogyan együnk meg egy mekis cézár salátát?

12. Eléggé.

Az ilyen dolgok miatt vagyok én alapvetően boldog, mint amik ma is történtek velem, és amik annyira botrányosan egyszerűek, hogy az már szinte túlzás. Az ilyenek miatt, hogy reggel átcsattogtam az itthoni pólómba amin egy rózsaszín copfos kislány van, meg az itthoni narancssárga papucsomban a zöldségeshez, kezemben lóbálva a lakáskulcsot. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy veszek epret is például, meg karfiolt, amitől az Iván majd holnap kiakadhat mikor főzöm, hogy mi ez a szarszag, hát nem szereti a karfiolt na. És volt eper és pont akkor cseréltek ládát, így én az új ládából válogathattam ki a legszebb piros epreket vidáman. Aztán az ilyenektől még, hogy Apuval elvittük a szomszéd utcában levő szelektív gyűjtőbe a műanyag palackokat meg üvegeket, és akkor mielőtt kidobtam volna az egyik pálinkásat, felfedeztem, hogy né már ennek van még az alján egy feles. És akkor megbeszéltük apuval, hogy kár lenne veszni hagyni, haza meg már minek vigyük és akkor megitta a szelektív gyűjtő mellett az üvegből a pálinkát, miközben az ország minden tájáról érkező énekkaros diákok néztek minket az iskola udvarból. Aztán hazasétáltunk, és hogy kitartson a boldogságom, egész délután sütiket sütöttem, hátha attól más is boldog lesz. Közben paprika tévé ment a háttérben, és mikor én épp befejeztem a konyhámban a pitesütést, egy fickó éppen hozzákezdett a tévében. A sütik fényképezése közben meg letört a szomszéd diófa ága, és épp nem volt az utcán senki, akinek a fejére eshetett volna, úgyhogy a mai napra eddig nem tudnék panaszkodni. Csak már jöhetne a férjem haza. Meg azt mondjátok még meg, hogy a szél miért van olyan hatással az emberre, hogy az egész napos relax hirtelen át tud menni egy ilyen torokszorító érzésbe? Ezért szeretem én sokkal jobban az esőt. Most még egy Martinit kéne inni, mert az is egy boldog pillanat az ilyeneknek mint én, mikor az iszonyú savanyú citrom után belekortyolok az iszonyú édes Martinibe, ójajj.  

Ma relax napot tartottam, ezért a két fajta süti egy nap alatt, tény, hogy így estére kellemesen elfogyott az összes gondolat a fejemből, cél teljesítve. Ennél már csak az lenne még jobb, ha ma még megnéznék egy Steven Seagal filmet is.

Diós hókifli

Hozzávalók a tésztához:

- 30 dkg margarin

- 2 tojás

- 20 dkg darált dió

- 50 dkg liszt

- 1 csomag vaníliás cukor

- 1 sütőpor

- fél citrom reszelt héja

Marha bonyolult, a hozzávalókat összegyúrjuk, majd hideg helyen pihentetjük fél óráig. Lisztezett deszkán kinyújtjuk, korongokat szaggatunk belőle, amit megtöltünk vagy nem töltünk meg. Én megtöltöttem, két tepsit baracklekváros-diós trutymóval, egyet meg nutellás-diós trutymóval. Előmelegített sütőben 180 fokon sütjük 10 percig, de tényleg. Azért de tényleg, mert ha kicsit túlsütöd, akkor úgy jársz mint én, hogy ripi-ropogós lesz a tészta, amitől egyébként még finom, de viszont nem annyira puha, mint gondolnád, mielőtt beleharapsz.

És figyelitek milyen klassz retro tálban várják a sütik a sorsukat?

Végre-végre eljött a pitesütés ideje a vadonásúj pitesütőmben, éljen soká a PITE!

Diós almatorta

A recept innen.

Hozzávalók a tésztához:

- 30 dkg liszt

- 20 dkg margarin

- 10 dkg porcukor

- 1 tojás

-  1 sütőpor

- csipet só

Összegyúrjuk a hozzávalókat. A tészta 3/4 részét kinyújtjuk kör alakúra, az én sütőm 30 cm átmérőjű, úgy csináltam, hogy az oldalára is jusson. A maradék tésztából hengereket hengergetünk, abból lesz a rács a tetejére.

Hozzávalók a töltelékhez:

- 5-6 db alma

- lekvár

- 1 marék dió

- 1 csomag vaníliás cukor

- 2 evőkanál kristálycukor

- 1 mokkáskanál fahéj

- 2 evőkanál víz

A pitesütőbe vagy tökmindegy mibe egyengetett tésztát megkenjük lekvárral, nálam anyu féle baracklekvár lett a nyerő. Erre ráhelyezzük a felvagdosott almát, amit megszórunk a darabos dióval. Ezt meglocsoljuk az összeforrázott víz-cukor-fahéj cuccal, majd rárakjuk az előzőleg hengergetett tésztát rács formában. 180 fokon sütjük 30-40 percig. Rohadt finom süti, és nem mellesleg kurvára egyszerű.

Természetesen nem mi nyertük az egymillás rudi-vásárlási utalványt, mélységesen el is vagyok keseredve emiatt. Most akkor mégsem vonulok végig az Andrássy úton ezzel a táblával talpig pöttyösben, és mégsem vonom vissza, hogy a pöttyös rohadék. Hacsak, kárpótlásul nem kapok tizenhat darab kekszes gurut. Akkor hajlandó vagyok befogni a számat. Tudom, szánalmas próbálkozás.   

azért néha még én is megdöbbenek, hogy a női agy mire képes. Az történt, hogy számításaim szerint tegnap kellett volna hajat mosnom, hogy ma ne nézzek ki nagyon ótvarul, viszont már napközben éreztem, hogy nekem ehhez kurvára nem lesz kedvem. Mert egyébként úgy nagyjából tíz percembe telik ez hajszárítással együtt, ami marhára megviseli a napirendemet, azért. Aki most felsóhajtott, hogy de jó neked, nekem másfél óra egy hajmosás, az gondoljon arra, hogy nekem azért tíz perc, mert tízszer kevesebb hajam van. Most meg azon sóhajtsatok fel, hogy ó, szegény Zenóbia, nincsen neki haja. Amúgy vettem vaddisznósörtés hajkefét, mert most ez az új elmélet a neten, hogy ha naponta negyed óráig kefélgeted vele a hajad meg vakargatod vele a fejbőröd, akkor egy év múlva akkora hajkoronád lesz, mint Somának. Egyelőre az a benyomásom, hogy pont olyan hatást érek el vele, mintha egy ilyen régebbi fajta ruhakefével fésülködnék, de térjünk erre vissza egy év múlva, mikor leültök mögém a moziba, és nem látjátok tőlem Jason Statham vállizmait, majd akkor lehet röhögni. Mi a jó fenét is akartam eredetileg? Ja. Hogy mivel éreztem a hajmosási kedv hiányát, ezért felvetettem a témát a Lillának is mailben, hogy ő hogy szokta ezt és hányszor most hajat és mi az a zsírosodási fok amivel még képes kilépni az utcára. A lényeg az, hogy simán meggyőztem magam arról, hogy ha a Lilla Kecskeméten kimehet az utcára pénteken úgy, hogy vasárnap mosott hajat utoljára, akkor ezt én is megtehetem itt nyugodt lélekkel, és máris lemondtam az esti hajmosásról. Határozottan elégedetté tett a tudat, hogy ma mindketten enyhén zsíros, ám de legalább összefogott hajjal mászkálunk a nagyvilágban. Egyedül sokkal gyámoltalanabb lennék, és nem viselném ily büszkén a copfomat. Így megy ez.

Persze amúgy is szeretném, hogy meggyógyuljon a férjem, mert egy rendes-kedves-szerető feleség mi másra is vágyhatna, de most találtam még egy igazán nyomós okot, hogy miért is kell minél hamarabb kilábalnia. Ezt itt.

Valaki világosítson már fel arról, hogy a Promodban eddig is ilyen kedves-aranyosak voltak az eladólányok, vagy csak mostanában lettek azok. Bárhogy is történt, nálam bejön, hogy kedvesen mosolyogtak rám, hogy nem tolakodóan, de segítenek, ha akarod véleményt is nyilvánítanak, a kasszánál pedig megdícsérték a választásomat. Mosolyogva bandukoltam ki a boltból, és mosolyogva fogok bebandukolni legközelebb is, engem meg lehet fogni az ilyenekkel, nem érdekel, hogy őszinte-e az a mosoly, mert nem életreszóló barátságot akarok én kötni a Promodban, hanem ruhát akarok venni. Aztán ha már ott jártam a Westendben, és megtaláltam a minden hónapban más emeletre költöző Tezenist (most épp az alagsorban), muszáj volt ellenőriznem, hogy van-e még náluk olyan szoknya, ami nélkül ugye nekem nem lehet boldog az életem. Volt. Vajh vettem-e? Naná.

Valaki arról is felvilágosíthatna, hogy mikor lett ez így, hogy a Westend meg úgy az egész Nyugati tér úgy általánosságban ekkora ótvar hely lett, hogy tele van fényes nappal kurvákkal az egész aluljáró, de ezekkel a legalja fajtákkal, ki a jóisten megy el ezzekel egyáltalán. Nincs túl sok összehasonlítási alapom amúgy, de a múltkor pl. láttam egy útszéli lányt is, akinek olyan teste volt, hogy Rubint Réka sírva fakadt volna tőle. Szóval a Nyugati mocskos, félelmetes, nagyon szorosan fogom a táskámat mialatt átmegyek rajta hely lett, nem pedig az a hely, ahol mindenki az óra alá beszéli meg az első randit, te jó ég ha összeadnánk hány percet vártam ott. Mármint nem mindig első randim volt, nehogy azt higyjétek ám.

Mármint, hogy tüdővész. Sosem hittem volna, hogy egyszer még örülni fogok annak, hogy a férjem mellkasröntgenén találtak valamit, de hát vannak az ember életében meglepetések. Erről viszont eszembe jutott, hogy vannak akik erre várnak évekig, hogy na mikor lesz már egy sötét folt a rohadék férjem tüdején, hogy végre elkölthessem az összes párnacihában felhalmozott pénzét a kertészre. Roppant mód türelmes fajta lehet az ilyen. Az Iván tehát kezdődő tüdőgyulladásban szenved, ennek egészen komolyan örülök, mert végre egy megfogható betegség, amire lehet gyógyszert szedni és elmúlik tőle, nem pedig megint az ebola. Reméljük hamar múlik és teljesen, és nem tér vissza soha többé. Legyen így, hogy jövőhéten mehessünk Neszmélybe, megszállhassunk az állóhajón, ihassunk sok bort, ehessünk a Hilltopban, áh de kurva jó lesz.

Nem nyertünk semmit a rohadék Pöttyös rudikkal, pedig vettünk vagy százat az tuti. Bár még az egy millás utalványt megnyerhetjük, azt hiszem holnap sorsolják ki. Ha megnyerjük, akkor a rohadék szót ünnepélyesen visszavonom, hajlandó leszek talpig piros pöttyösben végigvonulni az Andrássy úton egy táblával, amin az lesz, hogy: Mindenki hülye, aki nem eszik pöttyöst!

A kekszes gurut szeretitek? Szerintem kurva jó, teljesen odáig vagyok érte, és mennyit lehetne venni egymillióból, hűha. Sokat.

Tegnap rádöbbentem, hogy a 19 évnyi keresztanyaságom alatt eddig egyetlen hasznos* tanáccsal szolgáltam a lánynak, még pedig azzal, hogy sose hagyd a cimkét az új cipellőd talpán, mert az irtó ciki. Nos a dolgok jelen állása szerint a következő keresztgyerekem is lány lesz, neki asszem már most csináltatok egy pólót ezzel a felirattal, ha ennyit tud, nagy baj már nem érheti az életben.

*Gondolom vannak akik vitatnák a tanács hasznosságát, de azok nagyon tévednek!

Mivel mi vagyunk az elátkozott család, ezért aztán most, hogy ügyesen helyrehoztuk a fogaimat és kiperkáltunk rájuk fél millát, épp kezdtünk volna megnyugodni, mert mi nem tanulunk semmiből. Erre az Ivánt újra elérte a tavalyi rejtélyes vírus, csak most kicsit gyengébb tünetekkel, bár még csak két napja tart, úgyhogy lehet botor dolog tőlem ilyet is egyáltalán leírni, hogy gyengébb. Mert ha elolvassa aki ránk rakta a vudut, egyből felkiált, hogy Micsoda?! Gyengébb??!! - és rohan és belénk szúr még egy jó vastag tűt. Vagy kettőt, a biztonság kedvéért. Ismertek olyan embert aki le tudja szedni a vudut? Ha nem, jobb ha nem szóltok hozzánk, ránk se néztek egyáltalán. Az a biztos.  

Most nincs negyven fokos láza, hanem csak enyhe hőemelkedése, de megint gyors a pulzusa és fáj a mellkasa minden egyes levegővételnél, mintha felfújt volna kétszáz lufit egy gyerekzsúrra. Ezt csak azért írom le, mert hátha valakinek szintén volt már ilyen és nála esetleg rá is jöttek, hogy mi ez és mi az ellenszere, hogy ne jöjjön vissza fél évente. Marha sok esély van erre tudom, abból az ötvenhat emberből aki erre szokott járni, de hátha, na. Fos ez az egész. Amúgy ismét naivak voltunk, mert ugyan arra már rájöttünk, hogy mindig történnie kell valami szarnak, de mi a mosógépet tippeltük meg, főleg, hogy a múltkor iszonyúan kattogott és hörgött, de akkor csak a melltartóm merevítője szakadt ki és akadt bele a lukba. De gondoltuk, hogy azért ez már egy jel, úgyhogy le is mondtunk úgy hatvanezer forintról, hogy na abból veszünk majd újat. Most hogy ezt leírtam, vajon jövőhéten beszarik a mosógép?

Egyébként meg tegye fel a kezét, aki az elmúlt tizenöt évben játszott dominót. Aki feltette jelentkezhet nálam a zacskó cukorkájáért. Játsszatok, tök jó! 

Januárban kerestem megint Audrey Hepburn naptárat, de hiába volt minden. Szomorúságom viszont csak addig tartott, míg első látásra szerelembe nem estem egy süteményes naptárral. A hó eleje mindig újabb sütit hoz, hogyan is lehetne ennél vigasztalóbbá tenni az idő múlását. Azta kurva, ez az utolsó mondat azért üt, nem?

Kávétorta, a márciusi süti

Hozzávalók a tésztához:

- 15 dkg liszt

- 1 csomag sütőpor

- 8 dkg margarin

- 5 db tojás

- 15 dkg porcukor

- 1 evőkanál whiskey (a naptár konyakot írt, de szerintem tök mindegy, ami van otthon)

Felvertem a tojásfehérjét, majd habosra kevertem a margarint a porcukorral és a tojások sárgájával. Ebbe a masszába belekutyultam a felvert tojásfehérjét, majd fokozatosan hozzáadtam a lisztet és a sütőport. Sütőpapírral bélelt tortaformában fél óra alatt megsült. Amikor kihűlt kettébe vágtam, többe nem is lehetne.  A kettébe vágott lapokat meghintettem a whiskey-vel.

Hozzávalók a krémhez:

- 10 dkg margarin

- 10 dkg porcukor

- 1 dl erős feketekávé

- 3 dl tej

- 5 csapott evőkanál liszt

- 1 csomag vaníliás cukor

Besamelt főztem a tejből, lisztből és a vaníliás cukorból, amit aztán hűlni hagytam. Közben a margarint a porcukorral habosra kevertem, majd a kihűlt krémmel és a kávéval összevegyítettem. Végül megtöltöttem a lapokat, és próbáltam kulturáltan bevonni a külsejét is. A tetejére szórtam mandulát és csokireszeléket, ha lenne itthon kávészemem, akkor azzal lehetett volna díszíteni akár, de mi a fenének lenne. Az első idei grillezés után pusztítottuk.

indul a reggel úgy, ha a buszon valaki olyan ül le mellém, akinél van egy egész szatyornyi orgona.

így ezt most muszáj. Zuhanyozás közben felfedeztem, hogy a tetőablakon van valami fekete dolog, aminek nem kéne ott lennie. De mivel nincs rajtam szemüveg a zuhanyozáshoz, öreg hiba, esküszöm ezek után lesz, ezért ugye gőzöm sincs, hogy az ott egy pók-e, amikor is azonnal ki kell rohannom a fürdőből, vagy egy légy esetleg, amire viszont szarok. Na de ha pók, akkor csak félig vagyok beszappanozódva, és ha most kiugrok a fürdőből, akkor tutira vissza már nem jövök, és akkor az hogy néz ki, hogy a lábam mondjuk piszkos marad. Így azt a frappáns megoldást választottam, hogy folyamatosan felfelé nézve (kivitelezhető, csak nehéz) mostam meg a lábaimat is, nehogy a lény elmozduljon, mert ha mozdul, akkor rohanás van. Egyszer véletlen hátat fordítottam, akkor egyből eszembe jutott, hogy ha odanézek és nem lesz ott, akkor tuti ráugrott a hátamra, mert egyébként szerintem vannak ugrópókok is, miért ne lennének. És akkor odanéztem, és nem volt ott, erre felsikoltottam, majd szerencsére felfedeztem a padlón, a hátamon nincs, az is valami. Kióvakodtam immáron szép tiszta lábakkal a kádból, kicsit aggódtam, hogy rám vetődik a lény, tuti el is ájultam volna, így csak folyamatosan káromkodtam, míg elértem végül a szemüvegemet és felfedeztem, hogy nem pók (szikla legördült), hanem poloska. Agyonvágtam a papucsommal, igen, büdös lett mint az állat a fürdőben, de így ember még nem örült poloskának mint én akkor ott. Hát így elvagyunk én és a paráim egymással, azt nem lehet mondani, hogy unatkoznánk.

hogy jé milyen hosszú lett már a hajam, hogy ha kibontott hajjal mosok fogat, akkor ezer százalék, hogy leköpöm a fogkrémmel.

Hónapok óta van a Tescoban, hogy gyűjtsd a matricákat, kapsz teflon serpenyőt olcsóbban mint egyébként, és én hónapok óta azt pampogtam, hogy nem kell a matrica, nem gyűjtjük miafrancnak. Az Iván meg azt, hogy de azért gyűjtsük csak, mert hátha valakinek kell, nagy duzzogva meg szájhúzogatva lett is úgy százötven darab matricánk, amit mind egy szálig elajándékoztunk, mert hát miafrancnak a teflonserpenyő. Most, hogy egy darab matricánk sincs, és sejtésem szerint az akció is lejárt már, most bezzeg elkezdtem vágyni egy telfonserpenyőre. Nem hinném, hogy ezzel bárkit is megleptem.

Az utolsó műtét sem tette be a kaput, ez abból is látszik, hogy most itt írok. Hosszú volt, mivel végigtoltuk az egész felső fogsort. Két és fél órán keresztül tartott, belefáradtunk mindannyian, a doktornőnek a háta meg a dereka, nekem meg az idegzetem, meg a nyakam, de rákészültem, szóval nem ért meglepetésként. Fájdalom megint semmi, zsibbadtam úgy a homlokomig. Az vicces, hogy mikor már a varrásnál tartottunk, akkor éreztem, hogy közép tájt már nem annyira erős az érzéstelenítő, de mondom nehogy már ne bírjak ki egy varrást így is, nem akarok már én több injekciót, meg különben is szuperhős vagyok. Gondolta ezt az én kis agyam, a testem meg azt gondolta, mikor megérezte a tűt, hogy kezdjünk inkább sikoltozni meg felmenni hídba, így aztán mégis kaptam egy plusz dózist. Ehhez még kéne egy-két évig valami hegycsúcson ülve meditálnom. Némi plasztikázáson is átestem, mivel a doktornő úgy ítélte meg, hogy klasszabb lenne ha a felső ajkat az ínnyel összekötő ín nem ott lenne ahol van, így elvágta, hogy máshogy nőjön vissza. Nem kell izgulni, visszanőtt. A jegeléstől másnap végig orrot fújtam, fájdalom megint egy szem gyógyszerembe került, úgyhogy ennyit erről.

Egy héttel később túl a varratszedésen, szinte már hiányoznak a kis cérnaszálak a számból, de ez nem igaz. Túl az első túró rudin, földöntúli élmény volt, a reggelihez járt sajt is, hamarosan pedig betolok egy almás-fahéjas joghurttal kevert cottage cheese-t, az élet szép.

Összegezve, mínusz négy fog, mínusz 450 ezer forint, cserébe nincs fogkő, nincs ínygyulladás, helyettük stabil fogak vannak. Van még megbízható, nagyon rendes fogorvosom is, nagyon rendes asszisztensekkel, hozzájuk most már úgy fogok ragaszkodni mint a férjemhez kb. Hihetetlen, hogy december elején még abban a hitben voltam, hogy előttem áll egy évig tartó iszonyú fájdalmas procedúra, ami több mint egymillióba fog kerülni, ehelyett négy hónap alatt lerendeztük az egészet feleennyiből. A műtétek óta képtelen vagyok megérteni, hogy a prof akinél először jártam, miért akart három hónapos szünetet tartani két műtét között, és áldom az eszem, hogy nem ragadtam le nála.

Most egy darabig (remélhetőleg) semmi véres élménnyel nem jelentkezem, innentől fogkőszedés érzés szerint, ez nálam maximum három havonta lesz, mert már függő vagyok, megyek ha kell, ha nem.

Egyébként meg kitaláltam, hogy grízes tésztát főzök nagyinak, mert szereti, meg én is imádom, a menzán is imádtam, jó sok porcukros lekvárral, állati jó kaja az, na. Még sosem csináltam, ezért alaposan utánajártam az interneten, miután Horváth Ilona nem írta le nekem, de hát miért nem, ha a diós metélt meg a mákos metélt benne van, akkor a grízes tészta miért nincs? Kicsit csalódtam Horváth Ilonában. A feladatot kiválóan megoldottam, nagyon szép aranybarna lett a dara, éljen-éljen, össze is kutyultam a tésztával, örülök mert úgy néz ki ahogy ki kell neki nézni. Aztán nem örülök annyira, mert a gríznek égett íze van, így elátkozom magamat, hogy mi a jó istenért nem kóstoltam meg még azelőtt, hogy összekutyultam volna a tésztával, majd az egészet kibaszom egy elegáns mozdulattal a kukába. Újrakezdem, mert maga vagyok a türelem, itt kicsit megrepedt a plafon. A grízt immáron úgy kevergetem, hogy a fejemet konkrétan beleteszem a lábosba (inhalálás helyett kis kitűnő), hogy tutira ne késsek le a barnulás kezdetéről. Nem késtem le, megkóstoltam, finom volt, összekevertem az újabb adag tésztával, örültem. Tudok grízes tésztát főzni, nagy baj már nem érhet az életben.

Ilyenkor mikor megeszem a forró húslevesemet sok-sok répával meg zöldborsóval, aztán megeszem az anyukám féle lekváros linzert amit a nagyon vidám színekben pompázó húsvéti szalvétámból csomagoltam ki, elfog az a nagyon otthonos, kényelmes boldogság. Legszívesebben lemennék ide a Duna partra, leülnék egy padra a vastag könyvemmel, meg egy forró tejeskávéval és nézegetném a vizet, meg olvasnék. Ha nem lenne ehhez momentán kurvára hideg, meg ha nem a munkahelyemen ülnék éppen. Áh.