Az ilyen dolgok miatt vagyok én alapvetően boldog, mint amik ma is történtek velem, és amik annyira botrányosan egyszerűek, hogy az már szinte túlzás. Az ilyenek miatt, hogy reggel átcsattogtam az itthoni pólómba amin egy rózsaszín copfos kislány van, meg az itthoni narancssárga papucsomban a zöldségeshez, kezemben lóbálva a lakáskulcsot. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy veszek epret is például, meg karfiolt, amitől az Iván majd holnap kiakadhat mikor főzöm, hogy mi ez a szarszag, hát nem szereti a karfiolt na. És volt eper és pont akkor cseréltek ládát, így én az új ládából válogathattam ki a legszebb piros epreket vidáman. Aztán az ilyenektől még, hogy Apuval elvittük a szomszéd utcában levő szelektív gyűjtőbe a műanyag palackokat meg üvegeket, és akkor mielőtt kidobtam volna az egyik pálinkásat, felfedeztem, hogy né már ennek van még az alján egy feles. És akkor megbeszéltük apuval, hogy kár lenne veszni hagyni, haza meg már minek vigyük és akkor megitta a szelektív gyűjtő mellett az üvegből a pálinkát, miközben az ország minden tájáról érkező énekkaros diákok néztek minket az iskola udvarból. Aztán hazasétáltunk, és hogy kitartson a boldogságom, egész délután sütiket sütöttem, hátha attól más is boldog lesz. Közben paprika tévé ment a háttérben, és mikor én épp befejeztem a konyhámban a pitesütést, egy fickó éppen hozzákezdett a tévében. A sütik fényképezése közben meg letört a szomszéd diófa ága, és épp nem volt az utcán senki, akinek a fejére eshetett volna, úgyhogy a mai napra eddig nem tudnék panaszkodni. Csak már jöhetne a férjem haza. Meg azt mondjátok még meg, hogy a szél miért van olyan hatással az emberre, hogy az egész napos relax hirtelen át tud menni egy ilyen torokszorító érzésbe? Ezért szeretem én sokkal jobban az esőt. Most még egy Martinit kéne inni, mert az is egy boldog pillanat az ilyeneknek mint én, mikor az iszonyú savanyú citrom után belekortyolok az iszonyú édes Martinibe, ójajj.