négy a tévében, vér, belek, véres belek, felülmúlhatatlan, és idén jön a Feláldozhatók második része, juppi. 

hogy nagyi az előbb mesélte, hogy amikor apu született, akkor pénteken már érezte, hogy nincs túl jól, aztán elment wc-re ahol elfolyt a víz, amiről ő egészen odáig azt hitte, hogy az lesz maga a szülés. De mivel nem az volt, ezért sírva fakadt és mondta az egyik rokon néninek, hogy de hát elfolyt a víz és nem jött ki a baba, akkor most mi lesz. A néni mondta neki, hogy ne aggódjon, majd lesz itt baba, csak kicsit később. Elvillamosoztak a papával a kórházba, ahol nem fogadták őket mert nem adtak pénzt, így aztán átgyalogoltak a szülőotthonba, ahol másnap estére lett meg apukám. Mennyire lehetett rémisztő így végigcsinálni egy huszonnégy órás vajúdást, hogy azt sem tudta, mi történik vele, gőze sem volt egyáltalán semmiről sem?! És nem azért, mert nagyi buta lenne, mert egyáltalán nem az, sőt, és nem is a világvégén laktak, ahol nem találkoztak hónapokig senki emberfiával vagy lányával, nem is értem. Egyszerűen csak ennyire nem beszéltek ilyesmiről, nekem ez teljesen elképesztő, hogy hát valamennyire csak fel kellett volna készíteni azt a szerencsétlen lányt, hogy ez nem lesz azért egy fáklyásmenet, na. Nem mondom, hogy az normális, hogy megnézhetjük a youtube-on a Mariskának a szülését premier plánban, meg elolvashatunk százmillió szüléstörténetet, mert ezektől aztán meg lehet hülyülni rendesen, generálódik a rettegés az ilyen amúgy is paragépekben mint én, hagyjuk is.

Egy ilyen szülés, egy háború, egy évekig fogságban levő férj, egy forradalom, egy végigkapált élet. Azt hiszem jobban szeretem a spórolós történeteket, azoktól legalább idegbajt kapok, nem sokkot. De legalább két napja esik az eső, emiatt úgy tűnik mégis lesz az idén termés, tehát mégsem jön el a világvége, azért ez egy pozitívum, akárhogy is nézzük.

hogy behajítottak egy tájékoztatót a postaládába, miszerint ma délután, két órán át nem lesz víz. Nem baj, felkészülünk, van lavór meg veder, ha mégsem csak két órán át nem lenne, mit lehessen tudni ugye a mai világban mikor itt aztán nincs becsület meg igazmondás csak hazugság meg képmutatás mondaná nagyi a reggeli Kossuth rádió* adagja után, de ez most nem ilyen drámai azért. Nem lesz víz, jóvan.

A vicces kedvű vízművesek vagy elnézték a naptárt, vagy a mai világban nincs becsület meg igazmondás csak hazugság meg képmutatás direkt szívattak, de egyrészt mikor hazamentem mondta anyám, hogy délután nem volt víz, hát na, egy nappal előre hozták, van ilyen. Este már megint nem volt, az Iván még épphogy lezuhanyozott, én még sutyiban gyorsba elmosogattam, vederbe vizet enged, hogy legyen mivel fogat mosni reggel, aztán nuku, nyista, egy csepp se. Aztán épp becsuktam a laptopot, hogy na most már nehogy lemaradjak a CSI aktuális gyilkosáról, mikor is elment az adás a tévében. Itt futott át az agyunkon, hogy ha most elkezdenek pislákolni a lámpák, akkor lemenekülünk a pincébe az összes fellelhető konzervünkkel.

Reggel még nem a pincéből jöttem el dolgozni, de azért gyanítok én itt valamiféle összeesküvést, nem mintha paranoiás lennék. Dehogy.

* azt nem tudom említettem-e már, hogy a mosógépet az ördög találta fel, a lustáknak és a pazarlóknak. Nagyi természetesen a közelébe se megy, mindent kézzel mos, egyedül az ágyneműjét nem, mert azt anyu szokta kicsempészni egy óvatlan pillanatban. A mosógép hangos is, áramot és vizet fogyaszt, undorító, ő is milyen jól megvolt nélküle egész életében. A Kossuth rádiónak ezúton is köszönjük, hogy valaki előadta egyik reggel, hogy a mosószerek mennyire károsak és mennyivel jobb fejek lennénk ha mosószappannal dörgölnénk a lepedőt a patakban, más se hiányzott.

hogy kihagytam a felsorolásból az alkoholt. Bor, borozni fogok az erkélyen. Azt is leszarom  ha hurrikán lesz. De tényleg!

A varratszedés utánra az a tervem, hogy:

hetekig kilószámra fogom zabálni a joghurtot meg a túrót, tejfölt, sajtot. Beleharapok végre egy szendvicsbe rendesen, nem pedig katonákra vagdosom és elnyámmogom kizárólag az egyik oldalt használva rágásra, azt is csak óvatosan. Örömtáncot járok, mert végre nem piszkálom a nyelvemmel folyamatosan a kilógó cérnaszálakat. Boldogan fogom az egész fogsoromon ugyanazt a fogkefét használni, nem pedig a még nem műtött területen az elektromosat, a nemrég műtötten a pihepuhát, a most műtötten pedig semmit. Harsogósan beleharapnék egy almába, nem pedig felvagdosnám cikkelyekre, ha elég bátor lennék hozzá, de szerintem ehhez még gyáva leszek egy darabig. Elrágcsálok egy egész dobostorta tetőt, mert kemény és ropogós és mindez nem fog számítani. Fagyit is eszek majd, nehogy már ezt a nagyon fontos dolgot kihagyjam a tejtermékek közül. Mogyorót, kesudiót, müzlit fogok nassolni, mert leszarom majd, hogy a kis darabkák bemennek a fogaim közé, nem kell már félni, hogy felsértik a frissen műtött területet.

Ehhez képest majd jövőhét után vázolom a valóságot, addig meg azért most péntekig még hatszor összeszarom magam félelmembe, hogy a harmadik műtétet is túléljem, mert engem ismerve könnyen lehet, hogy az első kettőnél csak azért volt mázlim, hogy az utolsó még nagyobbat üssön. Meg azért is, hogy tényleg ez legyen az utolsó, aztán már csak kontrollra kelljen járnom. Drukk.

Az öltözködésről mit is akartam, mit is akartam. Na körülbelül ennyire érdekfeszítő és hátborzongatóan izgalmas lesz a téma, hogy már azt sem tudom mi a fenét akartam ezzel. Az egyszer biztos, hogy közlekedési lámpának sosem fogok öltözni, bármennyire is szeretne az Iván ebbe az irányba terelni. A tavasz miatt úgy saccra a nők kilencvennyolc százaléka nézi át a ruhás meg cipős szekrényét, hogy na akkor mit hajítsunk ki, mit tartsunk meg és mit kell azonnal de rögtön beszerezni, mert nem élhetünk anélkül. Én például sosem lehetek boldog ember az óriásplakátokon látható Tezenis szoknya nélkül. Tök egyszerű, de van rajta masni, az ilyenekért megveszek. Az egész telet kihúztam két pulóver meg egy csizma vásárlással, mert télen képes vagyok ugyanabba a három farmerbe és ugyanabba az öt pulcsiba járni hónapokig, mert leszarom az egészet. Ja, én vagyok a női nem szégyene.

De ilyenkor, mikor elárasztja a világot a virágillat, meg a ház előtt négy darab rózsaszínbe borult szilvafa vár minden nap haza (le is fogom fényképezni), még rajtam is kitör az öltözködhetnék. Ennek jegyében természetesen írtam egy listát a szükséges dolgokról, meg azokról amiket akkor vennék meg ha valami csoda folytán lenne úgy háromszázezer forintom ilyesmikre. A szükségesek közül meglepetésszerűen magamévá tettem két tornacipőt, egy sötétkék egy fehér, a sötétkék a tavalyi fekete helyett, aminek orbitális méretű lukak lettek a talpán idénre, fehérre meg mindig is vágytam, illetve három pólót, fehér, fekete és figyelem egy szín következik: kék. A kéket csak félve fogom felvenni, mint roppant feltűnő darabot, ugyanis van neki színe. Élénk kék ráadásul, ezt kapjátok ki. Természetesen csak azért vettem meg, mert szürkéből már nem volt méret, és egyszerűen muszáj volt hármat venni, mert csak. De jövőhéten kiszedik az utolsó varratokat a számból, ennek örömére pedig a Lorettával nekiveselkedünk és elmegyünk nézelődni. Igen, lesz éppen arra merő véletlenségből egy Tezenis is, meg balerinacipő árusító hely is. Nahát-nahát.

Ja, és lett végre pitesütőm, azóta vágyom rá, mióta először láttam egy részt a Halottnak a csókból, amibe a narrátor és a látványvilág miatt bírtam beleszeretni. Meg hát hogyan is ne imádnék valamit, aminek a főszereplője Ned, a Pitekészítő. Ennek a sorozatnak például neki kéne veselkedni, de megint leragadtam a Szívek szállodája harmadik évadnál, nem haladok valami gyorsan attól tartok. Meg attól is, hogy megint a Gillmore lányokat fogom félretenni, lehet, hogy annyira elborzaszt a tudat, hogy az öt-hatodik évadot mindenki fikázza, hogy a tudatalattim visszatart attól, hogy valaha is eljussak odáig.

Pitét fogok sütni, készüljetek. Előbb-utóbb mármint. Azért még nem ma.

Ui: Itt most mégsem esett szó az öltözködésemről, csak hogy fokozzam a feszkót.

A tegnapi napomra nagyon ráfért volna egy pohár bor. Vagy kettő. Tudod, mikor szinte érzed a szádban az ízét, nyál összefut, áh. A cigivel is van ilyen néha, de már csak nagyon ritkán, bár ott nem is a nyál fut össze, hanem érezni vélem az első slukk utáni szédelgést, megint áh. És természetesen ölni tudnék egy joghurtért. Na meg egy hatalmas adag sajtos-tejfölös-kristálycukros tésztáért (hát persze, hogy cukorral, mégis mit gondoltatok?), amit anyuék ettek szombat délben, én meg tejföl nélküli gombalevessel vígasztalódtam, meg tejmentes zabkásával, mert akkor még azért nem nyitogattam a számat oly vidáman, mint ma már például, úgyhogy ügyelnem kellett a minimális rágás elvére. A tegnapi, bor iránti vágyat egyébként nem más, mint egy jó nagy adag húgyszag hozta elő. Ami egy néniből áradt a reggeli misén. Már önmagában a reggeli mise is elég lehetett volna, mert mi tipikusan a sátoros ünnepekkor templomba járó család vagyunk, akkor kimondottan szeretem is, mert egy régről ismert, megszokott szertartáson veszek részt, ami megnyugtat, kikapcsol, lesimít. Már ha a pap éppen nem üvöltve tart jobbos kortesbeszédet prédikáció helyett, ez úgy az esetek hetven százalékát kiteszi. Ez most a Húsvéti mise előrehozott verziója volt mifelénk, mert anyuék akkor már a jól megérdemelt mama mentes hetüket fogják tölteni Sárváron, dejónekik, én meg addigra gyűjtöm a nyugtató energiákat, hogy mamával kijöjjek egy hétig anélkül, hogy le akarnám vetni magam az erkélyről, hogy felnyársaljon a frissen ültetett almafa. 

A régi megszokott szertartás helyett ehhez képest kaptam egy fűtetlen templomot, micsoda öröm ez az ember lányának mikor épp fel van fázva amúgy is, meg egy kilenc fős csoportot, akik negyven percben előadták a Passiót, ezen az énekelve beszélős módon, aki járt már katolikus misén az tudja miről beszélek. Mindezt a húgyszagban. Belegondoltatok?! Pedig három sorral előttünk ült, a közvetlen mellette levő vajon hogy a jó istenbe bírta, de tényleg, itt most az isten nem direkt, de ha már, akkor stílszerűen itthagyom. Egy haszna azért volt a templomjárásnak, még pedig, hogy a szipiszupi előadás alatt megtaláltam a megoldást arra, hogyan akadályozzuk meg, hogy a szomszéd 17 darab macskája mind egy szálig a mi autónkat szarja össze, illetve karmolja le róla a fényezést. A kulcsszereplő apósom lesz, aki asztalos és szeret minket, ezért összerak nekünk úgy fél óra alatt néhány lécből egy frankó kis kaput úgy, hogy a lécek között ne férjen át egy macs ha mégis próbálkoznának, akkor pedig működésbe lép a bónuszként beszerelt guillotine. Itt lehet elnézően mosolyogni, hogy persze a hülye nő azt hiszi, hogy csak összeszögelünk néhány fadarabot azt kész. Nem hiszi, tudom, mivel jár ez, egy nagyon akkurátus asztalos bátty sokmindenre megtanítja az embert. A kapuért hajlandó leszek beszerezni a Cadeau márkájú csokiból több táblányit is, mivel apósomék azóta szerelmesek belé, mióta Gyuláról hoztunk nekik egyet, úgy fél óránként felemlegetik, hogy azonnal induljunk el újra Gyulára. Szerencsére nem kell olyan messzire menni érte, azóta utánajártam a beszerzési helyeknek a közelben.   

Most mondjátok meg, micsoda szófosást kaptam. Az öltözködésemre vonatkozó terveimről így már csak a következő bejegyzésben írok, gondolom öl megfelé titeket a kíváncsiság, hogy csak nem pirosba és citromsárgába fogok eztán járni?!

Ezt most egyben kapjátok, éreztem én az első műtét után, hogy jobb lesz a beszámolóval megvárni a másodikat. Szóval a bal alsó fogsorral kezdtünk, részemről már hetek óta ezzel álmodtam, féltem mint az állat, vonszoltam is magammal aput, hogy valaki izguljon a váróban is, míg én bent felakadt szemekkel, felvágott ínnyel vicsorgok. Megkaptam az injekciót, vele pedig a megnyugtatást, hogy a ritmuszavaromra csak akkor lehetne bármiféle hatással a benne levő adrenalin, ha a doki bénán adná be, és az érbe nyomná a szurit. De mivel ő nem béna, ezért nincs mitől félnem. Ez jól jött egyébként, mert persze ettől még féltem, hogy beindul a szívem, több éves berögződéseket nehéz kiirtani, de azért már nem annyira. A műtét alatt semmit, egyáltalán semmit nem éreztem, a legrosszabb az volt, hogy a végére azért elfáradt a szám, kissé tartottam tőle, hogy becsukom és úgy marad. Ennyi. De tényleg, a másfél óra alatt ez volt a legkellemetlenebb, ez meg nagyjából a semmivel egyenlő. Ami állatira szimpatikus volt, hogy elég hangosra vették a zenét ahhoz, hogy a műszerek zúgásán át is legyen értelme, illetve, hogy beszélgettek a fejem felett, ilyen abszolút semmiségekről, amivel kiválóan lekötötték a figyelmemet. Az érzéstelenítő azért ilyenkor jó sokáig kitart, délben kaptam meg, este hétkor tudtam enni is. Inni már előtte is, de szigorúan a mosogató felett. Akkor bevettem egy algopyirnt, ez sem lett volna muszáj. Egyáltalán nem fájt utána sem semmi, nem dagadt be az arcom, nem lilult be, tudtam enni, igaz csak a jobb oldalon, de hát ez legyen a legkevesebb. Ami az egy hét varratos fogsorban legjobban zavart az az, hogy folyamatosan piszkáltam a nyelvemmel a kilógó cérnadarabkákat, ettől a végére már a tököm kivolt, a másik meg, hogy a műtött részt nem lehet megmosni egy hétig, csak öblögetni, és azért egy - két nap után érzed, hogy de jó lenne nekiesni egy fogkefével.

Ami a legnagyobb kínom, hogy nuku tejtermék, ez tényleg szörnyű, joghurtokról fantáziálok, meg sajtos-tejfölös cuccokról, de hát na, ez legyen a legnagyobb bajom az életben, de tényleg.

A második műtétre tegnap került sor, bátrabb voltam már, így aput otthon hagytam, csak értem jött, mikor végeztem. Itt már elvileg nem lett volna okom félni, de azért féltem kicsit attól, hogy nem lehetek akkora kurva nagy mázlista, hogy ez is ugyanolyan lesz, mint az első. Nem is lett, de azért ez sem horrortörténet. Tulajdonképpen annyi különbség volt, hogy a jobb leghátsó fogamról fél órás tisztogatás után derült ki, hogy tulajdonképpen jobbat tennénk vele összhatásilag, ha kihúznánk. Ez meg is történt, bár itt volt egy kis izgalom, mivel a tetejéből letört közben egy kis darab, ami egy percig bújócskát játszott a vértengerben a számban, de aztán meglett, így megúsztuk a röntgennel keresgélést. A fájdalom itt is elmaradt, max kellemetlen volt az egész. Azért volt rosszabb, mert egy órával tovább tartott emiatt a foghúzós küzdés miatt, és így sokkal jobban elfáradtam a végére idegileg, meg szájilag is, a zsepit amit a kezemben szorongattam most is sikerült csuromvizesre izzadni. A foghúzás miatt azért most játszik az algopyrin, de annál erősebb most sem kell, meg most azért érzékenyebb az egész műtéti terület is, jobban húzódik, de azért ez nem fájdalom igazán. A lelkes jegelés miatt most is elmaradt a bedagadás, úgyhogy éljen.

Összességében abszolút jók a tapasztalataim, jövő héten jön még egy, akkor elvileg az egész felső fogsort egyben fogjuk lenyomni, mert ott kevesebb a fogam, és jobb állapotban is vannak. Ez mondjuk még kissé elképzelhetetlen számomra, hogy na és akkor utána melyik oldalon fogok enni, ha a műtéti oldalon nem lehet, és nincs harmadik oldal, ugye.

Lehet, addigra tényleg kellenek pépes kajaötletek, mert igazából egyelőre nem különösebben volt rá szükség, bár most kevésbé vidáman tátom nagyra a számat, mint az első után. Ja. Igen. Ez most nem az az időszak.

Tudjátok, Busz-Metró-Villamos, haha. Ezt most csak azért, mert ez is egy olyan poén amiért ütni tudnék, és aki tényleg azért süti el, mert azt várja, hogy a másik harsogva kacagjon rajta, azt egyszerűen csak le kéne lökni arról a bizonyos nagyon magas hegyről, ahonnan az ilyeneket én mindig szeretném lelökni.

A csudás poén arról jutott eszembe, hogy az Iván évente egyszer veszi igénybe a tömegközlekedést, és sosem értettem miért, de ő azt hiszi, hogy ez valami nagy közös buli az emberiségnek. A múlt csütörtökön ezek történtek vele a buszon:

- odafelé két fiatal leány végigsmárolta az utat a Ferenciek teréig, az idősebb korosztály enyhén megbotránkozott, az Iván örült;

- visszafelé fiatal részeg srácok letolták a gatyájukat, fiatal részeg lányok pedig fényképezték lelkesen a pucér seggüket, az idősebb korosztály enyhén megbotránkozott, az Iván röhögött; (bár a smárolós lányoknak jobban örült)

Véletlen-e ezek után, hogy szerinte buszozni érdekes?

Ja, nagy kedvence a hetes busz, meggyőződése, hogy azzal bárhová el lehet jutni, és végül is tényleg.

Ezzel szemben velem ilyenek sosem történnek, pedig hosszú-hosszú évek óta járok buszmetróvillamossal. Ezzel szemben pedig én hálát adok az égnek, hogy velem ilyenek sosem történnek, mert ha ilyenek történnének, tutira már régen idegösszeroppanást kaptam volna. A hangoskodó iskolásokat sem bírom, könyörgöm. Hogyan bírnám ezt?!

Úgyhogy részemről örülök, hogy a férjemet elszórakoztatja a BKV, legalább úgy érzi, hogy kapott valamit a pénzéért. Én meg hadd olvassak csak nyugodtan tovább, nekem elég juttatás ha leülhetek, és nem ragad rágó a seggemre.  

Valójában a Fatörzs süti tésztája, és a Dobos torta krémje találkozott általam ebben a sütiben, de nem volt egy rossz döntés.

Csokoládé krémmel töltött diós tekercs

Hozzávalók a tésztához:

- 6 tojás

- 15 dkg porcukor

- 1 ek liszt

- 1 csomag sütőpor

- 20 dkg darált dió

Kikevertem először a tojásfehérjéket, hogy ne kelljen elmosni a habverőket, mert egy lusta dög vagyok. A nem elmosott habverőkkel pedig habosra kevertem a sárgájákat a cukorral, majd belekerült, részemről még mindig keverőgéppel a sütőpor, liszt, dió. A felvert tojásfehérje pedig fakanállal, óvatosan. Már amennyire lehet ezt óvatosan egyáltalán. 180 fokon megsütöttem, majd nedves konyharuha és az anyukám segítségével feltekertem, kitekertem, feltekertem, kitekertem, feltekertem, kitekertem. Az anyukám azért kellett, mert persze elkezdett eltörni a tészta, amitől én egyből idegrohamot kaptam, úgyhogy jött és megnyugtatott, hogy ne hajítsam ki és kezdjem elölről, mert jó lesz az, és tényleg.

Hozzávalók a csokikrémhez:

- 4 tojás

- 20 dkg porcukor

- 2 csomag vaníliás cukor

- 10 dkg étcsoki

- 2 ek kakaópor

- 20 dkg vaj

- rumaroma

A tojásokat a cukrokkal elkeverem egy habüstben, majd gőz felett habosra kutyulom. A gőzről levéve hozzáöntöm a felolvasztott étcsokit, a kakaóport és a rumaromát. Miután lehűlt a krém, habosra keverem a szobahőmérsékletű vajjal. Ha így is hidegre tesszük egy fél órát, és a tészta megtöltése előtt újra kikeverjük, akkor még habosabb lesz és valóban így van.

A tekergetésben lehűlt tésztát megkenem a csokikrémmel, majd újra feltekerem, immáron utoljára remélhetőleg. A repedéseket szépen eltakarjuk a maradék csokikrémmel, illetve a pirított mandulával. Isteni finom, meg szép is, pedig én béna vagyok amúgy, mint tudjuk.

Valaki úgy talált a blogomra, hogy ezt írta be a keresőbe:

megdugtak a céges bulin

Pedig engem nem is. Tényleg. De szívesen meghallgatjuk a sztorit.

Négy évszak házi süteményei - Habik Erzsébet és Szijjártó Gabriella

Ebből a könyvből van ez a süti, muszáj volt megcsinálni. Egyrészt mert karamellás meg kókuszos és ezt mind a kettőt imádjuk, másrészt meg mert kávés is, azt meg anyu imádja, harmadrészt meg kurva jól néz ki a képen, mi kellhet még? Más nem is. Egyébként két pillanat alatt lett favorit, iszonyú finom süti, mint ahogy azt a rettentő fantáziadús neve is sugallja.

Finom kókuszos

Hozzávalók a tésztához:

- 7 tojásfehérje

- 30 dkg porcukor

- 5 evőkanál liszt

- 15 dkg kókuszreszelék

- 1 sütőpor

A fehérjéket felverjük a porcukorral jó keményre. Fakanállal hozzákevertem a lisztet a sütőporral, és a kókuszreszeléket. Majd ezt az egészet szépen beleöntöttem egy közepes méretű tepsibe, raktam alá sütőpapírt. 180 fokra előmelegített sütőben fél óra alatt simán megsül. 

Krém:

- 2 csomag karamellás pudingpor

- 5 dl tej

- 7 tojássárgája

- 3 evőkanál erős feketekávé

- 15 dkg porcukor

- 25 dkg margarin

A krém arányain javítottam, mert feleennyi tejet írt feleennyi pudingporral, feleennyi tojással, de azt kikeverve a margarinnal igazából nem sok íze lett, a margarin ízén kívül, és nem is lett elég sok, úgyhogy szépen főztem még egy adagot, úgy már fasza lett. Meg amúgy is mi a jó istent csináljak a maradék négy sárgájával? A hozzávalók így viszont már jó arányban vannak, úgyhogy hajrá mindenkinek.

Először kikeverem a tojássárgájákat a porcukorral, hogy homogén legyen, mert nem akarunk pudingos rántottát. A pudingport is simára keverjük kicsike tejjel, majd ezt is hozzáborítjuk a tojásos cukorhoz. Aztán felöntjük a maradék tejjel, és megfőzzük sűrűre. Hozzákeverjük a kávét, majd kihűtjük a krémet. Addig habosra keverjük a margarint. Ha kihűlt a krém, belekutyuljuk keverőgéppel a margarint, és rákenjük a tésztára. A tetejét megszórjuk kókuszreszelékkel, hűtött helyen tároljuk.

Nemzetközi Nőnap alkalmából én ma korán hazamegyek, és roppant stílszerűen kipucolom a budit.

Úgy a felénél jöttem rá, hogy nem kell feltétlen úgy tennem, mintha nekem ez bejönne, vagy mintha ez az egész engem érdekelne, vagy mintha nem tartanám egyszerűen csak irtó undorítónak a kiállított testeket/testrészeket. A puffadt szürkés színű nyelv például különösen feldobott, kár lett volna kihagyni. Az elején abban a hitben voltam, hogy na eljöttem okosodni, hiszen ez egy tudományos kiállítás, nézzük mi is van ott belül, a bőr alatt. Egy idő után pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy most akkor én tényleg okosodom meg tanulok valami újat? Ugyan már. Ezt mindet láttam már a biológia tankönyvben meg a csontvázat a szertárban, meg a szerveinket is, igaz, azok tényleg műanyagból voltak megformázva. Az is igaz, hogy azoktól nem kaptam hányingert, mert egyszerűen csak érdekes volt és informatív, de az is volt a célja.

A különbség annyi, hogy ezek meg itt igazi halott emberek. Másképp nem néznénk meg ilyesmit, mert az ingerküszöb olyan magasan van, hogy nem kevés pénzt simán kiadunk azért, hogy hullákat tanulmányozhassunk közelről. Volt aki a szagokat is érezni vélte, ami mondjuk már csak a fantázia túltengése, mert a felszabdalt halott emberek látványa nem volt elég, muszáj volt még egy kis horrort belevinnie magának. Remek lehet itt éjjeli őrnek lenni. Biztosan más szemmel nézi ezt egy egészségügyis, vagy aki biológusnak készült valaha (Iván), meg más szemmel nézi ezt az átlagember (én). Utólag azt mondom, hogy nekem ez egy cseppet sem hiányzott, kimondottan rossz kedvem lett tőle, nincs szükségem arra az információra a boldog élethez, hogy lássam, hogyan néz majd ki a halott mellem, vagy az Iván halott farka, vagy ne adj isten a pár hetes halott gyerek, akit elvetéltem. Van ami inkább maradjon az ismeretlenség homályában. Nem lett tőle könnyebben megérthető a halál, nem félek tőle kevésbé. Számomra ennek az egésznek nem volt értelme. Tán lett volna, ha utána eszünk a Gerbaudban egy csokoládé tortát.

hogy a mínusz húsztól megdöglött az összes rohadt pók, akkor mélységesen tévedtek. Tegnap már felfedeztem egyet a ház falán, ezen annyira felhúztam magam, hogy mérgemben még arra is hajlandó voltam, hogy én nyírjam ki, lévén senki más nem volt a közelben. Igénybe vettem a papucsomat, így aztán most van a házfalon egy lógó belű pókunk. Blöe. Ezek mindent túlélnek?!?

Menjetek Gyulára, mert Gyula egy klassz hely. Igazi kisváros, barátságos emberekkel, akik valószínűleg nincsenek mégsem begyógyszerezve mint eleinte gondoltuk, hanem tényleg maguktól barátságosak és mosolyognak. Még azt is gondolom, bár lehet, hogy ez már igazán nagy naívság, hogy nem csak azért kedvesek mert tanfolyamon tanítják nekik, hogy ha nem vagy kedves nem jön ide a hülye turista és nem lesz pénzed, hanem mert ez belülről jön. Meg azért a turista áradat sem egy hátrány nyilván a város szempontjából. Így aztán természetesen ott akarok élni, a Kézműves Cukrászdában akarok dolgozni, és vigyorogni akarok teli szájjal az összes vendégre. Vagy Egerben, ezt még nem tisztáztam le magamban teljesen.

Odafele majdnem meghaltunk, mert egy szembe jövő kamion úgy döntött, hogy a mi sávunkat veszi használatba, a menekülési útvonal pedig az lett volna, hogy áttörjük a korlátot és másfél métert zuhanunk egy patakba. A kamionos még épp időben találta meg a cigarettáját a padlón, vagy ébredt fel legszebb álmából, így aztán élvezhettük végül mégis a gyulaiak vendégszeretetét. Úgy egy órán át mondjuk utána nem nagyon vettünk levegőt szerintem.

Kibírnék évente egyszer egy ilyet, csak a kaminonos sztori nélkül lehetőleg. Ezért utálom a nullást is, ott konkrétan halálfélelmem szokott lenni egész úton, ezen mondjuk egyáltalán nem is csodálkozom azok után, hogy a hírekben minden áldott nap bemondják, hogy ma is meghalt rajta négy ember.

Hoztam Gyulai kolbászt vásárfiának, mert az Iván azt kért, meg mert hiába lehet kapni ugyanezt a Tescoban is, de ez mégis más, mert a Húskombinát mintaboltjában vettem, Pokol kolbászt, mi mást. A Százéves meg a Kézműves cukrászdában lakni is tudnék, a várban vannak páncélok meg kardok, meg kilátás és madárszar a legtetején, előtte lovas szobor, mi kell még. A fürdő irtó jó lehet nyáron is, így is az volt, bár mivel ugye én nem bírom a szaunát és a forró vizet, így az idő nagy részét egy nyugágyban töltöttem a könyvemmel, de nekem ez többet is ért mint a szauna meg a forró víz. A lányok viszont kipróbálták a szaunát és szerették is, mert itt ezt tényleg komolyan veszik, vannak programok felügyelővel, mint mézes szauna, meg vaníliás-sörös, aki bírja, annak tetszeni fog. Menjetek Gyulára, én is vissza akarok majd menni az Ivánnal is, mert ezt neki is látni kell. Másodszor már érteni fogom, és nem fogok mindenkit reflexből elhajtani a picsába, aki hozzám szól és segíteni akar valamiben.

voltunk hárman lányok, fasza volt. Akkor most térjünk vissza az időjárásra.

sűrűbben is, nem tudom miért nem írok sűrűbben. Még azt sem mondhatom, hogy nem történik semmi, mert az időjárást például mindig szoktam kommentálni mint állandó és biztonságos témát, és hát most lenne is mit, mert hogy változékony. Az időjárás. Tavasz lett, mostantól sétálhatok reggelente megint a Moszkvától idáig, míg vissza nem költözünk a régi helyre áprilisban, mert oda viszont már nem tudok majd sétálni, mert az már túl nagy időveszteség lenne, viszont szép mert a park mellett vezet az út. Hmm. Ezt még át kell gondolnom, hogy mi ér többet, tíz perc plusz a munkaidő kimutatásban, vagy a reggeli séta a parkban. Erről meg kéne kérdezni egy Coelho fant, meg egy kommunistát, aztán ülni és nézni ahogy megölik egymást. Szoknyát is húztam emiatt, hogy tavasz van, mert már kurvára untam a farmer pulcsi összeállítást, ebben járok három hónapja, ha nem négy. Ráadásul a belemet is jótékonyan lefedi a hasszorítós harisnya, nem mintha szükségem lenne rá (de). Karácsony előtt már épp kezdtem volna jól kinézni, de aztán két hónapig zabáltam, nehogy már a végén még tényleg igazán jól nézzek ki, az rémisztő lenne. Na de majd most, a dokumentáció elmarad, ne reménykedjetek. Nincs az az isten, hogy én előtte-utána képeket rakjak fel magamról a netre, inkább levágnám tőből mindkét karom. Viszont nagyon örülök, hogy mások nem vágják le tőből a karjukat, hanem vezetnek ilyen blogokat, amiket tök jó nézegetni, meg csámcsogni rajta, nagyon mókás. Nem mellesleg némelyik még hasznos is és segít nekem, de persze nem ezt írom először, hanem a csámcsogást, mert az fontosabb.

Nincs mit olvasnom. Mármint új könyvem nincs, most újraolvasok egy párat emiatt, ma reggel a buszhoz kellett rohannom, így gyors mustra után a Hajnal Badányban kötött ki nálam, olvassunk Fekete Istvánt, régen tökre szerettem. Az első mondat után úgy éreztem, hogy most is szeretem, mennyire jó ez már: "Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl a tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold." Ugye? Van azért, amit meg tudnék venni, várom nagyon a Julia Child könyvet, aztán a Szeress Mexikóban is kéne, szeretem amikor az étel szerves része egy regénynek. Voltunk egyébként Gyulán egy hétvégét, arról is írhatnék.

Igazi relax sütemény, az ember csak gömbölyget, meg gömbölyget meg gömbölyget órákig, a férje közben nézi a Brünot, de még ez sem hozza ki a sodrából, mert a gömbölygetés az ilyen. A Lány, aki eljön velem sétálni lakásavatójára csináltam, mert ezt kért.

Kókuszgolyó

Hozzávalók ízlés illetve tetszés szerinti mennyiségben:

- háztartási keksz por

- tej

- rum

- lekvár

- margarin

- porcukor

- kakaó

- magozott meggy

- kókuszreszelék, ha azt utálja a férjed, akkor darált dió

A magozott meggy és a reszelék kivételével az összes hozzávalót összegyúrom, ha az Iván nem utálná, akkor kókuszreszeléket is dolgoznék bele, de így nem.  Kapok egy homogén, jól formálható masszát. Ebből aztán egyesével gömböcöket formázok, a közepébe meggyet rakok, aztán beleforgatom a kókuszreszelékbe. A diós változatba meggy sem kerül, mert az Iván azt is utálja. Macerás egy férjem van, így jobban belegondolva.