Tegnap voltunk a Kornéliával kávézni, vagy mondhatnám, hogy lattézni az mekkora picsásan hangzana már, ezért aztán nem is mondom.

A helyen, ahova jártunk a Lillával évekig még húsz évesen, ez volt a törzshelyünk, itt jöttünk össze fiúkkal, meg táncoltunk hajnalig a zenegépre, minden este kértük a Shakira Objectiont, meg a Jazz+Az-tól a Ma jól vagyokot, meg a HIM-től a Join Me-t. A Join Me-t máig kérném, ha lenne zenegép, de nincs. Aztán miután évekig odajártunk és nevén szólítottuk a tulajdonos fiút meg minden, az akkori pasim meg már harmadjára verte szét a berendezést, mert ha ivott és szomorú volt, akkor agresszív lett, de volt annyira tapintatos, hogy ezt nem rajtam vezette le, hanem más fiúkon vagy tárgyakon, na akkor aztán őt kitiltották a helyről, emiatt én sem jártam arra, csak miután szakítottunk, mert ilyen jó fej és szolidáris voltam már akkor is. Vagy akkor még az voltam. 

Most meg ott ültünk a Kornéliával meg a lattékkal (ja és akkor még a latte sem volt, csak capuccino, de akkor még nem is akartam lattet inni meg capuccinot sem, mert éppen végigpróbáltam az összes fajta rövidet, hogy hátha majd az egyik ízleni fog, de nem) és nézem, hogy jé, ezt a csávót én ismerem még akkoriból, de hogy megöregedett szegény, legalább tíz évvel többnek néz ki mint mikor utoljára láttam, a haja sem lett több, de tokája igen, hát elszállt felette az idő. Mire rájöttem, hogy azért néz ki tíz évvel öregebbnek, mert tényleg tíz évvel öregebb, ami viszont azt jelenti, hogy én is. A hajam nekem sem lett több, de a tokám talán nem lett nagyobb. Nincs is tokám egyébként, a nőknek nincs tokájuk. 

Ettől, hogy simán zsigerből beleírom egy mondatba, hogy akkoriban, pont úgy érzem magam mint valami ráncos öreg néne, akinek barázdákat vésett az élet az arcára. Szerencsére már feltalálták a botoxot, attól aztán se barázdák se érzelmek. De lehet, hogy hetven évesen már nem is akarom majd, hogy kiüljön az arcomra, amit gondolok.