Megszületett életem első rendes tortája, lesz majd fénykép is este, igazán tök büszke vagyok magamra. Rettentő finom is lett ráadásul, és annak ellenére nagy sikert aratott, hogy csak este tizenegykor, mikor jóleső elégedettséggel rakosgattam rá a saját készítésű marcipán rózsákat meg izébigyókat, jöttem rá, hogy baszki ezt én egy epebajosnak csinálom a születésnapjára, és a torta kb. semmi másból nem áll mint kakaóból és étcsokoládéból. Isten nem mossa le rólam, hogy így akarok kicseszni anyósommal, pedig nem.

Egy-két bejegyzéssel előbb említettem, hogy az új autónk szép nagy dög, keveset fogyaszt és mi kell még, ezt most kiegészíteném annyival, hogy mondjuk az még nem ártott volna, hogy átmenjen az eredetvizsgán. Épp most folyik a meccs a kereskedő és az Iván között, az eredményért mindenki szurkoljon, mármint valami pozitív eredményért lehetőleg. Arra már rájöttem, hogy nem vagyok egy hisztériás alkat, amennyi szar-fos-rettenet történt velünk az elmúlt két évben anyagilag és egészségileg, már rég kiköthettem volna a Lipótban, ha nem zárták volna be. Így, hogy bezárták, az a szerencsém, hogy nem annyira feltűnő ha enyhe idegrángással közlekedek az utcán, legfeljebb nagyobb ívben kerülnek ki. Lassan úgy néz ki eljutok odáig, hogy tényleg az a legfontosabb számomra, hogy megvagyunk, élünk, szerelem van, lottózunk, aztán majd lesz valami, eddig is megoldottunk mindent, ezután is meg fogunk, van mögöttünk hál istennek család is. Az első gondolatom most már közvetlen a kurvaanyázás után az, hogy jó rendben, tudunk-e ezen a helyzeten változtatni, ha tudunk akkor hogyan és milyen gyorsan, ha nem tudunk, akkor mik a lehetséges megoldások, abból nekünk melyik a legjobb, és milyen gyorsan tudjuk azt végrehajtani. És csináljuk, essünk túl rajta, hogy léphessünk tovább, nem akarok leragadni a szaroknál, minek. Nem bírom a halogatást, hadoválást, határozatlankodást, halat, de a halat igen.