Iván az imák hiányának ellenére meggyógyult szerencsésen. Az én hetem azzal telt, hogy  próbáltam meggyőzni magam, hogy az az elméletem, miszerint ha egy kg-val több vagyok mint szeretnék, akkor kövér-dagadt disznó vagyok, és nincs is értelme csinosan felöltözni, meg sminket sem feltenni, mert hát minek, amikor úgyis én vagyok miss koca, az hülyeség. Emiatt egész héten sminkeltem reggelente, és szoknyát is húztam egyik nap. Ami nagyon durva, hogy az első sminkes napomon egy nő rám nézett a wc-ben, és irtó döbbenten felkiáltott, hogy Zenóbia, te milyen szép vagy! A smink tehát jó! Emiatt az is eszembe jutott most, hogy nem értem azokat az embereket, akik a wc-n ülve telefonálnak. Azt sem értem, ha valaki a barátait hívja pisilés közben, de azt meg végképp nem, hogy üzleti megbeszélést hogy lehet így folytatni, és még le is húzzák, ami nyilvánvalóan behallatszik. Egyedül a Kornéliával szoktam így beszélgetni, és ő a pisilő fél, nem én, de hát ő orvos szülők gyermeke, neki semmi sem szent. 

Ma ünnepi ebéd volt, én főztem, anyuék házassági évfordulójára. A harminchetedik. Ezt meg sütöttem.  Házi krémesnek hívják. Iván annyit evett belőle, hogy két órán keresztül nem tudott megszólalni, pedig amúgy sem egy nagy szószátyár.