Van olyan érzésem időnként, mintha ismételném magam a blogban, sőt, tulajdonképpen nem is csak érzés, mert tudom, hogy aha, erről már valamikor írtam, de hátha nem veszik észre, mert nekik sincs memóriájuk, ezzel a gondolattal szoktam magam nyugtatni. Végül is írom hat és fél éve, beleférhet, hogy háromszor is megemlítem, hogy utálom a céklát. Ezt amúgy még lehet, hogy csak egyszer írtam le. A zellert is. Most, hogy az utóbbi hónapokban elkezdtem gondolkodni, ilyen felelősségteljes dolgok is eszembe jutottak, hogy kéne főzni. Unom a menzát, unom a rántott sajtot („unom a káoszt, unom a rendet, unom a zajt, unom a csendet..”) és elfogyott a szép kártyámról az ajándékpénz, valami őrületes változásnak kell emiatt beállnia, mondjuk épp ennek, hogy néha főzök. Nem lesz belőle főzős blog nyugi, tök szar vagyok benne. Jó, nem kimondottan szar, csak nem túl fantáziadús. Simán összedobok bármikor egy paprikás krumplit, vagy valami tésztát, de nem lesz benne semmi olyan alapanyag, aminek nem tudom kimondani a nevét, mert azoktól félek. Már így is iszonyú gourmet vagyok magamhoz képest, hogy mindig van otthon olívabogyó meg szárított paradicsom, meg camembert sajt. Basszus, pesto is van, hova jutok. Van is kedvem hozzá, mármint az olívás tésztához, ez az igazán furcsa, gondolom segít ezen, hogy hónapokig szokom az elméletet, aztán egyik nap úgy kelek, hogy akkor kezdődik.
Vannak még egyéb dolgok, amiken szeretnék változtatni, de ismerem magam, nem úgy tervezem, hogy akkor ezt egy hét alatt, mert felkötném magam úgy csütörtök tájékán. A könnyebb része az, hogy csináltam én már ezt mindet huzamosabb ideig, szerettem is, szóval nem most kell rájönnöm a hogyanokra. Azt is tudom, hogy akkor túlzásba vittem bizonyos részeket (lásd mániákus kalóriaszámlálás, nem vicc, a fagyitölcsért is lemértem, fogyni most mondjuk pont nem annyira akarok), kicsináltam magam és a környezetem is, ezért nem fogok rágörcsölni, beérem kevesebbel, mert nem éri meg. Ez is tök érdekes egyébként, hogy akkor nem szólt senki, hogy jézusom hagyd már abba, rettenetes amit csinálsz, ráadásul kurva idegesítő is, és egyébként is miért csinálod egyáltalán, csak utólag mondták, amikor már én is rájöttem. Tudom, hogy ez elvileg így van, hogy ha tegyük fel összejössz egy kretén pasival, de nagyon szerelmes vagy, akkor hiába mondják a barátaid/családod, hogy ez egy kretén, ki fog csinálni, mert őket fogod utálni, nem a kretént. Valamikor beszéltem erről velük, és mondtam, hogy szóljanak, ha úgy látják hülyeséget csinálok, megpróbálom nem felkapni a vizet, hanem átgondolni, de én is érzem, hogy vannak ebben az elméletben lukak. Abban is, hogy én vajon szólnék-e most már, mert régen én sem. De pl. soha többé nem szeretném azt átélni, hogy a barátaid nem tudnak egy jóízűt enni veled, mert csak azt látják, hogy számolod hány szem rizst ettél. Nem volt jó, nekem sem, de olcsón megúsztam, lehetett volna rosszabb vége is, nem rajtam múlt. Oké, ez rég volt, sosem jön vissza.
Visszatérve a jelenlegi figyeljmárodamagadrakicsit mozgalomra, vártam, hogy majd történik valami, ami kirángat és amitől úgy érzem, hogy na most érdemes változtatni, és viszonylag hosszú ideig tartott, mire rájöttem, hogy de hát nem fog történni semmi. Nem tartom magam kimondottan hülyének, ezért figyelembe véve egészségügyi problémáim számát és mértékét, meg azt is, hogy rohadtul nem akarok úgy kinézni ötven évesen, hogy kisebb gyerekek sikítva rohanjanak el amikor meglátnak, kénytelen vagyok beismerni, hogy „ha ezt így folytatom, az nem lesz jó”. A vegyél kevesebb felesleges cuccot is része a projektnek, ezért reggel amikor a liftben mondta a kolléganő, hogy hozott egy csomó ruhát, mert felszámolnak egy butikot, akkor aggódva megkérdeztem, hogy és, van benne valami fekete?
A vicc az, hogy ezek nem nagy dolgok (több séta, több alma, kevesebb cigi, kevesebb rántott sajt, kb. ilyenekre gondolok) praktikum lesz tőle és komfort, nincs világmegváltás, nincs dráma, nehogy nekem itt azt higgyétek, hogy van, csak Vad Fruttikat hallgattam írás közben, és így visszaolvasva úgy hangzik, mintha átszellemültem volna valami trauma miatt, de nem.
