hál Istennek nem én vagyok a lány, akinek doboz nőtt a hasán, reggel letépkedhettem a tapaszokat-ragacsokat-elektródákat-dobozt, ez  milyen élmény lehet az olyanoknak, akiknek egy kicsivel szőrösebb a mellkasuk. Az enyém most leginkább ragacsos, szólnom is kell az Ivánnak, hogy na most fogja meg a mellem, garantáltan jön velem mindenhova három napig. Nem azért, mert nem fürdök csak havonta egyszer és még nem jött el a horoszkópom azon napja amikorra elő van írva, hanem mert a ragacs az ilyen, egy fürdés nem segít rajta, a higító viszont igen, de ma hajnalban valahogy nem akadt a kezem ügyébe egy üveg higító, pedig amúgy minden reggel iszom egy pohárral. Valentin nap? Mindenki túlélte? Akkor jó. A véleményem a tavalyi, harminc felett már nem változnak a dolgok, ugye. Kaptam jácintot meg csokit, ez hosszas gondolkodásra késztetett, hogy most akkor hogy a jó fenébe fogok takarítani, amikor a jácintot muszáj fognom az egyik kezemben, hogy folyamatosan érezzem az illatát, a másik kezem mondjuk végül is lehet szabad, mert a fogaimmal is ki tudom én harapni a bonbont a dobozból. A megoldás végül az lett, hogy öt perc szaglászással feltöltöttem az orrom virágillattal, megkóstoltam a csokit is, majd nekiálltam budit pucolni, a domestos egy másodperc alatt kiölte a jácintot, úgyhogy kénytelen voltam időnként rájárni. Az Iván diós marlenka golyót kapott, arra nincsenek szavaim konkrétan, annyira, áh! Egymástól távol ünnepeltünk, ő dolgozott, én meg budit takarítottam, meg pormacskákat üldöztem, elkaptam az összes rohadékot, így aztán majd láthatjuk a holter eredményemen, hogy a takarítás mennyire viszi fel a pulzusomat. Ha tippelnem kéne, akkor a portörlés nagyon, mármint az én esetemben a nagyon úgy ötvenhármat jelenthet maximum, mert azt rühellem a legjobban. Szóval telefonban ömlengtünk egymásnak, hogy köszi a csokit életemegyetlenszerelmemiótacsakmegláttalakrádvágyom! Persze-persze, tudom, mekkora naiv vagyok, hogy elhiszem, hogy a férjem pont Valentin napon túlórázik éjjel egyig, ehelyett nyilván a másik nőjének személyesen vitte a virágot meg a csokit, nem csak úgy otthagyta neki a konyhapulton, mint a feleségnek, aki mindeközben térden állva sikálta a kádat, könnybe lábadt szemekkel. De én már csak ilyen vagyok, elhiszem, amiről nem tudok nem fáj, jobb az úgy mindenkinek.

Így legalább annyira elfáradtam estére, hogy ahelyett, hogy összefostam volna magam a félelemtől (lapátos ember, gonosz szellemek, betörők baltával), képes voltam kisebb megszakításokkal aludni másfél órát, míg az Iván haza nem ért fél kettőkor, így a mai napra jutott vagy öt órám összesen, az meg nekem elég a boldogsághoz. Természetesen égő villany és Paprika tv mellett, mert azért annyira nem fáradtam el, hogy sötétben legyek egyedül. Bátor Zenóbia! Félálomban kigondoltam, hogy majd ma jól megírom a blogomba, hogy álmomban megtanultam képviselőfánk-tortát sütni a Receptdarálóból, vagy miből. Reméljük, hogy megtanultam, mert nagyon jól nézett ki és vicces ötlet eleve, azokat meg szeretjük. Meg a képviselőfánkot is. Ma délután-este-éjjel összeragasztgatós süti készítés lesz, Nagyi ma kilencven éves, holnap családi muri. Kilencven éves, hihetetlen egy nő, ma kijönnek a városházáról, és megkérdik tőle, mi a hosszú élet titka. Majd iszonyúan figyelek, de attól tartok lesz valami köze a mondatnak a kapáláshoz meg a szenvedéshez, de nem abban az összefüggésben, hogy ne kapálj, mert az nem tesz jót neked.