Moziban tényleg egy kínszenvedés lehetett az Eat, pray, love, de itthon egyedül egy nagy tányér pomelóval nekem nagyon tetszett, főleg, hogy Julia Robertset tudnám nézni órákig úgy is, hogy semmi mást nem csinál, csak pislog.

Épp ki akartam fejteni a film kapcsán, hogy hogyan is állok az önmegvalósítással sehogy és hogy miért így, aztán akartam egy kicsit mentegetőzni amiatt, hogy nem vagyok elég bátor, hogy teljesen másba kezdjek, és nem is leszek, és emiatt megkeseredett öregasszony leszek majd, aki mindig ordibálni fog az unokákkal. Aztán telefonált az Iván, hogy úton van haza és éhes, és akkor megvalósítottam önmagam a tojásfőzésben és a piros arany  pöttyök megfelelően esztétikus elrendezésében a kolbászos szendvicsen, és ez nekem tulajdonképpen elég is lenne a boldogsághoz, mindig mondtam, hogy háztartásbeli akarok lenni a lelkem mélyén.