Oké, az az igazság, hogy rájöttem, hogy a gonosz memóriaelrabló mumusokon kívül léteznek gonosz, szociális érzetet elrabló mumusok is. Legalábbis az enyémet elvitték, ha nem is mindet, de egy részét biztosan. Ez a korral jár, vagy honnan jön ez vajon? Már nem akarok új embereket megismerni, mert van elég barátom, és elég ismerősöm, velük sem győzünk találkozni. Nagyon-nagy szükségem van rá, hogy meglegyen a saját magamra fordított időm, azaz hetente több óra egyedül. (az egyedülbe beletartozik az is, hogy Ivánnal, mert vele kiválóan tudunk egymásnak teret hagyni úgy is, ha ugyanott vagyunk mindketten) Ha több napot töltünk együtt a barátainkkal/ismerősökkel/rokonsággal, akkor az maximum három nap legyen, és közben is már sokszor azt gondolom, hogy na jó, most már elég. Akkor ideális ez a dolog, ha a három napban félrevonulhatok pár órát olvasni. Van aki ezt teljesen megérti, van aki viszont egyáltalán nem, mert hát így kimaradok valami fantasztikus szórakozásból vagy buliból vagy bármiből ami csoportos foglalkozás. Pontosan ez ezzel a célom, hogy utána megújulva tudjak kedves lenni mindenkihez. 

Iván az egyetlen, akivel kettesben bármilyen programot szívesen csinálok. A bármilyenbe nem tartozik bele a bungie jumping meg egyéb ilyen veszélyes dolgok, mert már gyáva is vagyok, pedig régebben vagány voltam. Már nem akarok hajnalig táncolni, és nem érzem cikinek, hogy nekem elég két pohár bor, és nem értem miért gondolják mások, hogy ünneprontó vagyok ha nem iszom még egy pohárral azért, mert szerintük kéne. Nem beszélek egyfolytában, kiválóan tudok szórakozni azzal, hogy figyelem mi van körülöttem, meg kritizálom magamban, hogy ki mit vett magára a ruhatárból. Nem értem azt sem, hogy ha csöndben vagyok öt percig, akkor miért biztos, hogy valami bajom van, és miért kell egyfolytában vigyorogni ha az ember társaságban van. Szerencsére, mivel már nem akarok új embereket megismerni, egyre kevésbé van részem ilyesmiben, mert a meglevők már tudják, hogy ilyen vagyok, és nem macerálnak folyton hülyeségekkel.