hogy vettünk rénes karácsonyi párnát a kanapénkra, meg hóember üvegdíszt is a fára, meg szaloncukrot, meg felraktuk a világítást az ablakra és a vendégség is szerencsés véget ért, nem halt bele senki a főztömbe. Csak én majdnem, mert ezt nem nekem találták ki, tiszta stressz, hogy legyen nagyon finom a kaja, legyen elég is, de ne legyen túl sok sem, legyen kész időben, legyen kétféle, hogy lehessen választani, és ha az egyik hamarabb kész van, akkor a másik addig ne hűljön ki, ne száradjon ki, ne poshadjon meg. Az egyik fogás nem sikerült annyira jól, mint szerettem volna, de rendes vendégek voltak ezek, mert azt hazudták, hogy tök jó minden. A tiramisu jó is lett, de az mindig jó, meg azt nem is lehet elrontani, vagy legalábbis nagyon nehéz. Majd lesz recept meg kép, de majd csak pár nap múlva. A kekszet viszont elbasztam, egy nagy fos lett, nagyon boldog voltam, hogy több óra munkával csináltam egy tálnyi szart, úgyhogy fel is keltettem az Ivánt, hogy vágtázzon el a cukrászdába némi linzerért. Ráadásul ilyen abszolút kretén hibát vétettem, hogy beletettem annyi szódabikarbónát, amennyit írt a recept, keserű is lett tőle, én hülye. Nem baj, holnap megcsinálom újra, mert amúgy meg ha ez nem lett volna, akkor szerintem ez brownie, keksz formájában, ami pedig rettenetes jó kéne, hogy legyen. Én még csak a rettenetesig jutottam ebből. Áh, majd holnap folytatom, mert Pataki épp a fénylényeket taglalja meg a világvégét, hát ezt nem hagyhatom ki. Fél üveg pezsgő után már úgyis kezdek halványan világítani. Vagy legalábbis pislákolok.