hogy végül a rettenetes nagytakarítás után megejtettem a döglős napot itthon. Megveregethetitek a vállamat, mert tényleg nem csináltam semmit, egyáltalán semmit. A kanapén fekve, plédbe burkolózva tévéztem egész álló nap, enni is a kanapén fekve ettem, és duzzogva álltam fel a kanapéról, amikor már nagyon kellett pisilnem. Estére mocskosul elfáradtam. Tök komolyan, úgy éreztem magam, mint akit agyonvágtak. Valószínűleg segített volna a komfortérzetemen, ha nem zabálom fel egy egész óvodáscsoport három napi kaja adagját, de azért jó volt. Úgy fél évente egyszer. A legközelebbi lógós napot ennél azért tevékenyebben fogom eltölteni, mondjuk az nem lesz nehéz, már azzal felülmúlom, ha nem fekszek, hanem ülök a kanapén. 

Lássuk csak, milyen fontos dolgokról maradtatok még le, amik nélkül sosem ismerhettek meg igazán. Ja, például az, hogy a céklát még most sem szeretem. Ez a legszaftosabb pletyka amit most ki tudok préselni magamról, kész röhej! Úgy egy éve van ez a projektem, hogy mindent újra kóstolok, amit régen utáltam és eddig majdnem mindenről az derült ki, hogy már szeretem. Na, a céklát nem. Megnyugtató azért, hogy a pacalon kívül még egy dolgot fel tudok venni a listára. Kornéliáékkal a tegnap esti vacsi közben meg is állapítottuk, hogy ez is a felnőtté válás miatt van, hogy már nem csak, hogy megesszük a brokkolit, hanem szeretjük is. Az Iván még nem nőtt fel. A múltkor addig adta a hányós hangokat vidáman a konyhában, míg ki nem vittem a finomfőzeléket a spájzba hűteni. Mondtam neki, hogy ez aztán fasza, a leendő gyerekünknek garantált lesz a szereplése a Furcsa evőkben mire felnő, ilyen családi háttérrel. 

És hosszú-hosszú évek óta újra cigaretta van a házban, mert a Kornélia rám bízta a dobozát a következő találkozásunkig. Ezt váltom ki belőle, ha meglát, muszáj rágyújtania, ebben az sem feszélyezi, hogy én már négy éve leszoktam. Volt egy elég jó évünk amiben főszerepet játszott a cigaretta és a martini, aztán férjhez mentünk ő szült egy gyereket, nekem meg megműtötték a szívem. Jó kis év volt az. Néha odaballagok a dobozhoz és beleszippantok, a nyálam csorog, a szívem gyorsabban dobog, elrévedve képzelem el az első slukkot, ahogy hosszan kifújom a füstöt az erkélyen ácsorogva, bele a harsogó őszi levegőbe. Óh.