A reményeim nem váltak be annyira mint szerettem volna, mert bár hatkor már itthon voltam, de nem úgy, hogy trallalala-trallalala nem lesz műtét, hanem inkább úgy, hogy - Ne aggódj Zenóbia megmarad a lábad, ne aggódj Zenóbia megmarad a lábad - és ezt ismételgetem azóta is. Nem kell azért kétségbe esnem, mert még egy pár évig biztosan megmarad, addig kell szoknyát hordani gyorsan.

Nem is daganat ez, hanem egy rendellenesség miszerint plussz erek hálózták be a teljes izmot, és emiatt fáj. Ha ez a terület nem nő, és tavaly óta nem nőtt, akkor maradhat így ahogy van ha engem nem zavar, én meg direkt szeretem nyilván. Tény, hogy fáj azért, és lapossarkú cipőkre vagyok kárhoztatva, de még mindig jobb mintha kivágnák az izmot a lábamból. Ezt mondta a doki is, mert ha megműt nem marad izmom ami megtartson, szóval valami emelőkészülékkel tudnék csak közlekedni, kb. úgy képzelem mint Forrest Gumpnak volt kiskorában. Az a bajom, hogy minden esély megvan rá, hogy évek alatt még tovább nőjön ez a terület, mivel a 10 év alatt mióta megvan is nőtt valamennyit és majd az egyik éves kontrollon azt mondja a doki, hogy na hát ezt már muszáj műteni.

Iván szerint addigra feltalálják a kencét amivel bekenem, és egyből elmúlik, vagy ha mégsem, akkor az izom újranő, és csak addig lesz szar míg ki nem fejlődik megint. Szerintem meg kétségbeesés van, és pánik de majd összeszedem magam, és nem foglalkozom vele újabb egy évig, mert minek. De ma este pánik van, mert nem akarok rokkant lenni, bár járna ingyen parkolóhely. Velem nem történhet ilyesmi, ilyen mindig csak másokkal történik. Így sincs önbizalmam, szent meggyőződésem, hogy majd akkor milyen jól fogok kinézni, ha lefogyok két kg-t, addig meg ilyen csúf vagyok és kövér. Na most egy ilyen nőnek még pont arra van szüksége, hogy járókerettel közlekedjen. Bár a fogyókúrás problémáim valószínűleg háttérbe szorulnának.

Ráadásul még nyugodtan fel sem idegesíthetem magam (érzem ám én is az ellentmondást), mert akkor meg szívrohamot kapok, simán produkálom az ok-okozati összefüggést azzal, hogy az egyik betegségem miatti idegbajtól előjön a másik. Na jó, abbahagyom a nyafogást, mielőtt átmegyek ilyen nyugdíjas blogba, hogy minden bejegyzésben azon szenvedek, hogy itt fáj meg ott fáj, meg jaj a derekam meg a lumbágóm. A lumbágó említése nem jelenti, hogy kérek azt is, elég lesz ennyi is de tényleg.