Mostantól úgy kb. addig míg be nem fagy a pókok segge az enyémmel együtt, igen vicces látványt nyújtok majd, míg eljutok reggelente az ajtótól a kapuig. Úgy van, hogy kinyitom a bejárati ajtót, de nem lépem át a küszöböt, hanem óvatos tekintettel felmérem a terepet. Ha nem látok fél méteres távolságon belül pókhálót, akkor előre nyújtom mindkét karomat, és fel le hadonászok velük egészen a kapuig, időnként pedig guggolásra váltok a szemmagasságban megcsillanó nyálka láttán, és közben folyamatosan mormogom magam elé, hogy akurvaéletbeakurvaéletbe... Az utca szerencsére nem túl forgalmas még olyankor, de annak a kevésnek abban az élményben lehet része, hogy láthat a kertben egy orosz néptáncot elég gyengén imitáló nőt aki motyog az orra alatt.
Anyuval tegnap kidolgoztuk azt a megoldást is, hogy a seprűt bekészítem a lépcsőházba, és mint a karom meghosszabbítását használom a kapuig, azaz élénken lengetem fel-le, jobbra-balra, aztán a kapunál ott hagyom majd ő visszaviszi ha felkel. Ebben csak az hibádzik, hogy biztosra veszem, hogy előbb-utóbb simán csak a hónom alá csapnám és vinném magammal a buszmegállóba.