Ha tegnapra nem is, mára azért szebb kicsit a világ. Bár felvettem egy tök jó kis fekete rucit, viszont rájöttem, hogy ma nem ebédelhetek túl sokat, mert már az is meglátszott rajta, hogy reggeliztem. Vagy csak felülről tűnik úgy, hogy van hasam, oldalról nem? Vagy, erre lehetne alkalmazni az ominózus "álmodik a nyomor" mondást. A biztonság kedvéért én mindenesetre egész nap behúzott hassal fogok mászkálni, az is egy fajta hasizom gyakorlat végül is. Úgysem lesz ma időm tornázni, így meg lerendezem 2in1. Erre mondják, hogy a nőknek jó a szervezőkészségük. Ja, és arra is rájöttem, mikor eljöttem otthonról, hogy na most kellett volna felvenni a magas sarkút és akkor sokkal de sokkal sikkesebbnek tűnnék, de ehelyett teljesen egyértelmű választás volt a piros lapos scholl papucsom. (így jobban végiggondolva a teljesen egyértelmű kis női túlzás talán, de tényleg csak két másik papucsot próbáltam még fel hozzá, többet nem)

Most már egyébként iszonyúan szenvedek, még több mint három hét szabiig. Iván szerencsére megígérte, hogy egyik délután elvisz vizet nézni meg lángost enni, mert már nagyon kezd látszani rajtam, hogy hamarosan beülök egy sarokba és onnan fogok szomorúan nézni kifele.

Az esküvő pedig kb. két hónap múlva, néha rám törnek gondolatok, hogy amiket nagyon határozottan eldöntöttünk, az biztos jó lesz-e úgy. Ilyesmi, hogy hűűű vajon biztosan elég dekoráció lesz-e a pár darab lufi meg gyertya, nem akarok-e mégis virágszirmokkal felszórt padlót-széket-asztalt, marha nagy szívet lufikból a hátunk mögé világítással, úszógyertyákat a hotel medencéjébe, kívánságlámpásokat az erdő felgyújtására, vagy esetleg bérelhetnénk kicsike pincsikutyákat akik piros masnival a hajukban és kis kosárkákkal a szájukban vinnék vendégről vendégre a saját kezűleg sütött mézeskalács szívecskéket köszönetajándékként, ami szintén nem lesz amúgy. De aztán szerencsére mindig rájövök, hogy nem, nekünk ez így lesz jó, ahogy van.