A fülbevalót elfelejtettem lefotózni, de ami késik, nem múlik. Meg különben sem jutottam számítógép közelbe a hétvégén, mert az új íróasztal végre megérkezett, és csak egészen kicsivel rondább mint a régi volt, de legalább akkora mint egy ház, így most a szekrény fiókjaiba csak igen keskeny kezű valaki tud benyúlni. A lényeg, hogy van. A számítógép viszont még szétszerelve, ezért én meg szomorúan nézek a fotózatlan fülbevalókkal együtt. Na de majd ma.

A hétvége egyébként majdnem leírtam, hogy jól telt, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is telt annyira jól. Mondhatni vegyes eseményekben volt részünk. Iván járt a legrosszabbul, mert jól beszedett egy felső légúti fertőzést, amitől a levegővétel is fáj neki, és tegnap estére 39 fokos lázat is szerzett hozzá, szóval ügyelet, antibiotikum, vizes borogatás, aztán szerencsére a láz lement, a héten otthon lábadozik majd. (nőnek az esélyeim a számítógépre emiatt) Elképesztő amúgy, hogy van az a mondás, hogy ha egy pasi beteg, akkor iszonyúan sajnáltatja magát, és szenved meg minden, és ez milyen szörnyű, vagy vicces vagy akármi. Szerintem az ő verziója még egy fokkal rosszabb, mert ő meg az istennek nem vallja be, hogy valami baja van, sőt, a végsőkig tagad, csak akkor nem, ha már nem bír.

Esküvőszervezés kérdésben is iszonyúan előreléptünk, megvan a sütis nénink, mert amihez nagyon ragaszkodom, az a házi süti, viszont ahhoz még jobban ragaszkodom, hogy ne nekünk kelljen megsütni. Szóval előreláthatólag Iván szerint kajacsatába fog fulladni a dolog hajnalra, mert ennyi süteményt senki nem fog megenni, de majd a maradékból főzünk pálinkát vagy valami más alternatív módon felhasználjuk. Nekem fogalmam sincs, hogy kell ezt megbecsülni, hogy egy ember hány darab süteményt fog megenni, vagy hogy van-e olyan, aki esetleg  több adagot is betol. Amikor két személyre főzök vacsorát, annak is általában az a vége, hogy adunk belőle anyuéknak is, és pakolok még másnapra is. Szóval nem ez az erősségem azt kell mondjam.