Mostanában lelkesen örülnek nekem emberek, akikről nemtudom, hogy kicsodák. Tegnap reggel miközben kivánszorogtam a buszmegállóhoz, elment mellettem egy piros suzuki, és dudált és a benne ülő ember kedvesen felém integetett, én meg néztem mint a birka. Nem ismerek piros suzukis embert, pontosabban valószínűleg mégis ismerek, csak nemtudom,  hogy van egy piros suzukija. Egy másodperc alatt viszont nem ismerek fel arcokat. Kettő alatt sem mindig.

Ma meg a 139-est vártam éppen a Sasadin, mikor egy másik busz beállt elém, de engem nem érdekelt, mert nem 139 volt ráírva. A mellettem álló nő viszont elkezdett bökdösni, hogy - magának kopogtatnak héj!- ezt másodjára sikerült felfognom, és odanéznem a buszra, ahonnan valaki iszonyúan kalimpálva integetett nekem, és közben dörömbölt figyelemfelkeltően az ablakon. Mivel pont rásütött a nap a fejére, ezért fogalmam sincs, hogy ki volt az, de közben a buszomat is felfedeztem hátrébb, úgyhogy intettem egyet a napfényfejű embernek és távoztam. Aztán elgondolkodtam, hogy vajon én keresztülhajolnék-e két emberen és dörömbölnék-e a buszablakon közfeltünést keltve csak azért, hogy a lent álló ismerős visszaintegessen. Nem tartom valószínűnek.

Szóval integető idegenek üldöznek. A Lorettával meg tegnap megállapítottuk, hogy ő nagyjából bármit el tud érni azzal, hogy magas-vékony-szőke és kedvesen tud mosolyogni. Ezek után nagyon zokon esett neki, mikor leüvöltötte egy biciklis. Pedig tényleg magas-vékony-szőke és mosolyog is, és ráadásul volt nála egy táska a vállán, két szatyor a kezeiben és még ezekkel a kezekkel egy dobozt is fogott plusszban, hát tehet ő arról, hogy az úton átmenve az autóknál kisebb járműveket már nem vette figyelembe?! Hát figyeljenek azok a biciklisták, ha szőke dobozzal mászkáló nőket látnak elárvultan. Ahelyett, hogy leszállt volna és felcipelte volna neki a dobozokat meg a szatyrokat a harmadikra. A piszok biciklista.