Mókakacagás csak nekem volt, mert Loretta épp tüdővészben készült elhunyni, én csak asszisztáltam ehhez. Azóta még mindig elhunyni készül, mert az öt orvosból tegnap négynél bepróbálkozott, de szerintük az az utca nem hozzájuk tartozik, hanem a másikhoz, ezt addig ismételték míg egy maradt csak. A végső próbálkozás ma délután lesz, megbeszéltük Lorettával, hogy vagy egyszerűen csak keresztbefekszik az ajtó előtt, és hörög amíg meg nem vizsgálják, vagy előveszi a szabolcsi lányt, és (sírva fakad) lepipálja a hőbörgő néniket is. Ma csak távolról drukkolok a beteg diadalának az empatikus orvosok felett. 

a mókakacagás rész az, hogy van ilyen plazmatévé kifüggesztve a plafonról, amin kiírják a sorszámát a következő embernek. Két sorszám között pedig egyértelmű üzeneteket közvetítenek a nyugdíjas népesség felé nevelő célzattal, a hogyan használjuk helyesen kártyánkat, illetve a türelem fogalmáról. Azt elfelejtették figyelembe venni, hogy vagy nem látnak el odáig, vagy fárasztó sokáig felfelé nézni, ezért ugyanúgy lincselik egymást mint bármelyik másik rendelőben. Esetleg még jobban, mert uszításnak veszik. "Biztos direkt rakták olyan messzire a tévét, hogy mi ne láthassuk." 

Mifelénk sokkal komfortosabb a váróterem is, mert kicsi és ezért összebújunk benne úgy harmincan egyszerre. Így legalább plussz egy betegséggel mehetünk haza, viszont mindenkiről tudjuk hogy tegnap hányt-e vagy majd csak ma fog, férjhez ment-e már, és miért nem.