némi előnye mégis, bár egyébként nem gondolná az ember, hogy hajnalban elönti a takony az agyát. Így aztán csak úgy ugrándoztam ki az ágyból huszonöt perccel korábban mint szoktam, ami azt eredményezte, hogy szépen kényelmesen el tudtam készülni, nem csak félig vagy sehogyan sem sminkelve indultam el otthonról, hanem a sminkelt fejemre húztam rá úgy a kapucnit, hogy aki belát alá az meg is érdemli. Mostanában felébredek éjjelente legalább egyszer, gondolom a nem kapok levegőt, vagy a kapar a torkom érzés hatására, de hál istennek eddig mindig úgy időzítettem, hogy volt még vagy két-három óra alvásidőm vissza. Ami tök jó, boldog mosollyal dőlök vissza a pihe-puha biribirkákról lenyúlt gyapjútakaróm alá. A nagyi kapta egyébként karácsonyra, de az ő lelke nem bírt elviselni ekkora luxust, mert ha nem szenvedünk eléggé, nem kerülünk a mennyországba, nem tudom, ezt tudtátok-e, ha még nem, akkor most szóltam. Nekem el bírja viselni a lelkem a gyapjútakarót, szóval én így jártam, de ha ti nem akartok így járni, még nem késő, szenvedjetek!

A héten már volt egyszer nutellával meg lekvárral összeragasztgatás, ez készült el újra, az Ivánék munkahelyi sütinapjára. Aznap az esti kalmopyrin helyett a bort választottam, hát, nem ez volt életem legjobb döntése. Tegnap is sütöttem, az nem ragasztgatós, majd jön a recept is, és holnap is sütni fogok, kettőt is, és az egyik ragasztgatós lesz. Az élet szép.

Van még olyan rajtam kívül, aki úgy nyomkodja a billentyűzetet, hogy gépelni tök normálisan gépelek, viszont ha mondjuk nyomok egy CTRL+C-t vagy ilyesmit, akkor azt úgy nyomom, mintha lyukat akarnék fúrni bele, minden erőmet beleadom a műveletbe. Nekem nem tűnt fel, csak az Iván mondta, hogy tulajdonképpen ilyenkor mit gondolok, hogy csak akkor hajtja végre a másolást, ha az egész súlyommal ránehezedek arra a két ujjamra? És igen, ezt gondolom. Most meg kicsit meglazítom a hajgumimat, mert kezdem magam úgy érezni, mint aki botoxoztatott. Feltűnt nektek, hogy mindjárt vége a januárnak? Ez most nagyon gyorsan elmenős január lett, hogy rohan az idő, mindjárt itt a karácsony. A keresztlányunk is nő mint a gomba, akkora kék szemei vannak, hogy beszarok rajta, a szempillái meg már most hosszabbak mint az enyémek, pedig nekem sem rövidek, és teli szájjal vigyorog, és a körülöttem levő gyerekek hatására most valahogy már nem félek tőlük annyira, hogy rám vetik magukat és a hegyes kis fogaikkal kiszívják a véremet  ami meglehetősen felszabadító érzés. Ennek a bejegyzésnek már úgyis mindegy, belefér még ez is, így közvetlenül a gyerek téma után: rájöttem, hogy már nem pakolom ki a melleimet. Pedig jó mellem van. Tényleg. Sokkal kényelmesebben érzem magam, ha nincs kint a dekoltázsom, és nem azért mert odanőtt valami irtózatos furunkulus. Ez is valami ilyen harminc feletti dolog, vagy mi? És mi lesz még?