bekaphatja, aki arra fogadott, hogy nem kelek fel reggel hajnalban. Főleg, hogy igazatok volt, ne ismerjetek már ennyire, fúj. Nem is azért egyébként, mert nem vagyok kipihenve, mert rohadtul kivagyok, hanem inkább reggel ötkor volt egy olyan érzésem, tudjátok, mikor az ember először megy iskolába, hogy akkor most neki ki kell menni a sötétbe, egyedül, hideg is lesz, szél is fúj, és sapkát kell húzni meg beöltözni, hogy ne fagyjon rá a szempillájára a dér, és idegenek lesznek a buszon és senki nem ad mézeskalácsot és senki nem szeret, mert már elmúlt a karácsony. És senki nem fog integetni az iskola kapujában, akire visszanézhetsz, mielőtt végleg elnyel a sötét erődítmény, hát ezt nem bírtam volna elviselni. Majd holnap, de holnap már kedd és holnap már nem az első nap lesz az isiben, hanem a második. Nem mintha anno nem bőgtem volna végig az első hónapot minden reggel, egészen addig, míg a szimpatikus matektanárnénink ki nem vitte az egyik síró lányt és ki nem mosta szappannal a száját. Onnantól valahogy elmúlt a sírhatnékom. Csoda-e, hogy tök hülye vagyok matekból?