azélet a torkom, így öt év után pont időszerű, hogy valamit már elkapjak az Ivántól, de persze annyira azért nem, hogy kinézzen belőle egy jó kis négy-öt napos táppénz, pedig most egészen elbírnék viselni egy ilyet. Megfázással nem voltam otthon vagy tíz éve, kell nekem ennyi almát zabálni. Ha meg még egy jó kis fosás is társulna hozzá, akkor aztán végre lemenne rólam az a két kg is, amitől még úgy megválnék, de ne legyen telhetetlen az ember lánya, ugye. Persze ezt nem gondoltam ám komolyan (de), viszont erősen fontolgatom, hogy kész, én már pedig kiveszek egy rohadt napot csak azért, hogy végre alhassak és dögölhessek egész nap a kanapén. Nem mintha nem tehetném meg ezt egyébként egy sima szombati napon, de képtelen vagyok rá, valami ismeretlen erő kivet az ágyból hajnalban, hogy álljak neki az életnek, ami végre nem a munkába menés, hanem a saját magamra fordított idő, aminek nagy része természetesen a sütisütésből áll. Úgyhogy kell egy nap, amikor nem hétkor kelek fel sütit sütni meg tornázni, hanem csak tizenegykor. Most kivételesen úgy alakul az évvégénk, hogy nem lesz két hetünk egyben a végén, viszont ehelyett lesznek hosszabított hétvégéink, meg spontán ne menjünk be szerdán napjaink, ami fasza. Úgyhogy simán megtehetem majd, hogy otthon maradok dögleni, micsoda ajándékokat tartogat nekem az élet.
Csak úgy közbevetőleg megérdeklődném, hogy titeket is rettentően tud irritálni egy félig nyitva hagyott szekrényajtó, csak félig betolt fiók, vagy egy függöny ami nem úgy áll, ahogy annak állnia kéne? Annyira, hogy úgy egy perc után feladjátok és muszáj odamennetek megigazgatni, mert megőrülnétek különben? Ha nem így vagytok ezzel, légyszi valaki akkor is hazudja már azt, hogy de igen, köszi.
A lány aki sétál velem pont ma reggel kérdezte tőlem, hogy harminc felett én is sokkal nyitottabb lettem-e, de aztán csak rám nézett és rájött, hogy ez hülye kérdés volt. Mert hogy én nem, nagyon nem, sőt. Az elmúlt években pont annyi és pont olyan barátokat gyűjtöttem magam köré, vagy gyűjtöttek ők maguk köré, ami éppen kezelhető számomra mind időben, mind lélekben. Nem akarok több barátot, nem akarok idegeneket megismerni, nem érdekel más emberek nyomora, csak pletyka szinten, mert de viszont bunkó vagyok. Na de! Ehhez képest, megyek ma egy találkozóra a Castle miatt, aminek már több mint egy éve írom a hogyvoltját, bár elképzelésem sincs, hogy feláldozunk-e valakit majd rituálisan vagy mi fog történni, de az tény, hogy vadidegen embereket fogok megismerni, aki már többé nem lesznek vadidegenek aztán. Kedves is leszek meg minden, majd mosolygok is, mint a rendes lányok. Aztán megint csak: Na de! Ehhez képest olvasok egy csomó blogot, és ebből nem egy olyan van, akit szinte már ismerni vélek, és ha konkrét alkalmam adódna rá, akkor nem haboznék megnézni élőben, sőt, még hozzá is szólnék netán. Úgyhogy bíráljam ezt felül, hogy nyitottabb vagyok-e vagy nem, mert lehet, hogy le kéne vetnem magamról ezt a nagyon menő engem nem érdekel senki sem többé már fejet. Már csak azért is, mert amikor valaki kommentel nekem egyet, akkor teljesen elolvadok, és oda vagyok meg vissza az örömtől, még a nap is másképp süt, meg ilyenek. A bloggerkedés megváltoztatja az embert? Nem túl gyorsan meg hirtelen persze, de mintha mostanában még ez is lenne. Ha ma este nem én leszek az, akit feláldoznak rituálisan, akkor majd elmesélem, hogy mi történt a találkozón.
A hét eddigi legjobb eseménye, amit a hónap legjobbjának is mondhatnék, mert úgysem lehet felülmúlni, az egyértelműen a keddi mignonsütés volt Melisszánál. Mivel nyolcvan kollegának szándékozott búcsúbuli keretében felszolgálni őket, ezért a mennyiséget képzeljétek el, szerintem a végén több is lett, mert annyira belejöttünk. Öt órán keresztül gyártottuk őket, ízre simán felülmúltuk az összes mignont amit valaha ettem, a szépségen még van mit javítani, de ne gondoljátok, hogy nem fogom otthon is megpróbálni hamarosan, mert persze, hogy meg fogom. Főleg, hogy apunak a mignon a sütik sütije. A többi felülmúlhatatlanul érdekes mondandómat megtartom a következő bejegyzésre, mert már kurva éhes vagyok.
